Révfülöp-Balatonboglár

Eddigre már elment a hajósor, de itt úsztunk.

Szóval átúsztuk a Balatont Révfülöptől Balatonboglárig (reméltem, mostanra megkapom az érkezési fotót, de nem - majd update).
Miért?
Ezt én is megkérdeztem magamtól közvetlenül előtte, meg a felkészülés közben csütörtökön. Nyilván azért, hogy menőnek érezzem magam. Hogy fogadhassam a kollégák, barátok gratulációját, és hogy büszke legyek arra, hogy megcsináltam egy ilyen nem egyértelmű dolgot. De másrészt azért is, mert kíváncsi voltam, mit tudok. Azt tudtam, hogy jól úszom, a Balaton nekem kedves ismerős, a vízben otthon érzem magam, és most vagyok a fittség egy olyan szintjén, ahol korábban nem jártam, és valószínűtlennek tartom, hogy tovább tudom emelni (aztán persze ki tudja).
De legfőképp azért indultunk neki, mert együtt csináltuk. Néha szükség van arra, hogy valami igazán komoly próbatételt végigküzdjünk együtt, és ezáltal még jobban megeddzük közös életünk acélját (One day baby we'll be old, oh, baby we'll be old).
Volt nekünk egy elég komoly túránk jó tíz éve, csak még a másik blogomba írtam, úgyhogy az már nem public... Ausztriában, Hallstattban szálltunk meg, és felkirándultunk 1300 m szintemelkedéssel a Wiesberghaus-hoz, majd vissza még ugyanaznap. Na, ez az átúszás kicsit ahhoz hasonlított kihívásban. Ez valamivel könnyebb volt - nekem.
A parkolást okosan oldottuk meg, némi helyismerettel, a posta mögötti kis utcában. A helyszínen már kicsit elvesztünk a tömegben, de hamarost sikerült nevezni, kb. az első ötezer végén. A szervezés flottul ment, semmi fennakadásunk nem volt, minden tisztelet egy ilyen volumenű rendezvény szervezőinek. A csomagokkal kicsit szerencsétlenkedtünk, mert egy csomagot leadtunk, mire rájöttünk, hogy még a másik kelleni fog, de még a dupla sorbanállás se vett sok időt igénybe. Az arcvédő krémünket az autóban hagytuk, és mire realizáltuk, már inkább azt mondtuk, "á, hagyjuk, nem lesz semmi baj"... Aztán egész nyáron küzdhetek majd a csíkkal a homlokomon, franc essen bele. Sebaj.
Viszont én eléggé tartottam attól, hogy kis testem kihűl a 3 óra 25 fokos vízben (mivel én a 26 fokos vízben is fázom a V8-ban), úgyhogy némi tippek és trükkök elolvasása után arra jutottunk, hogy bekentünk engem sima sertészsírral. Na, ez volt a legjobb döntés az egész úszás alatt, mert még így is éreztem, hogy hűl ki a testem, de legalább nem olyan mértékben, mint máskor.
Maga az indulás vicces volt, a Lemmings c. játék jutott eszembe, ahogy sorban mentünk a "végzetünk" felé, és a stég végén mindannyian engedelmesen beleborultunk a vízbe... de aztán már csak a munka volt, úgyhogy nem kellett tovább gondolkodni, hogy hülyeség volt-e.
Fél kilométerenként volt hatalmas, messziről is jól látható bója - ami tök jó, de mondjuk én elviseltem volna száz méterenként egy kisebbet, csak úgy jelzés értékkel, mert így a fél kilométerre lévő bóják elég demoralizálóan messze voltak. Persze ott voltak a hajók 30-50 méterenként, de az nem ugyanaz.
Az viszont fantasztikus élmény volt, ahogy a hegy, amelyet gyerekkorom óta állandóan bámultam Révfülöpről, egyre közelebb jött. És az sem volt ijesztő, amire pedig számítottam, hogy az lesz, amikor a Balaton közepén mindkét part egyformán messze volt. Nem volt ijesztő, mert rengetegen voltak körülöttünk, és mert akkor már egészen biztosan éreztem, hogy nem lesz semmi baj, simán menni fog a dolog.
Persze lassan úsztunk. Az elején takarékoskodtunk az erőnkkel, a végére meg nem maradt. Állandóan azt láttam és éreztem, hogy kb. mindenki megelőz, még egy tízéves forma kissrác is elhúzott mellettem gyorsúszásban 4,5 km-nél. De nem versenyezni akartam, hanem maga az út a cél! :)
Egyszer álltunk csak meg, a Vagabundus nevű hajón kapaszkodtunk meg kicsit (ezúton is köszi még egyszer!), némi szőlőcukor és víz után viszont úsztunk tovább. Még egyszer meg akartunk állni, de aztán már inkább hajtottuk az utolsó kilométert - lehet, hogy azt másképp kellett volna.
Az utolsó ötven méteren ért csak le az ember lába, onnan meg valami rossz zombifilm jutott eszembe, ahogy botladoztunk a célkapu felé az iszapban, három óra úszás után némileg csüggedten, csak a "Brains" mormogás hiányzott.
A fogadóoldalon szintén kitettek magukért a szervezők, nekem személy szerint a meleg tea esett a legjobban. El tudtam volna viselni kevesebb marketinganyagot, tudom, ébredjek fel. A komp visszafelé mókás volt, a hajó személyzete is táncolt a Pharrell Williams: Happy c. számra, mi békésen felfaltuk a fogadócsomagunkban fellelt összes ételt, és Révfülöpre visszaérve lefojtottuk egy lángossal.

Maanji vs Hörgőtágulás+reflux combo 1:0
Endurance, baby!