Moziiskola

Azt hiszem, valamikor az egyetemen szoktam rá, hogy ne jegyezzem meg a könyveket sokáig, amiket olvasok. Annyira sok könyvet kellett elolvasni félévről félévre, hogy az agyam a vizsgák után törölte az adatokat, hogy képes legyen befogadni az újat. Valahogy így vagyok azóta a filmekkel is: szívesen és sokat fogyasztok (kivéve horror/thriller), de elég gyatrán emlékszem rájuk az évek távolából. Egy filmet szerencsére könnyebb újranézni, mint egy könyvet újraolvasni, de még így is rosszul állok.
Lényeg a lényeg: a rövidtávú memóriám elég jó, a hosszútávúval viszont akadnak gondok. Számokat simán megjegyzek (ki tudja még rajtam kívül a személyi igazolványszámát, bankszámlaszámát és az adóazonosító jelét kívülről? :), de rendszeresen elvérzem, amikor filmes quizekre kerül sor. Egyedül a "színész felismerése csak száj alapján" quizben arattam, de az egy másik téma.

Ennek ellenére tetszett a Cinema City "nyári iskola" című kezdeményezése, amely most már harmadik hete tart. A dolog reklámja szerintem szörnyű, viszont magát a játékot és a megvalósítást is jónak tartom. Vannak fix nyeremények is (üdítő, popcorn stb.), és persze főnyeremény. Gondoltam, kipróbálom, mit tudok.

Az első héten fantasy film volt a tematika, és az agyam szétdurrant, hogy mindig 9/10-et értem el, holott elvileg ennek kellett volna a legjobban mennie. A második héten a magyar film kategóriában esélyem sem volt, egyrészt sok régi kimaradt, másrészt az új romantikusokat is kihagytam.
Most, a harmadik héten viszont animációs film a téma. Na, pont ennél nem gondoltam volna, hogy ennyire menni fog, de negyedik próbálkozásra hoztam a telitalálatot, és nyertem egy gyerekpólót! Hell yea.

Egy kiállítás képei

Lőrinczy Judit:
Nagy reményeink

Amúgy kedden jártam az ART.RPG kiállításon, és nagyon tetszett, több szempontból is. Egyrészt kifejezetten igényes volt az elhelyezés, a képek keretezése, az alkotókról csepegtetett információ és maga a válogatás is, másrészt maguk a művek is megérdemelték a digitális világból való kilépést. Adeptus kiváló beszámolót írt, úgyhogy nem akarom sokáig ragozni a dolgot. Számomra nagy élmény volt már ismert alkotók képeit, vagy akár konkrét ismert képeket viszontlátni a falon, de kifejezetten örültem az általam ismeretleneknek is, akik közül nem egy megtorpanásra késztetett.

Papp Norbert: Kilátás
a kilátástalanságban

A legjobban az oldalt kitett Nagy reményeink c. festmény tetszett, de Szentirmai Renáta már régtől nagy kedvencem, két képe is kint van otthon a falon. Az általam eddig ismeretlen alkotók közül pedig Papp Norbert fogott meg Kilátás a kilátástalanságban c. képével. De kár is kiemelni, gyakorlatilag az összes kiállított mű jó, kár, hogy csak utólag vettem észre a nyereményjátékot, szívesen vittem volna haza az egyik képet...

A legnagyobb meglepetés viszont nem képhez kapcsolódott, illetve csak közvetve. Az egyik alkotó táblácsájának közepén a "Lavarhion" szóra lettem figyelmes. Elolvastam jobban, és tényleg. Megmelengette a szívemet a dolog... Anno ezerkétszáz évvel ezelőtt ugyanis én indítottam útjára az Erioni Harsona című fanzint, amely, mivel ingyenes volt, kevés profi grafikust vonzott, viszont teret adott új tehetségeknek a bemutatkozásra. Mai napig meg vagyok győződve róla, hogy például Czopkó Robi és Pákh Dorotka kiváló tehetségek, és nagyon remélem, hogy egyszer számukra is eljön a bemutatkozás ideje.
És hogy jön ez ide? Hát úgy, hogy mikor én kiszálltam az EH projektből időhiány miatt, akkor két akkori segédem vette át a feladatokat, hamarosan kiderült azonban, hogy elképzeléseik nagyban különböznek. Így az EH-nak lett két "gyermeke": a Pyarroni Harsona és a Lavarhion. Bár e két újsághoz már tevékeny szinten semmi közöm, mégis úgy érzem, a szellemiségem kicsit ott él bennük - hiszen az én "unokáim".

Everyday Philosophy

Szeretek kutakodni a gépem fájlrendszerének mély, elfeledett bugyraiban, mert néha igazi gyöngyszemekre lelek. Most például képregényt akartam olvasni, ezért belenéztem a "kepregeny" könyvtáramba, és rábukkantam öt darab 2005-ben készült stripre, amelyet a stripgenerator-on készítettem. Igazi fellángolás volt, azt gondoltam, hogy én ezt királyul csinálom. Aztán rájöttem, hogy mégsem.
Jól tükrözik az akkori hangulatomat egyébként... és a mostanihoz vajmi kevés közük van, de azért megosztom, mert phun.

Work

End of the World

Harmony

Spirit of Hamlet

Gentleman

Nosztalgiázásként és egyúttal a fenti fárasztó stripek miatti bocsánatkérésként gyorsan csináltam egy újat, íme:

Everyday Philosophy

Kreatív munka vagy kreatív hobbi?

Kissé megkésve olvastam a Brainoiz kollégával készült interjút, és bár sok mindent megbeszéltünk annó az Írószövetség SF szakosztályának fantasy-estjén, már ami a hazai fantasyt, a logó alatt való megjelenést és a stagnálást illeti, a maradék infóból pedig egész sokat tudtam, mégis volt egy pont, ahol hosszan elgondolkodtam.


"...rá kellett döbbennem az állandó kreatív munka nagy hátrányára: elszívja a saját ötletekre szánt energiát."


Ez nagyon így van, és én is sokszor éreztem, tapasztaltam már. Az ember nem tud egy napon keresztül végig adni magából, szüksége van pihenésre, feltöltődésre. A fordítás ráadásul ugyanúgy szövegalkotás, mint az írás, tehát nyilván más lenne a dolog, ha mondjuk napi nyolc órában rajzolna az ember, és utána akar írni... 
Mindenesetre az jutott eszembe, amit most olvasok Kingnél, hogy ő felkel, elkortyolgatja a kávéját, és ír. Mindennap minimum kétezer szót. Na, így lehet, sőt, igazából így érdemes, ha az ember megteheti, hogy csak írással foglalkozik dedikáltan. Nyilván ő is valahogy eljutott eddig a pontig, előtte előfordult olyan időszak, hogy tanított, másodállásban mosodában dolgozott, és utána írt éjszaka vagy hajnalban.


A lényeg, hogy itt Magyarországon nem éppen az a modell, hogy az író megél az írásából. Így választani kell valami "polgári" foglalkozást mellé. Persze ez sokszor nem választás, hanem az élet adja, de valóban megfontolandó, milyen legyen az. Azt tapasztalom másoknál is, hogy akik szöveggel foglalkoznak munkaként, azoknak sokkal nehezebb utána hobbiból esténként, hétvégenként írniuk (fordítók, újságírók stb.). Nekem annyival könnyebb a helyzetem, hogy közben nyelvet váltok: szövegekkel dolgozom ugyan munkaidőben, de angolul, míg az alkotás nyelve a magyar. Emellett általában azért nem nulláról dolgozom, hanem javítgatok.


A másik lehetőség, ha az ember nem szövegekkel való foglalkozást választ, illetve nem kreatív munkát. De vajon egy alapvetően kreatív, alkotó ember képes huzamosabb ideig megmaradni egy ilyen munkakörben? Szeretheti? Nekem az a saját tapasztalatom még a kétezres évek elejéről, hogy nem.


Szóval nehéz az író sorsa, és nehéz olyan munkát találni, amely minden szempontból megfelelő: kreatív annyira, hogy elegendő élményt adjon arra a nyolc órára, de nem túlságosan, hogy ne szívja le az ember agyát, és tudjon este vagy hétvégén alkotással foglalkozni. Ja, és még fel is vesznek.


Úgyhogy nekem nagy mákom van. Találtam egy pont ilyet.

Szuzi a tekergő

A tárgyak igenis az ember szívéhez nőnek. Hát még az autók, akiknek lelke van!

Szuzival 2008-ban ismerkedtem meg közelebbről, amikor nyaralni indultunk Hallstattba. 2000-ben született 993 köbcentis motorral, öt ajtóval, a keresztségben még a Swift nevet kapta a családnevén kívül. Csinos kis ezüst színe ugyan nem emelte ki a tömegből, viszont megbízhatóságot sugárzott, és ez a legnagyobb erénye most is. A közeledésre mindig barátságos hangon válaszol, nem kér sokat enni, szerény de állhatatos. Egyből megszerettem. Aztán 2009-ben, mikor végleg a miénk lett, tekeregtünk vele mindenhová: kirándulni, belföldre, külföldre... A legnagyobb útja 8011 km volt két hét alatt, a skandináv körtúránk alkalmával.

Ez a post most róla szól, mert nászajándékként megörököltük Ufót, így szegény Szuzi most már egy parkolóban szomorkodik, új gazdára várva.

Hétvégén végignéztem a fotóalbumokat, és meglepően kevés képet találtam róla, pedig sok helyen jártunk vele... csak éppen ő inkább szerényen meghúzódott a háttérben, amíg mi a tájat vagy egymást fotóztuk. De azért jól látszik, hogy jártunk vele kirándulni:

Szilvásvárad, Szalajka-völgy

Cseszneki vár

Még akkor is, ha a hó alól kellett kivakarni Dobogókőre menéskor:

Szánkózás lesz

De járt ő messzebb is, méghozzá, mint említettem, Norvégiában, a Lofoten-szigeteken, bő két fokkal az Északi-sarkkör fölött:

Viking Szuzi

Campingezésre is kiváló volt:

Steinkjer

És a legfontosabb útra is elkísért bennünket, Bakonybélbe, ahol is tanúja volt a kezem megkérésének.

Szóval szuperül elvoltunk így mi hárman, Szuzi már igazi veterán, nincsen semmi baja, sőt, új lengéscsillapítókat is kapott, bár a réginek se volt baja. Szerintem menne még szívesen úgy százezer kilométert is, csak vezesse valaki. És ha lehet, valaki olyan, aki úgy szereti, ahogy mi.

Villás nyelv

Szerdán a Londoni napló szerzőjével találkoztam, és rengeteg mindenről beszélgettünk. Többek között a New York-i könyvfesztiválról, Stephen Kingről, Charlaine Harrisről, a könyvkiadásról, a 10%-os terjesztői jutalékról Angliában, meg a Karib-tenger kalózairól, meg mindenféle másról, zanzásítva.
És persze az írásról meg a nyelvekről.

És azon gondolkodtunk, hány olyan híres szerző van, aki anyanyelvet váltott. Egyáltalán lehetséges-e ez? Vagy az egyetlen út egy nem angol nyelvterületen született ember számára, ha lefordítják? Lehet tanult nyelvet annyira elsajátítani, hogy azon tudj gondolkodni, s mi több, alkotni?
Van rá példa, de meglehetősen kevés.
Annak idején mikor gimibe jártam, nulladik év végére simán álmodtam angolul, és a legnagyobb élmény az angol nyelvű matekórán az volt, amikor nem kellett a számokat átfordítanom magyarra, hanem angolul számoltam. Ez persze egyrészt rég volt, másrészt el is múlt, azóta sem éltem annyira együtt a nyelvvel. Jobb lettem benne, igen, de az az élmény, amikor minden erről szólt, jó ideje nincs.
Tehát úgy tűnik, a nyelvváltó írók első alapfeltétele, hogy célnyelvű környezetben legyenek napi szinten, ha lehet, akkor a legszűkebb családban is. Na, itt vannak nálam hiányosságok. Életemben egyszer voltam az Egyesült Királyságban, Walesben, még 16 évesen, 3 hétig. Ez minden anyanyelvi tapasztalatom - leszámítva az angol anyanyelvű tanárokat és ismerősöket. De én többnyire olyan emberekkel kommunikáltam angolul, akik maguk is tanulták a nyelvet: hollandokkal, skandinávokkal, csehekkel, lengyelekkel, más magyarokkal, és tipikusan munkaügyben, nem pedig fesztelen vagy baráti csevegéssel. Úgyhogy ezen a téren bőven van mit fejlődni.

Aztán a másik feltétel egészen biztosan az adott nyelven való SOK olvasás. Nálam még ez is hiányos, bár az utóbbi időben felbátorodtam. Gimiben rengeteget olvastunk angolul, de akkor bőven bukdácsoltunk a megértésben, plusz hozzájárult az is, hogy tizenévesen az ember mindent meg akar érteni azonnal, úgyhogy szótárral a kezemben olvastam mindent (ezen mondjuk nagyban segít KK, a kindle-m). Gimi után először akkor vettem a kezembe angol nyelvű könyvet, mikor kiderült, hogy a Beholder abbahagyja a Fény és Árnyék háborúja könyvek kiadását a tizedik kötetnél, mikor angolul már csak három maradt volna. Na, ezeket felbőszülve megvettem Amazonon (az első ilyen vásárlásom), és belevágtam, amint megjöttek.
Azt hiszem, 50 oldalig jutottam, mire feladtam. Annyira nehéz volt és annyira nem haladtam, hogy teljesen elszontyolodtam, nekem nem való angolul olvasni, mégsem tudok jól angolul, satöbbi.
Aztán kezembe vettem a Neverwhere-t Gaimantől, és megjött az ezirányú kedvem újra. Most meg már A Dance with Dragons-t is olvasom, bár tény, hogy ez sem a legegyszerűbbek közé tartozik. De azért megy.

Azon gondolkodtam, hogy a fordítás segít-e ebben. De arra jutottam, hogy nem. Mondjuk az én fordítási múltam amúgy sem releváns, mert angolról magyarra dolgoztam sokat, nem pedig fordítva, de azonkívül, hogy szétszeded a mondatokat szavakra, majd újra összeteszed, nem sok hasznot nyújt, ráadásul szükség van valakire, aki ellenőriz, tipikusan anyanyelvi emberre, hogy rámutasson, hol nem vagy "angolos", ami plusz macera. Ettől függetlenül persze gyakorlásnak nem utolsó, de nem létszükséglet.

Matya jó úton halad a fenti feltételekkel, én jóval kevésbé. Mármint ha egyáltalán akarnék ezen az úton elindulni. Én ugyanis a magyar nyelvbe eléggé szerelmes vagyok (második helyen áll a férjem után), szóval az angol egyelőre a munka (=pénzkeresés) nyelve marad.

Sam, Jack és Harry

Viszonylag gyors egymásutánban megnéztem mostanság három blockbuster filmet. Mindhárom elsősorban látványfilm, mindháromnak nagyjából azonos a célközönsége, mindhárom elég hosszú (2+ óra) ráadásul mindhárom egy sorozat (jó eséllyel) utolsó darabja, így nagyon erősen kiütött a köztük lévő különbség. Miről is beszélek?

Transformers 3: Dark of the Moon
Maanji pontszáma: 6/10
Erről írtam már korábban, bár inkább a szinkron kapcsán, magáról a filmről keveset. A második résznél egyértelműen és határozottan jobb. A csaj szebb, mint a képeken, és nem annyira bamba, mint Megan. A látvány kiváló, dübörög a fém, szépek az animációk, erre kell beülni, és akkor remek szórakozás. IMAX-ben néztem, az +1 pont az élményhez.
De.
Közel két és fél óra. Mikor kijöttünk a moziból, azt beszéltük, hogy Michael Bay megmondta a vágónak: "Minden perc, amit kivágsz, másfélmillió dollár". Úgyhogy nem vágott ki semmit. Kivéve ahol csak emberek voltak a képen, na, ott viszont a vágás szar. Csakúgy, mint a második részben, itt is vannak olyan durvaságok, mint hogy egyik pillanatban Shia még esett le egy házról, piheg sérült testével, a másikban már fut a földön, vagy amikor egyik pillanatban még egy kidőlt felhőkarcolóban szenved a csapat, a másikban már lejutottak. Jó, legyintsünk.
Pozitívum, hogy a humor heroldozás kicsit oldódott a második részhez képest. A humorosnak szánt figurák valamivel jobbak, mint az idétlen páros a kettőben, de azért nem estem hasra.
Sztorimélységet nem igazán kell keresni, de ezt tudtuk az első két rész alapján. Megan távozásának elmesélése öt percben engem speciel nem zavart, belefér simán egy fiatal srácnál, hogy hirtelen ábrándul ki a Nagy Szerelemből. Engem nem zavart az elején a nagy amerikai holdraszállás ajnározás sem, viszont tény, hogy a film eleje nagyon vontatott. A csavarnak szánt részek nem valami furmányosak, csak a hülye nem sejti őket. Viszont, és ez a legfájóbb számomra, a logikai bakik mellett van egy nagyon komoly történetbeli deus ex.
SPOILER
Ugyebár Optimus Prime oldja meg a végén a filmet. Csakhogy OP már egy és háromnegyed óránál is meg tudná oldani a problémát. Michael ekkor elgondolkodott: mit is csináljon, hogy mééég legyen film meg transformerek meg látvány meg pöff. Hát repüljön bele OP egy kidőlt felhőkarcolóból csüngő kötelekbe (!?), amelyekbe jól akadjon bele, mint egy pókhálóba (!!), és ne tudjon belőle magától kiszabadulni (?), ne jusson eszébe, hogy simán átváltozik kamionná, elkezd leesni, és visszaváltozik repülővé (??), repair botokra legyen szüksége a szabaduláshoz, akik történetesen fél óráig szöszölnek (!). Ez után sikeresen megszabadul, és folytatja a sztorimegmentő tevékenységét.

Pirates of the Caribbean: On Stranger Tides
Maanji pontszáma: 5/10
Ez a film volt a legnagyobb csalódás a háromból. Sajnos előtte egy baráttól azt hallottam, hogy jó ez, visszatértek az első részhez, egyszerűbb a történet, Jack nem annyira béna, hanem villant valamint abból, hogy tud is, meg ilyenek. Emellett ebben végre nincs Keira, aki sajnos alapból -2 pont nálam minden filmben. Mondom akkor ez nem lehet olyan rossz.
De az volt.
Én mindenevő vagyok Johnny Depp-pel kapcsolatban, és tény, hogy ezt a franchise-t ő viszi/vitte a hátán végig. A karakter zseniális, jól játssza, ahogy az előző részekben is, ezzel nincs gond, de itt vége szakad a film pozitívumainak.
Ja, nem, azt még mindenképp meg kell említenem, hogy Penelope Cruzt is kedvelem, viszont haragszom, hogy ebbe a filmbe elfogadta a felkérést. Amikor Jacket utánozta minden mozdulatban a film elején, na az menő. Geoffrey Rusht is kedvelem, de a Király beszéde után ezt látni szinte sírtam.
A sztori tényleg egyszerű, mint a faék, túlságosan is. A párbeszédek is. A motivációk elég szánalmasak. Ha nem tudunk valamit megoldani, mert logikai bughoz vezetne, hozzunk be egy szereplőt, aki majd megoldja. A film elején Jack semmit nem tud a Fiatalság Forrásánál elvégzendő rituáléról, egy darabig az a téma, hogy megpróbálja kiszedni az infót mindenkiből és összetenni, de a rendező valahol középen ezt megunta, és onnantól kezdve minden szereplő pontosan tudja, mit kell csinálni ott.
A spanyolok szerepe egyszerűen nevetséges. Papírmasé figurák, akiket toljunk be három ponton a filmbe, hogy legyen motiváció sietni (?!) és legyen valamiféle ellenfél (?), akikről a végén megtudjuk, hogy SPOILER rettentő vallásosságuk miatt még véletlenül sem akar egyikük sem inni a forrásból, hanem el akarják pusztítani a helyet (?!). Blöe.
Azon pedig hangosan felröhögtem, amikor a pap nevet adott a szirénnek.

Harry Potter and the Deathly Hollows pt. 2
Maanji pontszáma: 8/10
Amikor kijöttem a moziból, azt mondtam, hogy a nyolc HP filmből ez volt a legjobb. Persze zárófilmnek könnyű, legfőképp azért, mert le lehet zárni rendesen, tehát van benne katarzis és levezetés. De nemcsak emiatt volt jó ez. A látvány kiváló, szinte már túlzás, a 3D itt valóban hozzáadott az élményhez. Viszont ellentétben némelyik másik résszel itt nem éreztem azt, hogy a könyv nélkül szétesik, érthetetlenné válik a film. Kiválóan adagolták a sztorielemeket, azt hagyták ki, amit kellett, azt erősítették meg, amit kellett, szájbarágós a csavar, viszont legalább érthető, gördül a történet, élnek a karakterek, fokozódik a feszültség szépen, majd tetőpont, majd levezetés.
Snape visszaemlékezései valami zseniális. Mondjuk Alan Rickman egyébként is profi, és jól is áll neki ez a szerep.
És a zene! Na, az aztán igazán odaillő, annyi, amennyi kell, se több, se kevesebb.
Picit morogtam, hogy szegény Bellatrix ennyire egyszerűen le lett rendezve, viszont az meg szintén zseniális, mikor Helena Bonham Carter eljátssza, hogy ő Hermione Bellatrix alakjában! Meg picit morogtam, mikor a végefelé az erdőben Harry az édesanyjával és a halottakkal beszélt, na az vontatott és hosszú volt, túlmagyarázós és túl nyálas, ráadásul többször elmondták ugyanazt másképp, plusz nekik nem állt jól az a vontatott, tagolt beszéd, mint Snape-nek.
De kb. ennyi.

Namármost. Miért működik az egyik film, és miért nem a másik? Kb. pont azért, ami egy írást jóvá tesz:
1. Motiváció: legyen világos és hihető, ki mit miért csinál, ezek konfliktusa legyen valódi.
2. Logikai bakik: na, ezek ne legyenek. Azért dolgoznak q sokan egy filmen, hogy észrevegyék. És ne legyen deus ex machina sem, ha lehet, mert gyengíti a sztorit.
3. Párbeszédek: hihető, élő szövegek kellenek. Ami nem lóg ki a szereplő szájából. És ne generáljunk felesleges jeleneteket felesleges, de a rendezőnek tetsző párbeszédek miatt. A T3 és a PotC hemzseg a rossz párbeszédektől.
4. Humor: ez nyilván szubjektív, és simán lehet, hogy az amerikai gyerekeknek tetszik az, ami nekem nem. De azt gondolom, hogy egy filmben, ha a célközönség, a téma vagy a zsáner miatt kell, kétféle humor lehet: az egyik a céltalan, tegyünk-ide-valami-vicceset-hogy-legyen-benne-humor, a másik az, amelyik a megfelelő helyen a megfelelő időben a történetet, a karaktereket erősíti vagy a feszültséget oldja. Ez utóbbinak a legjobb példája az Inception c. filmben van, több is. Számomra az az etalon a humorban: nincs túlzásba vive, csak ott fordul elő, ahol kell, ott viszont üt. Ezzel szemben mind a T3ban, mind a PotC-ban vannak öncélú, bárgyú poénok, gagek, nem is kevés. (Amúgy a T2 magasan viszi a pálmát.) A HP7/2-ben is akad pár, de jóval kevesebb, és ott találhatunk olyan beszólást is, ami jól el van helyezve, és hozzáad a filmhez.
+1: Nem baj, ha egy filmnek jó a tempója, van lüktetése. A HP7/2-ben jól adagolták egymás után az akciódús és a lassú jeleneteket. Ez nem kell feltétlenül így legyen, nyilván működik a teljesen pörgős akció és a lassan kibontakozó dráma is, viszont az nem működik annyira, amit a T3ban tapasztal az ember: másfél óra vontatottság, utána egy óra brutálpörgés. A PotC-ről inkább nem is beszélek ez ügyben.

Végszóként elismerem, hogy az összehasonlítás egy dologban sántít. Nyilván könnyebb egy jó könyvből jó filmet csinálni, mint nulláról forgatókönyvet írni. Viszont ez nem mentség. Tessék tisztességesen megírni, a teremburáját!

(A)karattyolás

Megérkeztem, és becsszó, most egy darabig nem megyek sehova. Balatonakarattya számokban:
Résztvevők: átlagosan 13 fő
Nyaralással töltött napok száma: 9
Strandbelépő: 400 Ft per nap
Balaton hőmérséklete: 23-26 fok
Levegő hőmérséklete: 26-36 fok
Elfogyasztott lángosok száma általam: 4
Elfogyasztott fagyigombóc: 18
A "tábor" területén összesen elfogyasztott sör: kb. 210 doboz
Tömény: összesen kb. 20 liter, amelyből jómagam a tequila, vodka és bacardi pusztításában segédkeztem
Egyéb: ~6 üveg bor és 2 üveg krémlikőr (ez utóbbit teljesen egyedül vállaltam és teljesítettem)

Tapasztalatok, élmények:

Sterling-motor

1. Megtudtam, mi az a Sterling-motor, és láttam saját szememmel egy házi készítésű ilyet, nagyon menő volt! Kb. úgy nézett ki, mint a kép jobbra, csak a kerék is ezüstszínű volt. Egyetlen bögre forró tea is simán meghajtja, de a másik lehetőség az volt, hogy jeget tettünk a tetejére. Jég ugyanis mindig volt. Ugye.
2. Izgultam én is a Kékszalagon résztvevő barátokért, és néztük a Magaspartról a vitorlásokat Fűzfőnél fordulni.
3. Vezettem dízeles VW Passatot és benzines VW Golf kombit. Ez utóbbi magasan vezeti az eddigi toplistát. Dízeles autót viszont nem kérek.
4. Egyik barátnak lecsúszott az ujjáról a jegygyűrűje, és azt kerestük a derékig érő vízben órákon át. Mire bevillantak nekem a régi gyerekkori emlékek a strandon mászkáló fémdetektoros fickókról, akik a német turisták által otthagyott aranyból gazdagodtak meg, és mondtam, hogy keresni kéne ilyet. Azt mondjuk nem gondoltam, hogy van is. Azt sem, hogy megfogadják a tanácsomat/ötletemet. Azt meg főleg nem, hogy ezáltal megkerül a gyűrű!
5. Megtapasztaltam, hogy a vodka legjobb beviteli módja a bodzás vodka névre hallgat, valamint megtanultam a megfelelő arányokat.
6. A technika vívmányaitól elaléltam, amikor is júli 12-én bekapcsoltam KK névre hallgató Kindle-m wifijét, és kb. 3 másodperc alatt töltődött le rá a rég várt A Dance with Dragons, amelyet nyaralás előtt jól megrendeltem az Amazonon elővételben... (amúgy eddig nagyon tetszik)
7. Megtudtam, hogy a Ha volna két életem című híres Piramis-szám vinnyogva röhögőssé válik (kiváltképp picit ittasan), ha minden "életem" szót kicserélünk "végbelem"-re... Tökéletesen passzol, viszont naggyon meleg.
8. Rá kellett döbbennem, hogy a telefonom csengőhangjaként is beállított 3 Doors Down-szám, a Kryptonite örök életre a CDP-re fog emlékeztetni, az ottani guitar hero- és csocsópartikra, a sok játékra, nevetésre, a kollégákra, a csapatra, a karácsonyi quizekre, a Táltos Paripám 2 alámondásra, és a sok-sok élményre, amelyektől néha nagyon elfancsalodik a szívem, mikor nosztalgiázós hangulatban vagyok.
9. Megállapítottam, hogy ha gyakorolnék, nem is lennék nagyon rossz röplabdában. És a hét végére már nem is fájt annyira, mikor a labda megérkezett az alkaromra.

Amúgy nem igazán tudok beszámolni több érdekességről: napjaim alvással, strandolással, barnulással, röplabdázással, fagyi- és lángosevéssel, jégkásaivással, beszélgetéssel, nevetéssel, olvasással, bográcsban főzött fincsi kajákkal és italozással teltek. Kipihentem magam, kellett is. Most egy közepes sebességű, kapacitásom határait nem feszegető, de aktív hajtási időszakot szeretnék, köszönöm.

Cukkini-szezon

Nem azért nem írtam, mert nyári uborkaszezon van, sőt. Rengeteg a mesélnivaló. Elsőként is: Maddy_2.0.doc elküldve utolsó ránézésre. Július 15-e az az időpont, amely most meghatározza az életkémet. Ott dől el minden (pontosabban az azt követő hetekben, de az ember mindig szívesebben gondolkodik pontszerűen mint folyamatokban).

Emellett épp Stephen King: Az írásról c. művét olvasom. Azt gyanítottam, hogy ettől az embertől van mit tanulni, de mindig eltántorított a skatulya, amelybe beledugtam. Tudniillik a horror és pszichó dolgok nem nekem valók - a Hetedik c. film után két hétig nem aludtam, hogy egyet mondjak.
Ez a könyv viszont kötelező darab minden populáris irodalmat művelni akaró palántának történetvezetés, hangulatkeltés, lebilincselés, feszültségkeltés és -feloldás és egyéb témakörben. Még nem értem a végére, de az első két nap annyira telibe talált, mintha épp most, épp nekem írta volna. Ilyenek, hogy:

"Az írás magányos foglalkozás. Nagyon fontos, ha van valaki, aki hisz az emberben. Nem kell szónokolnia róla: rendszerint az is elég, ha hisz."

Meg hogy:

"Amikor leírod a történetet, magadnak mondod el (...). Amikor újraírod, akkor a legfőbb dolgod, hogy kihúzz belőle mindent, ami nem tartozik hozzá."

Meg:

"Az ember bezárt ajtó mellett ír, de nyitott ajtó mellett írja újra. Más szóval, az anyag megírása magánügy, de azután már nem ez a helyzet. Ha egyszer tudod, hogy mi a történet, és meg is írod rendesen – legalábbis olyan jól, amennyire képes vagy rá –, akkor bárkire tartozik, aki el akarja olvasni. Vagy bírálni. Ha nagyon szerencsés vagy, akkor többen akarják az előbbit, mint az utóbbit."

Köszönöm, Mester... Mondjuk tegnap már nem éreztem azt a nagy lelki azonosulást, mikor az alkoholizmusáról és drogozásáról olvastam, de a fenti és hasonló további szövegnek az aktualitása szinte mellbevágó volt a héten. Minden nap az volt a program, hogy reggel 6-kor keltem, minden reggel kellett valamit intézni még munka előtt (könyvelő, okmányiroda és társaik), bementem dolgozni, lenyomtam a munkát, minden délután volt valami fontos, majd haza, leülni a gép elé, és éjfélig szerkeszteni a szövegemet. Igen, jojózik a szemem. És igen, sikerült (more or less). Szerencsére még lesz forduló, de ezen a héten olyasmit éreztem, amit korábban sosem, bár már csináltam párszor olyat, hogy belepiszkáltam a saját szövegembe, mintha idegen anyagot szerkesztenék: szignifikánsan jobb lett.
Hogy Kingnek van-e szerepe benne, azt csak odafent tudják, meg talán a tudatalattim. Ő meg kussol. Lehet, hogy így is jobb.

Mindenesetre most szükségem van SOK pihenésre. Szerencsére kapok is: mintegy két óra múlva újra vár a Balatoni nyááááár...
Úgyhogy elnézést, de most egy hétig szünetelek. Aztán lesz beszámoló, spoiler, kritika, fotók és phun - szóval a szokásos rutinmunka, vagy mi a szösz*.

*Aki meg újraszinkronizáltatta az Asterix és Kleopátrát, annak száradjon le a keze! Most, hogy rákerestem erre a jútúbon, csak az újat találtam, ami borzalmas!

Världsherravälde

A svédek világuralomra törnek, én mondom.
Ezt abból tudom, hogy a gépem néha brutálisan belassul a legegyszerűbb műveleteknél is, be se lehet zárni semmit, számol-számol, aztán nagy nehezen visszaadja az irányítást. Szerintem ilyenkor valami világuralmi terv részleteihez szükséges számítási kapacitáshoz vonják el a gépem erőforrásait. A gép svéd proxyn keresztül dolgozik, úgyhogy ez már biztos.
Emellett a Google+ is megkérdezte, hogy akarom, hogy összekapcsolja-e a G+-t a Picasa webalbumaimmal, és nem volt olyan opció, hogy "Ne, viszont szeretnék mégis belépni". Csak "Igen" vagy "Nem és hagyjuk az egészet". Szóval a színfalak mögött a Google és a svédek világuralmi harca folyik, és az én gépem az egyik hadszíntér.
Hát lehet így dolgozni?

Strange chat

This post is dedicated to my sweet ex-colleagues in Prague so this time I'm writing in English.
I worked with you guys for almost three years and I really miss it - the fun and the good relationship, although we never met in person.
One of the funniest experiences last week represents the whole thing very well. We are working with google spreadsheets in one of the projects with many languages, and it's quite on-the-fly localisation: we receive the mail to translate this or that, open the spreadsheet ourselves (not our resources) and simply put the translations in there.
Now last week I was filling the HU column when suddenly far below the translation area a string appeared in the CZ column, stating: "Zsofia was faster :D"
And then we started to chat.

I can tell that I never imagined to use a google spreadsheet for chatting but it was so fun I felt like hugging Filip. Thanks guys for the distant friendship and I definitely promise to go to Prague some day.

Sentinel

A szinkronról már elég régóta szeretnék írni, de most szerdán megint aktuálissá vált, amikor is megnéztem a Transformers 3-at IMAX-ben. Az mondjuk továbbra is piszokság, hogy nem adnak eredeti nyelven filmet IMAX-ben, de végül is megértem. Feliratozni nehéz, a szinkront meg úgyis meg kell csinálni, és a nép nem tud angolul annyira. Oké. De akkor legyen már rendesen megcsinálva a blockbuster film szinkronja, a terem buráját!
Szerencsésnek mondhatom magam ebből a szempontból, mert volt alkalmam a kulisszák mögé látni.
Amikor kijött a Warcraft 3, és rájöttem, hogy a dryad egységnek ugyanaz kölcsönzi a hangját, mint aki a Diablo 2-ben Charsiét, elámultam, hogy ez mennyire menő lehet, hogy ennyi gémer ismeri a hangodat, és felismernek, és egyébként is milyen jó munka lehet már, és elhatároztam, hogy én mindenképpen játékokat akarok szinkronizálni. Nem sokkal ezután a véletlen a szemem elé sodort egy hirdetést, hogy egy budapesti iskola szinkronszínész-tanfolyamot indít. Úgy voltam vele, hogy ha nem próbálom meg/ki, akkor örök időkre bánni fogom, és sosem tudom meg, mire vagyok képes. Nosza, elmentem, felvettek, és ki is jártam a két éves képzést, kaptam róla papírt, sőt, utána még hívtak is "tömegezni" egy-két helyre, csak munka mellett nem tudtam rá elég időt szánni, és nem indultam el ezen az úton. Hogy mi mindent tanultam ez alatt a két év alatt és milyen élmények értek, arról szerintem majd máskor írok egy egész postot, most másodlagos.
Viszont az első év végén, mikor lokalizációs koordinátor lettem, megkezdődtek a The Witcher című játék munkálatai, és történetesen én lettem az az ember, akinek felügyelnie kellett a szinkronmunkálatokat. Semmilyen szinten nem voltam felkészülve erre a feladatra, de a tőlem telhető legalaposabban és legtöbb energiával csináltam. Végigültem a castingot, majd két héten keresztül reggel 8-tól este 6-ig a stúdióban ültem, nyomon követtem a felvételt, segítettem kiejtésben, szövegkörnyezetben, ha valami kérdéses dolog akadt, és tiszteletreméltónál tiszteletreméltóbb színészeknek én mondtam el három mondatban, milyen karaktert kell megformálniuk. Életreszóló élmény volt.
Ezután még rengeteg játékszinkront készítettünk együtt a Masterfilmmel, és bár ez más mint egy sorozat vagy film szinkronizálása, abba is alaposan beleláttam, ahogy megismerkedtem, megbarátkoztam a stúdió embereivel, többek között és elsősorban Zentai Máriával. Marcsi megismeréséért hálát adok a sorsnak, hihetetlen alapos, munkájára igényes, karakán nő, akivel nagyon jókat beszélgettünk szünetekben, felvétel előtt-után.
No, visszakanyarodva a Transformers 3-hoz. Lehet, hogy csak rég hallottam szinkronizált filmet, meg azt is elismerem, hogy Hugo Weavinget és Leonard Nimoyt nehéz feladat lehet magyarra ültetni, de akkor is rossz volt ez a szinkron. Értelemzavaró fordítást most nem tudok felidézni, de sok magyartalan mondat, és egy olyan hátbaverő baki a film közepén, amitől majdnem hangosan felkiáltottam.
A beszélő neveket ugye fordítjuk, ez a hagyomány, rendben is van. Anno mi is fordítottuk a játékokban. Tehát akkkor nyilvánvaló, hogy az autobotok nevét is magyarítani kell. Optimus Prime mondjuk jó, hogy nem lett Legjobb fővezér, viszont Sentinel Prime ugye le lett fordítva Őrszem fővezérnek. Erre a film közepén elhangzik egy ilyen mondat (nem biztos, hogy jól idézem, a lényeg a lényeg):
"Meg kell védeni Sentinelt!"
He?

Értem én, hogy gyorsan kell dolgozni, sokszor napok alatt fordítani, napok alatt felvenni az egész szinkront. A fordító hibázhat. Szokott is. Nem gond. De amikor én koordinátor voltam, akkor ugye azért dolgoztam proofreaderrel, hogy az alapvető hibák ki legyenek szűrve. Mint például az, hogy egy név angolul marad. De ha véletlenül még a proofreader sem szúrja ki, akkor ott van a koordinátor - ha van, és ha olyan, mint én voltam, hogy igyekszik minél jobban belenézni a munkába. És ha van szinkron, akkor ott a rendező, a hangmérnök, és a színész, aki kimondja. Hány emberen ment át ez a hibás mondat? Szerintem ez már csúnya, főleg egy ilyen filmnél.