Megcsináljuk

Az élet egy sima hétköznap délután is rengeteg meglepetést tud tartogatni. Reggel 5:50-kor, mikor először csilingelt az ébresztő, félálmomban se gondoltam volna, hogy miután végigdolgozom a napot, majdnem egy órán keresztül segítek feltornyozni a pont ma érkezett tűzifát, elszállítom az egyik csemetémet kosáredzésre, felveszem a másikat az akrobatikus rock and roll edzéséről, otthon ez utóbbi fáradtságában kiborul, hogy nem tudja megmutatni a ma tanult lépéseket, és bömbölni kezd, ezért én felajánlom neki, hogy tanítsa meg nekem a lépéseket, és gyakoroljuk együtt, hogy csütörtökre már menjen. És ott ugrálunk a nappaliban zene nélkül, kábé ritmusra, egymással szemben, és ő nem érti, hogy én min vigyorgok, de végül megtanulom a koreográfiát, elemekre bontjuk a nehéz lépést, és megcsináljuk együtt az egészet.

Nem mintha más napokon nagyon szenvednék az elalvással, de ma valószínűleg még könnyebben fog menni.

Megcsináltuk

Amíg nem állítunk magunk elé olyan kihívást, amit nem biztos, hogy meg tudunk csinálni, addig nem tudjuk, mire vagyunk képesek rovat.

Megcsináltam a Crazy5K versenyt, nem volt könnyű, de amikor kijöttem, mentem volna még (nyilván dolgozott az adrenalin). Jópofa volt, azt hittem, a futás lesz a legnehezebb rész, de végül a magas csúszda volt, azon megtorpantam pár másodpercre. Futni egész sokat futottam, és meg voltam elégedve magammal.

Hárman futottunk egyébként a kis családdal, Pindúrtündér még pici hozzá, de mi többiek megcsináltuk.

Külön köszönet a kollégáknak, akik vonzóvá teszik az efféle achievementeket.

UPDATE: azt elfelejtettem hozzátenni azoknak, akik számára nem világos... Én nem tudok futni. Sem a térdem, sem a technikám nem jó hozzá, meg miegyéb. Soha életemben nem futottam 2,5 km-nél többet, azt is utoljára a középsuliban. És akkor is utáltam.

Kétkerék

Egy akkori fénykép a dunaparti bicikliútról

Egészen pontosan 2012. szeptember 7-én ültem biciklire utoljára, akkor a csapatommal team building keretein belül eltekertünk Szentendrére, ahol ettünk valami fagyit vagy ilyesmit, a korzón üldögéltünk a napon, aztán én eltekertem Leányfalura, mert épp úgy sikerült összeszervezni. A bicikli akkor sem az enyém volt, hanem a hugimé, és most így majdnem kilenc év után meg is kaptam ajándékba ugyanazt a biciklit.

Elsőre alig bírtam megmaradni rajta, de azért most már jobban megy egy kicsit... Na nem fogok holnaptól biciklivel járni mindenhova, de így, hogy most már a törpék elkezdtek jól tudni biciklizni, utol kell érni őket valahogy. Anno a térdem miatt nem akartam többet bicajozni, mert mindig fájt utána, aztán persze sokan mondták, hogy pedig azt pont térdre szokták "felírni", majd meglátjuk, mi lesz. Feltolni a hegyen nem egyszerű, ez némileg demotivál, de majd meglátjuk. 

3:2 ide

Tegnap elmentünk életünk első élő focimeccsére (igazából a játszótérre, ravaszul abban az időpontban, amikor is a helyi rangadó ment Göd és köztünk).

Keresd a 6 éves kisfiút a képen

Jó volt, főleg, hogy nyertünk. Pindúrtündért hidegen hagyta a dolog, csak amikor nagy kiabálás volt, néha megjegyezte, hogy "Ajaj, bajban vagyunk", vagy "most örülünk". Meg persze páran túl sok sört ittak, és csúnyákat mondtak, de hát ez már csak így van egy meccsen, talán nem tántorította el a nagyfiút attól, hogy érezze: a foci jó dolog.

Egy óra munka

Tegnap végre sikerült felszámolnunk a két kupac sittel tarkított földtúrást a kertünkben, ami még az építkezésről maradt. Köveket és ottmaradt szemetet sitteszsákba, kupacot felkapálni, göröngyöket elgereblyézni, több mint egy óra fizikai munka kettőnknek. Kértünk rá árajánlatot több helyről is, mindenhol a szájukat húzták, meg azt mondták, ezt csak gépi földmunkával lehet, a legolcsóbb (!) ajánlatunk 100.000 Ft volt plusz a sitt elszállítása. Úgyhogy nagyon büszke voltam magunkra, hogy ilyen sokat végeztünk tegnap. Most már csak rendelnem kell egy csomó termőföldet, amit ki tudja, hova fognak leszórni, azt szépen betalicskázni, elegyengetni, aztán végre jöhetnek a levendulatövek és mulcs az egyik földdarabba, és málna, ribizli, füge, egres a másik földdarabba. Remélem, szeptember végére kész lesz.
A műveletről nincs kép, viszont közben meglátogatta a kertünket egy kis mókus, hogy tartsa bennünk a lelket.

Révfülöp-Balatonboglár

Eddigre már elment a hajósor, de itt úsztunk.

Szóval átúsztuk a Balatont Révfülöptől Balatonboglárig (reméltem, mostanra megkapom az érkezési fotót, de nem - majd update).
Miért?
Ezt én is megkérdeztem magamtól közvetlenül előtte, meg a felkészülés közben csütörtökön. Nyilván azért, hogy menőnek érezzem magam. Hogy fogadhassam a kollégák, barátok gratulációját, és hogy büszke legyek arra, hogy megcsináltam egy ilyen nem egyértelmű dolgot. De másrészt azért is, mert kíváncsi voltam, mit tudok. Azt tudtam, hogy jól úszom, a Balaton nekem kedves ismerős, a vízben otthon érzem magam, és most vagyok a fittség egy olyan szintjén, ahol korábban nem jártam, és valószínűtlennek tartom, hogy tovább tudom emelni (aztán persze ki tudja).
De legfőképp azért indultunk neki, mert együtt csináltuk. Néha szükség van arra, hogy valami igazán komoly próbatételt végigküzdjünk együtt, és ezáltal még jobban megeddzük közös életünk acélját (One day baby we'll be old, oh, baby we'll be old).
Volt nekünk egy elég komoly túránk jó tíz éve, csak még a másik blogomba írtam, úgyhogy az már nem public... Ausztriában, Hallstattban szálltunk meg, és felkirándultunk 1300 m szintemelkedéssel a Wiesberghaus-hoz, majd vissza még ugyanaznap. Na, ez az átúszás kicsit ahhoz hasonlított kihívásban. Ez valamivel könnyebb volt - nekem.
A parkolást okosan oldottuk meg, némi helyismerettel, a posta mögötti kis utcában. A helyszínen már kicsit elvesztünk a tömegben, de hamarost sikerült nevezni, kb. az első ötezer végén. A szervezés flottul ment, semmi fennakadásunk nem volt, minden tisztelet egy ilyen volumenű rendezvény szervezőinek. A csomagokkal kicsit szerencsétlenkedtünk, mert egy csomagot leadtunk, mire rájöttünk, hogy még a másik kelleni fog, de még a dupla sorbanállás se vett sok időt igénybe. Az arcvédő krémünket az autóban hagytuk, és mire realizáltuk, már inkább azt mondtuk, "á, hagyjuk, nem lesz semmi baj"... Aztán egész nyáron küzdhetek majd a csíkkal a homlokomon, franc essen bele. Sebaj.
Viszont én eléggé tartottam attól, hogy kis testem kihűl a 3 óra 25 fokos vízben (mivel én a 26 fokos vízben is fázom a V8-ban), úgyhogy némi tippek és trükkök elolvasása után arra jutottunk, hogy bekentünk engem sima sertészsírral. Na, ez volt a legjobb döntés az egész úszás alatt, mert még így is éreztem, hogy hűl ki a testem, de legalább nem olyan mértékben, mint máskor.
Maga az indulás vicces volt, a Lemmings c. játék jutott eszembe, ahogy sorban mentünk a "végzetünk" felé, és a stég végén mindannyian engedelmesen beleborultunk a vízbe... de aztán már csak a munka volt, úgyhogy nem kellett tovább gondolkodni, hogy hülyeség volt-e.
Fél kilométerenként volt hatalmas, messziről is jól látható bója - ami tök jó, de mondjuk én elviseltem volna száz méterenként egy kisebbet, csak úgy jelzés értékkel, mert így a fél kilométerre lévő bóják elég demoralizálóan messze voltak. Persze ott voltak a hajók 30-50 méterenként, de az nem ugyanaz.
Az viszont fantasztikus élmény volt, ahogy a hegy, amelyet gyerekkorom óta állandóan bámultam Révfülöpről, egyre közelebb jött. És az sem volt ijesztő, amire pedig számítottam, hogy az lesz, amikor a Balaton közepén mindkét part egyformán messze volt. Nem volt ijesztő, mert rengetegen voltak körülöttünk, és mert akkor már egészen biztosan éreztem, hogy nem lesz semmi baj, simán menni fog a dolog.
Persze lassan úsztunk. Az elején takarékoskodtunk az erőnkkel, a végére meg nem maradt. Állandóan azt láttam és éreztem, hogy kb. mindenki megelőz, még egy tízéves forma kissrác is elhúzott mellettem gyorsúszásban 4,5 km-nél. De nem versenyezni akartam, hanem maga az út a cél! :)
Egyszer álltunk csak meg, a Vagabundus nevű hajón kapaszkodtunk meg kicsit (ezúton is köszi még egyszer!), némi szőlőcukor és víz után viszont úsztunk tovább. Még egyszer meg akartunk állni, de aztán már inkább hajtottuk az utolsó kilométert - lehet, hogy azt másképp kellett volna.
Az utolsó ötven méteren ért csak le az ember lába, onnan meg valami rossz zombifilm jutott eszembe, ahogy botladoztunk a célkapu felé az iszapban, három óra úszás után némileg csüggedten, csak a "Brains" mormogás hiányzott.
A fogadóoldalon szintén kitettek magukért a szervezők, nekem személy szerint a meleg tea esett a legjobban. El tudtam volna viselni kevesebb marketinganyagot, tudom, ébredjek fel. A komp visszafelé mókás volt, a hajó személyzete is táncolt a Pharrell Williams: Happy c. számra, mi békésen felfaltuk a fogadócsomagunkban fellelt összes ételt, és Révfülöpre visszaérve lefojtottuk egy lángossal.

Maanji vs Hörgőtágulás+reflux combo 1:0
Endurance, baby!

Májusi diéta aranyat ér

Kicsit megkésve, de ezennel megkezdem a májusi diétát. Már egy ideje éreztem, hogy engem is elért a céges ebédelés átka, azaz hogy van bőven mit enni, ezért minden nap kis leveske, második, néha egyéb, a kollégák hoznak csokit, sütit, én is, és akkor mire elérkezik a nyár, már kibuggyanok a fürdőruhámból. Úgyhogy a májust annak szentelem, hogy ez ne történjen meg. A helyes étkezés (édességek még inkább visszafogása, sovány vacsora, salátás ebéd, szénhidrátra figyelés) mellett persze kell a mozgás is (amit most is igyekszem legalább heti kétszer 45 percet, de mondjuk az nem elégséges), csak ezt a rectus diastasisom némileg nehezíti. De azért akaratom acélos.
Ja, és pozitív fejlemény, hogy amióta nem kell felügyelet Kistücsök úszásához, azóta én is elmegyek úszni a nagymedencébe, amíg ő ügyesedik a tanmedencében. Úgyhogy most már heti egyszer én is leúszom az ezer métert, néha többet, mert elkalandozik a figyelmem, és elfelejtem, hányadik hossznál tartok. De az első alkalommal még nem bírtam úszni egy teljes hosszt gyorsúszásban, másodjára meg már kettőt is. Van itt fejlődés, kérem, nem kell csüggedni.

Hajrá magyarok

Egyébként is szeretem a túró rudit, de ez a promóció, amelyet most kitaláltak, tökéletes. Kicsit amerikai mintára lehet gyűjteni a sportolókat, de van róluk egy kis infó a kártyák hátulján, lehet csereberélni, megtanulni a nevüket, várni az olimpián a számukat, drukkolni nekik, és mutogatni, hogy lám, ő az. Gyerekeknek, fiataloknak remek eszköz egy kis hazafiságra.
Egyetlen baj van vele: rengeteg túró rudit kell vennem...

Hardcore módban az erdőben

Szombaton szülinapozás keretében elugrottunk Mátrafüredre terepsegwayezni.
Már a környezet is szép, bár ez nem meglepő a Mátrában:

A segway meg egy nagyon kezes kis eszköz, amíg a kerekei tapadnak a földhöz (sárban, jégen nem olyan szuper). Az aszfalton 30-cal is lehet suhanni, és nagyon vicces, amikor a járókelők tágra nyílt szemmel nézik, hogy miféle csudabogár vagyok (pedig állítólag már pár éve csinálják ezt a falu környékén).
A társaság, akik csinálják, jó fejek, kicsit szeleburdik voltak, mert először másokat vittek el a mi túránkra, de szerencsére pár perc után rájöttek erre, és visszamehettünk. Először egy oktatáson vettünk részt, és utána mehettünk a túravezető után.
Megnéztük a Kozmáry-kilátót, ahonnan jól körbe lehet nézni, és még a Kékestető is látszik, aztán navigáltunk egy picit az erdőben, és elmentünk ennek a pataknak az egyik forrásához is.

Párszor estem, de csak a fentiek (jég, sár) miatt, nyáron ez a móka nyilván eggyel kevésbé izgalmas. Mondták is a srácok, hogy legközelebb mehetünk a haladó túrákra, mert most megtanultunk mindent, ami kell hozzá...

Ricsi

Tegnap vendégünk volt Osváth Richárd bronzérmes paralimpiai bajnok kerekesszékes vívó. Semmit nem tudtam sem a paralimpiáról, sem a kerekesszékes vívásról, sem róla, de nem is ezért ültem be (bár sok mindent így is megtudtam, mintegy mellékesen), hanem mert csodálom azokat az embereket, akiknek akkora lélekereje van, hogy nemcsak együtt tudnak élni egy komoly sérüléssel, hanem ezáltal válnak igazán azzá, akik.
Ricsi dióhéjban elmondta az egész élettörténetét Szatmárnémetitől a bronzéremig, nem kellett nagyon kérdezgetni (néha előfordul, hogy a vendégek egy órányi kérdezgetéstől már megszeppennek, úgy érzik, nincs mit mondaniuk - na ő nem ilyen volt). Vidáman, viccelődve mesélt, közvetlenül válaszolt, elújságolt nagy terveket és műhelytitkokat, és neki még azt is elhittük, hogy egy sérült sportolókból álló társaság még vidámabb és közvetlenebb is, mint egy ép.

Kicsit ki is lógott a fáradt IT masszából a belőle áradó életerővel és életszeretettel.

Olyan, mint a biciklizés...

A biciklizés olyan, mint a biciklizés: nem lehet elfelejteni.
A teamem kitalálta, hogy elbiciklizünk Szentendrére. Ez azért ejtett kétségbe, mert kb. tizennégy évesen bicikliztem utoljára. Akkor Kővágóörsre kellett átmennem, és vissza már nem ment, úgyhogy akkor elkönyveltem, hogy ez nem az én sportom...
Viszont most rendesen rákészültem, és teljesen jól ment... Olyannyira, hogy végül tovább is mentem, egészen Leányfalura.
A Dunapart gyönyörű.

Drukkolás nemdrukkolással

Néha csodálatosan egyszerűvé válik az élet: munka, strandolás, olimpianézés, sorozatnézés, evés, alvás, újra.  Ami az olimpiát illeti, kifejlesztettem a drukkolás nemdrukkolással módszerét. Megfigyeltem ugyanis, hogy ha drukkolok egy magyar sportolónak vagy csapatnak, akkor ők tuti vesztenek (mint pl. szegény Ungvári Miklós). Úgyhogy azt csinálom, hogy nézem a versenyt, és minden igyekezetemmel nem drukkolok senkinek (nyilván ugye az se lenne jó, ha az ellenfélnek drukkolnék, mert az még véletlenül bejönne). És ha tényleg szívből nem drukkolok senkinek, akkor Gyurta Dani érinti meg először a falat. Működik a módszer!
Azt viszont nem értem, hogy miért kell egy éppen világrekordot felállított, aranyérmet szerzett és rettenetesen kifulladt sportoló orra alá dugni egy mikrofont, és ostobaságokat kérdezni tőle, mikor még levegőt is alig kap. Miért nem lehet akkor megkérdezni tőle ezeket, mikor már lehetősége volt szusszanni valamint felfogni, mi történt vele?