Az időutazás napja

Brandon Hackett azon kevés szerzők közé tartozik, akiknek megjelenés napján veszem a könyvét. Sajnos ezúttal pont a közepén tartottam egy másik könyvnek, úgyhogy végül hiába állt a polcon, csak később tudtam nekikezdeni, és mostanság lecsökkent az olvasással töltött időm mennyisége, úgyhogy csak pár napja olvastam ki Az időutazás napját.

A borító is nagyon jó lett!

Alapvetően utálom az időutazós történeteket, mert mindig belebonyolódnak és végül mindig logikátlan lesz. Ezért is tetszett annyira ez a könyv: mert itt minden a helyére kerül, minden meg van magyarázva.
Kicsit furán hangzik, hogy jobb, mint a szerző előző könyvei, mert teljesen más a tematika, ezért elég nehéz összehasonlítani, de tényleg jobb. A karakterek még hitelesebbek, még háromdimenziósabbak. A történet szokás szerint bonyolult, de bonyolultságában elképesztően átgondolt, alapos.
Az eleje a legütősebb, ahogy az ember kapkodja a fejét, hogy mi is történt, és először találkozik ezzel a folyton változó, eklektikus világgal, amelyet a szerző elképzelt. A szóalkotások zseniálisak.
Ahogy kibontakozik a történet, az olvasó egyszer csak rádöbben, hogy közben a könyv szövevényesen intrikussá vált, és már nemcsak egyes emberek motivációiról van szó, hanem valami sokkal mélyebbről: az ember alapvető jelleméről.
Összesen három olyan dolog van, ami miatt végül 7/10 pontot adtam rá. Spoiler.

1. Van benne egy jelenetsor, amely szerintem szerkesztési hiba. Lehet, hogy Hackett eredetileg is úgy akarta, ahogy én gondolom, csak a szerkesztés során véletlenül úgy maradt. Az olvasó előbb tudja meg, kicsoda a feltaláló, mint a főszereplő, és így mikor a főszereplő rádöbben, mi már csak legyintünk, hogy haladjunk. Ha nem hangozna el Bálint neve az előtt a jelenet előtt, mikor kiderül, hogy Ádám a saját fiát üldözi, szerintem sokkal jobb lenne ez a rész.
2. A nőalakok kicsit sarkosak. Van két nő (feleség), mindketten művészi hajlamúak (festő és író), álmodozóak, de ugyanakkor határozottak, okosak, csinosak és kedvesek. És van egy nő, aki meg tudományos (reál) beállítottságú, na ő csúnya, ostoba, és semmilyen pozitív tulajdonsága nincs.
3. Nekem túlságosan folytatásszagú volt a vége. Olvasóként egy kicsit jobban szerettem volna, ha legalább némi lezárást kapok, így olyan, mintha a Valhalla két kötetben adta volna ki a könyvet, ami külföldön amúgy egy.
Mindezek ellenére ajánlom a könyvet. Letehetetlenül olvastatja magát, friss és elgondolkodtató.