Volt egyszer egy lány, nevezzük Annának. Épp elvégezte az egyetemet, és már dolgozott is egy-két helyen, de sehol sem sokáig, valahogy nem találta a helyét. Aztán egyszer csak felhívta egy ősrégi, ámde sok-sok éve nem látott ismerős, hogy ugye ő tud angolul, meg valamiféle korrektor vagy mi. Anna habogott egy kicsit, mert ugyan dolgozott már korrektorként, nem érezte a magabiztosságot. Az ismerős viszont úgy tűnt, még bizonytalanabb abban, mit is csinál egy korrektor, úgyhogy inkább elmondta: van egy számítógépes játék, amelyiknek magyarítva lesz a szövege, és kéne valaki, aki átnézi a fordításokat, hogy megfelelnek-e az eredetinek.
Anna sosem csinált még ilyet, de beleegyezett a dologba, mondván, ha nem próbálja ki magát benne, sosem fogja megtudni, mennyire menne jól.
Először megkapta a lefordított glosszát, már azon látszott, hogy lesz mit csinálnia. Szívét-lelkét beletéve, legjobb tudása szerint javaslatokat tett a kifejezésekre, közben igyekezett felhasználni minden fantasy-ismeretét és kreativitását is. Aztán hamarosan érkeztek a fordítások. Neki kellett összefésülni az egészet, beszélni a fordítókkal, javítani, nem ritkán újrafordítani a szövegeket, és közben kiderült, hogy másfélmillió leütés az több szöveg, mint amit valaha életében javított korrektorként.
De csinálta, éjszakákon át, lelkesen, egyre jobban beleszeretve a világba, a szövegbe... és a munkába.
Készen lett határidőre. Ekkor jött az újabb meglepetés: kiderült, hogy neki, mint (most már) proofreadernek, az is a feladatköre, hogy elmenjen egy szinkronstúdióba, ahol felveszik a szövegeket, és felügyelje a felvételt, valamint segítse a színészek munkáját azzal, hogy értelmezi a szövegeket, elmondja a szituációt, stb.
Anna két hétig járt reggel nyolcra a stúdióba, és nagyon élvezte. Pár hónappal később rendes állásban felvették a céghez, de már nem szövegeket kellett átolvasnia, hanem irányítania a folyamatokat. Nagyon szerette csinálni.
A játék elkészült, és olyan sikert aratott, hogy jött a folytatás. Anna eddigre olyan sok tapasztalatot gyűjtött a véletlenül megtalált szakmájában, mint kevesen az országban. Ezzel és egy több évig válogatott csapattal vágott neki a második résznek, amelyik sokkal jobban sikerült, mint az első. Ennek már feladatköre teljes tudatában, az első percétől az utolsóig a részese volt, minden apró részletet ismert és tudott a szövegekből, számos esetben kellett döntést hoznia, de nem bánta. A sorozat első része annyira beléivódott, annyira a részévé vált, hogy a második részt mintha saját maga írta volna. A magyar szövegbe a lelkét tette bele.
Aztán elérkezett a harmadik rész. Eltelt közben pár év, Anna még több tapasztalatot szerzett, még több munkát végigcsinált, de az első igazán komoly honosítás, amely elindította afelé, hogy azzá váljon, aki lett, mindig megmaradt az emlékezetében, olyan élesen, mintha újra és újra ott lenne a stúdióban. Izgatottan várta a harmadik rész szövegeit, tudása teljességét nyújtva készült a hatalmas munkára, még tovább csiszolta a társakat, tökéletesítette a munkafolyamatokat.
Várta a szövegeket. De azok nem érkeztek meg.
Anna, az egyetlen személy az országban, aki minden szöveget olvasott mind a két részből, nem dolgozhatott a harmadik részen. Sosem tudta meg, kinek adták a munkát a fejlesztők, kiről gondolták, hogy több szeretettel készítené el hozzá a magyar fordítást. Csak remélni merte, hogy nála jobbak vállalták el, és azért rendezték ezt így odafenn, hogy a harmadik rész legyen minden idők legjobb honosítása. Ahogy azt Anna is szerette volna.
