Two Brave Astronauts #3

7-12. nap: Skócia

Korábban nem jártam Skóciában, csak azt tudtam, hogy szép hely - viszont rengeteg kulturális ismerettel rendelkezünk (direkt vagy áttételesen), úgymint skótduda, skótszoknya, Highlander, s-ezés, klánok, ilyesmik, de mint minden más helyet, ezt is látni kell ahhoz, hogy az ember magába szívja a hangulatát, milyenségét.
Számomra plusz élményt jelentett meglátni, hogy a skótok is használják a hagyományos, gaelic nyelvüket, mindenhol minden ki van írva az angol mellett így is. A kiejtésről halvány fogalmam sem lévén persze nem jutottam közelebb a nyelv megismeréséhez, de legalább azóta utánaolvastam egy kicsit.
Skócia amúgy önmagában is egy földtörténeti kuriózum, a táj egyszerűen zseniális: hegyek és tavak minden mennyiségben, délebbre erdővel, északabbra erikákkal. Kilométereket lehet menni anélkül, hogy emberkéz nyomát látnánk, és ez az érintetlenség illúzióját adja. Aztán egyszer csak látom a térképen, hogy falu következik, hiszen kis pötty, neve is van, odaérünk, és ott áll három darab takaros, csinos házikó a dupla kéményekkel, a környéken pedig kerítések és birkák. Zseniális.

Wallace kardja

Skóciába átérve az első dolgom volt Stirlingbe navigálni, egy másik nagy kedvenc film, a Braveheart miatt. Itt elsősorban a Wallace Monument érdekelt, amelyről egy nappal korábban még azt sem tudtam, hogy létezik, csak a térképről olvastam le. Azt gondoltam, biztos valami kis kőoszlop szépen ráírva, micsoda nemzeti hős volt ez a Bill. Hát nem: 67 méter magas torony, amelyben 246 lépcsőfok vezet a tetejére. Ez a londoni kirándulásban a Szent Pál Katedrálishoz képest smafu, úgyhogy simán felmásztunk - a közbenső emeleteken kiállítások, a tetején gyönyörű kilátás és iszonyatos szél. Az épület méltó az emberhez koronás tetejével, messziről látható, tiszteletet parancsoló méltóságával... de ami a legmenőbb, hogy ott őrzik Wallace kardját! Plusz itt találtunk némi magyar vonatkozást is, mert mint kiderült, maga Kossuth is adakozott az emlékmű létrejöttéért. Van róla dokumentum a kiállításon.

Loch Lomond

Aztán megismerkedtem életem első loch-jával: a Loch Lomonddal. Azért tetszett jobban, mint a Ness, mert nem egy egyszerű virsli, hanem szigetekkel tagolt, vadregényes tó ez. A partján sétálgattunk, komolyabbat nem tudtunk kirándulni, mert nagyon haragos felhők harcoltak a kékséggel az égen... de így is lett fogalmam róla, mennyire idilli ez a környék. Másnap azért megnéztük a Loch Ness-t is, ha már a környéken jártunk, hátha kiszúrjuk Nessie-t, de nem dugta ki a fejét... Igazából maga az odaautózás is egy élmény volt, hiszen keresztbe végigmentünk a highlanden, rengeteg gyönyörű kis falut, dombot, tavacskát látva. Amikor közel s távol te vagy az egyetlen ember, az egészen éteri élmény.
A Loch Ness partján láttuk az egyetlen várat, amely nem maradt meg a maga teljességében (gyakorlatilag egy rom), de még így is elég jó látványosságot csináltak belőle rengeteg infóval, makettekkel, történelmi kisfilmmel, a középkori életből vett részletekkel, interaktív tárlattal. A neve Urquhart Castle, de mivel itt végig esett az eső, nem lettek szuper képek sajnos. Aztán megnéztük a Loch Ness Centre nevű kiállítást is, amely a legendát kötötte össze a tudománnyal és a földtörténettel, elég impresszív módon. Nekem nagyon tetszett.
Másnap, azaz vasárnap értük el végső úti célunkat, a Skye-szigetet Skócia északnyugati csücskében.

Ma már egy híd segítségével könnyedén megközelíthető, területre elég nagy (~1600 km2), és kicsit emlékeztetett engem a Lofoten-szigetekre (tengerből hirtelen kiemelkedő hegyek, üdezöld és barna aljnövényzet, birkák), de mégis más. Az időjárással nagy mázlink volt, verőfényes napsütés várt bennünket, és maradt mind a három napig, amíg ott voltunk.

Eilean Donan

Mielőtt azonban átértünk volna, a sziget bejáratánál megálltunk az Eilean Donan Castle-nél, amely azért az egyik kedvencem, mert egy kis szigeten áll egy fjordban, valamint ez is ugyanolyan rom volt, mint Urquhart, de ezt egy kedves fickó (Lt. Col. John MacRae-Gilstrap, egy klánleszármazott) a XIX. szd közepén fogta és újjáépítette a legnagyobb tisztelettel és alázattal, ami lehetséges. Az eredmény? Szívesen laknék benne.

Coral Beach

Aznap volt a legnagyobb az egy napra jutó várnézés aránya, mert rögtön elautóztunk a Skye legnyugatibb részéig, ahol is a MacLeod-ok 800 éven át folyamatosan lakott várát, a Dunvegan Castle-t is megnéztük. Ami azért menő, mert kábé a 3%-át láthatja a turista, a többiben tényleg laknak. Az viszont elég jól meg van csinálva, és közben egy kis klántörténelmet is kapunk. A szigeten amúgy majdnem minden a MacLeod-ok és a MacDonald-ekről szól, rengeteg történettel, legendával, sőt, még a természeti képződményeknek is ilyen nevet adnak, hogy MacLeod's Maidens, MacLeod's Table stb. A vártól némi sétára egészen meglepő dolgot lel, aki tudja, mit kell keresni: egy igazi coral beach, hófehér part, icipicire őrlődött korall- csiga- és kagylódarabokkal. Itt volt a legnagyobb esély rá, hogy megmártózzam a tengerben (szerintem itt legalább 17 fokos lehetett, plusz sütött a nap), viszont pont itt nem volt nálam fürdőruha.

Old Man lábánál

Háromszor aludtunk a Skye-szigeten, mindháromszor más campingben; tőlünk telhető legalaposabban bejártuk az egészet. Rögtön az elején beszereztünk egy füzetecskét Walks on Skye címmel, ebben 31 séta/túra szerepelt különböző nehézséggel. Kiválasztottunk egy egyszerűt, egy közepeset és egy nehezet, és kirándultunk mindenfelé. A legnehezebb túra a The Cuillins nevű déli, magasabb és csipkésebb hegyek közé vezetett, innen az egyetlen kép, amelyet fel tudtam tenni egy visitor centre wifijével (amúgy nuku internet). Azonban a közepes túra is említésre méltó: egy bazinagy szikla, amely kiáll a Storr hegyből, a The Old Man of Storr nevet viseli. Na, oda felmenni nem 246 lépcső, hanem sokkal több. Viszont a látvány abszolút megéri.

Isle of Skye Pipe Band

Mintegy véletlenül megtudtam, hogy minden kedden este a Skye-szigeteki skótdudás egyesület az egyik fő kisváros, Portree főterén ad bemutatót, úgyhogy úgy szerveztük, hogy kedd este ott lehessünk. Látni azt, hogy náluk a hagyományőrzés nem csakazértisből megy és nem megkülönböztetés, hanem természetes és szívből jövő, illetve hallani azt, mennyire lelkesek a saját zenéjükkel kapcsolatban, még talán nagyobb élmény volt, mint maga a zene. És az is tetszett, hogy sok fiatal volt a csapatban, persze lányok is, ami nem épp hagyományos, de legalább fennmarad ez a szép tradíció.
A Skye-on töltött utolsó napon megismerkedtünk a skót kultúra egy másik fontos elemével: ellátogattunk a Talisker Whisky Distillery-be, ahol elmesélték nekünk a whiskyfőzés folyamatát és a helyi legendákat egyaránt. Meglepő, de egy csomó új és érdekes dolgot tanultam (a whiskyt nem kedvelem jobban).

A királyné és én

Szerdán indultunk el visszafelé - talán csütörtökön is elég lett volna, de nem akartuk azt, hogy az utolsó két nap csak az autópályákról szóljon, így minden napra találtunk egy kis miniprogramot. Ennek szellemében szerdán ismét megálltunk Stirlingben, hogy az elején elmaradt Stirling Castle-t bepótoljuk (bár ez csütörtök reggelre csúszott, mert már nem volt nyitva, mire odaértünk). Ez is egy olyan vár, amelyet brutális pénzekből a Historic Scotland nevű szervezet újított fel, és méghozzá gyönyörűen. Olyan kiállítást lehet látni a Stewart királyok életéből, hogy le a kalappal. A vár elhagyatott csarnokait a XX. században katonai kiképzőközpontként és laktanyaként használták, úgyhogy volt mit helyrehozni. De ők a felújítást megfejelték még autentikus bútorokkal, falfestményekkel, faliszőnyegekkel, sőt, ruhákkal is. Skót látogatásunk utolsó állomása felrakta az i-re a pontot.

13-14. nap: Az út vége

Itt született Shakespeare

Még két állomásunk maradt a visszafelé úton. Nekem szintén must see volt Stratford-upon-Avon, Shakespeare szülővárosa, ráadásul útba is esett, úgyhogy arra kanyarodtunk. Azt gondoltam, hogy megemlítik majd egy-két emléktáblán, de azt nem hittem volna, hogy a konkrét szülői ház fennmaradt. Mint kiderült, már a XVIII. században látványosságnak számított, és idejekorán megvette az állam, hogy ne merülhessen feledésbe. A ház teljesen karban van tartva, végig lehet menni a szobákon, még Shakespeare apjának kesztyűkészítő műhelye is látszik, és persze minden-minden Shakespeare-rel és műveivel van tele: láttam egy First Folio-t, de enélkül is lehet érezni a szellemiséget. Ha valahol Angliában, akkor ott szívesen élnék.
Vártúránk megkoronázásaként és mintegy utolsó mozzanatként pedig nem hagyhattuk ki a Windsor Castle-t, bár bemenni nem tudtunk, de kívülről is elég impozáns látványt nyújtott.
London közelében aludtunk (bár ez nem ment zökkenőmentesen), majd szombat reggel visszaadtuk a spaceshipet, és repültünk is haza...

Összegzés

Észak-Anglia és Skócia nagyon más, mint Dél-Anglia (vagy éppen Wales, ahonnan halvány emlékeim vannak). Az emberek sokkal kedvesebbek, nem annyira sótlanok, a táj varázslatos, az egész hangulat pedig egy kis időutazás. A campingek kiválóak, bőven elég van ahhoz, hogy gyakorlatilag bárhol megszállhasson az ember, de a sátrazást én nem vállalnám be. Erre az útra tökéletes volt a spaceship, és bár volt egy pár apró bosszantó körülmény (midgie-k, a kétcsapos mosdókagyló, ami agyrém, a néha jelentkező rossz idő meg ilyenek), illetve ez az ország nem épp a legolcsóbb (parkolódíjak, belépők, benzin), szerintem mindenképpen érdemes megnézni.

UPDATE: képek itt.

Two Brave Astronauts #2

1-6. nap: Észak-Anglia

Utazásunk első állomása az egyik legszebb angol nemzeti park, a Lake District volt. Ez tulajdonképpen nem más, mint egy rakás festői tó, a partjukon kisebb hegyekkel-dombokkal, ahol rengeteget lehet kirándulni. Nem a legnépszerűbb tóhoz mentünk, hanem egy kisebb-csendesebbhez, amelynek neve Ullswater. Nem elsősorban azért, mert, de például arról is híres, hogy ennek partján vannak azok a nárciszok, amelyekről Wordsworth olyan szép verset írt. Na jó, az se semmi, hogy a XIX. szd közepétől kedves kis gőzhajó közlekedett rajta, levelet és embereket szállítva.

Glenridding

Glenriddingben találtunk campinget. Ez egy aprócska falu, csinos, kőből épült házikókkal, virágokkal és rengeteg birkával a környéken (ez amúgy egész Észak-Angliára és Skóciára jellemző, mint később kiderült). A birkákat és a birkakit már ismerem Norvégiából, úgyhogy nem volt új dolog, viszont itt külön hozzáadott a cukiság-faktorhoz, hogy pont értelmesen aranyosak voltak a barikák.
Emellett még nagyon fontos és a későbbiekben még fontosabb szerepet kapott a rododendron: ez tényleg mindenhol nő és mindent beborít a színe (fehér, rózsaszín, lilás stb). Nagyon tetszett.

Ullswater

Első este örültünk, hogy odaértünk, második nap nagyot kirándultunk a tó körül, és a túra befejezéseként felszálltunk az Ullswater Steamers-re, hogy visszahajókázzunk Glenriddingbe.
A harmadnap speciális nap volt az életkénkben: az első évfordulónk napja. Úgy ünnepeltük meg, hogy elzarándokoltunk az Aira Force-hoz, amely egy gyönyörű, legendákkal teli vízesés a tóparttól nem messze. Itt szúrtunk egy pennyt a wish tree-be, aztán visszaérve kibéreltünk két órára egy csónakot, és beeveztünk az egyik ullswateri kis szigetre, ahol meghitt piknik közben csodáltuk a tájat, végül vacsorázni betértünk a glenriddingi The Rambler's Bar-ba (ahol épp az angol-francia meccs kezdődött, és nagyon vicces volt nézni az angolokat, ahogy drukkolnak).
Következő nap továbbindultunk. Első várunk, amely pont útba esett, a Lowther Castle volt. Ezt épp most újítják fel EU-s pénzekből, monumentális munka a lehető legnagyobb alázattal a múlt és a mesterségek felé. Nagyon örültem, hogy láthatok egy várfelújítást munka közben, mert a későbbiekben minden vár, amit láttunk, kiváló és lakható állapotban volt, ami szerintem tök fontos dolog generációk öröksége szempontjából.
A nyaralás mindenképpen fix pontja kellett legyen Hadrianus fala, annak is az a része, amelyik a régi kedvenc filmemben, a Robin Hood, Prince of Thieves-ben szerepel.

Ez a fa must see volt nekem...

Hadrian's Wall

Aztán Newcastle-upon-Thyne-ba mentünk, találkozni J régi ismerőseivel, egy nagyon kedves és szeretetreméltó idős házaspárral, de ha már ott jártunk, megnéztünk pár helyszínt. William Armstrong nevével Jesmond Dene-ben találkoztam először, ez egy mesterségesen kialakított park Newcastle-ben, amelyben többek között van egy kis vízimalom, egy kis zubogó patak, egy csomó szép ösvény, és mindenekelőtt burjánzik a rododendron. Olyasmi, mint a Margit-sziget, de egy kicsit zártabb, ugyanakkor meghittebb, az ember jobban el tud szeparálódni.
Ez az Armstrong fickó korának zsenije lehetett, nemcsak parkot rendezett, behozta a rododendront Angliába, hidakat épített, és olyan saját házat tervezett, amely messze meghaladta a saját korát (erről majd később), de felújított egy várat is (erről is később).

St. Mary's Lighthouse

Newcastle-ben találkoztam ismét a tengerrel a "Tynemouth"-ban (mivel sütött a nap, bátorkodtam a lábamat belemártani a tengerbe, de nagyon hideg volt), és itt egy impresszív világítótornyot, a St. Mary's-t is meg tudtuk nézni. Apály volt, így száraz lábbal be tudtunk menni, sőt, ahogy ugráltunk a kövek között, még egy fókával is találkoztunk.

Kielder

Másnap a Kielder Water and Forest nevű szintén természetvédelmi területet fedeztük fel. Ez szintén mesterséges dolog, egy hatalmas gát duzzasztotta tóvá a környékbeli vizeket, egy pár ház lakóinak még arrébb is kellett költöznie emiatt... az eredmény viszont egy fenyőfákkal szegélyezett, művészetnek, bicikli- lovas- és gyalogos túráknak helyet adó, szintén festői tóparti terület, amelynek egészen egyedien finom az illata.
Kirándultunk itt is, este pedig barbecue-ztunk.


Bamburgh, the Cross Hall 

Észak-Angliában töltött utolsó napunkon találkoztam újra Armstronggal, amikor is elsőként megnéztük Cragside-ot, az ő elvarázsolt kastélyát Rothbury-ben, majd az általa felújított és lakhatóvá tett várat Bamburghban. Cragside az a ház, amely minden viktoriánus éra kedvelőjének álma: hidro-elektromosság, lift, fogaskerekek, megőrzött tizenkilencedik századi bútorok és tárgyak, törökfürdő, és egy akkora kert, hogy egy egész napot el lehet tölteni benne, rendezett, de mégis elegánsan kusza és romantikus, benne a legjobb kerti labirintussal, amelyben valaha jártam.
A Bamburgh Castle pedig annak legjobb példája, hogyan érdemes megőrizni a nemzeti kincseinket, hagyatékainkat. Az hagyján, hogy a tenger mellett van, így előnnyel indul a várszépségversenyen, de a belseje kész időutazás, jó értelemben. Mondjuk Cragside is.
J itt fürdött a tengerben, aztán találtunk egy campinget, ahonnan megnézhettük a naplementét, másnap pedig indultunk Skóciába... de ez már egy következő post.

Two Brave Astronauts #1

A képeket még nem sikerült kiválogatni és rendbe szedni, de elkezdem a beszámolót, aztán majd meglátjuk...
Szóval elmentünk két hétre végignézni Észak-Angliát és Skóciát. Én még egyik helyen sem voltam, viszont rengeteget hallottam J családjától arról, hogy ez mennyire szép és jó dolog. Most már első kézből állíthatom, hogy tényleg.
Míg 2009-ben a skandináv túrára itthonról mentünk a kisautónkkal, hosszas mérlegelés után most úgy döntöttünk, repülünk és bérelünk. Az anyagi szempontok mellett a kényelem illetve a plusz napok nyerése is beleszámított a döntésbe, illetve a legnagyobb érv a latban az volt, hogy megtaláltuk a Spaceshipet. Ez egy alapvetően ausztrál cég, Európában csak Londonban lehet ilyen autót bérelni, de hihetetlenül praktikus, és cserébe nem borzasztó drága. Lényege, hogy egy alapvetően személyautó-méretű kétszemélyes campervan, amelyben van ágy, hűtő, főzőfelszerelés és egy dvd-lejátszó is (ez utóbbit mi nem használtuk). A honlapon minden egyéb jól látszik, úgyhogy nem részletezem. Mindenesetre remek döntés volt ezt választani: a sátrazás sok esetben lett volna borzasztó kényelmetlen (többször nagyon esett az eső vagy nagyon fújt a szél), a hotel/hostel szállás viszont elég drága. A benzin is drága, de azt nem lehet megspórolni, ha az ember körtúrára megy lábáztatás helyett.

Összesen 2026 mérföldet (~3260 km) tettünk meg, és egy kivételtől eltekintve minden nap más campingben aludtunk. Az angliai és skóciai campingek kiválóak, tiszták, rendezettek, többségükben még mosni is lehet (a zuhany és a mosókonyha az alap). A végső cél az Isle of Skye volt, Skócia északnyugati csücskében, itt három estét maradtunk - de számos megállót terveztünk az odajutásig is, és ezek sem voltak kevésbé érdekesek. Ha úgy vesszük, vártúra lett ez az utazás, mennyiségre nem rengeteg (8), de a legszebb várakat láttuk közben. Skócia keleti felében ugyan nem jártunk, illetve maga Edinburgh is kimaradt, de ezeket majd később bepótoljuk.

Az időjárás nem mindig volt kedves hozzánk, a "mainland"-en gyakorlatilag csak felhőt és esőt láttunk, viszont hihetetlen szerencsénk volt a Skye-szigettel: amint betettük oda a lábunkat, verőfényes napsütés fogadott bennünket, és a leggyönyörűbb arcát mutatta nekünk a táj. Kicsit kárpótlás lehetett ez a skandináv túráért, ahol viszont fordítva történt: a mainlanden volt jó időnk, és amint a Lofoten-szigetekhez értünk, csak felhőt láttunk.

A várnézés mellett még rengeteget kirándultunk is (az egyetlen postom a két hét alatt pl. ezt szemlélteti, de majd még mesélek róla), erdőben, tóparton, hegyekbe, amerre csak tudtunk. Skócia tényleg a séták földje, gyönyörű tájakon mindenki megtalálhatja a neki megfelelő nehézségű és hosszúságú túrát.

Amit még muszáj elmondani elöljáróban, a midgie-k. Ezek a bosszantó kis légyszerű lények felhőben jönnek, és szétcsípnek, ha nem vigyáz az ember. Mindenhol vannak, és három ellenszerük van: a szél, a szúnyogriasztó és a leghatásosabb: a migdie-net (fejre húzható háló). Miután egy este szabályosan be kellett menekülnünk az autóba előlük, beszereztünk ilyet is. Ha valaki Skóciába szeretne utazni, akkor az első tanácsom, hogy készüljön fel erre.

Holnap részletesebb beszámolóba kezdek, de most rohanok tréningre...

Conquering the Cuillins

/wave

Hamarosan indulok Pécsre, ahol a Zenit bemutatkozik a Könyvtéren. Ahhoz képest elég kevéssé izgulok, hogy ez az első igazi közszereplésem. Késő este érünk vissza, holnap hajnalban pedig már repülünk nyaralni, juhú! Csupa izgalom az élet - vagy ahogy Martin mondaná: "Life is magical and full of joy."
Meg vagyok elégedve az utolsó heti hajrámmal: rengeteg mindent befejeztem, elintéztem, megírtam, lejelentettem, leadtam, összetettem, megbeszéltem és megnéztem. Nem mindent persze, de így is nyugodt szívvel megyek el két hétre.
Kétlem, hogy találkozni fogok internettel az úton, úgyhogy viszlát 24-éig... ha mégis, legalább lesz meglepetés.

Tankos-romantikus

Közben persze a sok nyaralásra készülés meg határidős leadás közben azért jut egy kis időm Diablózni is... Nem dicsekedhetem rettentő eredményekkel, de élvezem, főleg azóta, mióta kialakult egy olyan buildem, amelyik működik kicsiny csapatunkban (én, 2 wizard és 1 demon hunter).Barbár csajszim fanyalogva bár, de végül csak megfogott egy pajzsot, és így hosszú évek után újra felvettem a tank szerepet... De tetszik.
Screenshotot természetesen elfelejtettem csinálni, de majd.

Élet a kolera idején

Az ember általában nosztalgikus vágyódással, de legalábbis az aranykornak kijáró tisztelettel szokott gondolni a viktoriánus érára. Rengeteg film és könyv játszódik ebben az időben, a steampunk is ehhez a korhoz köthető, és a vámpíros történeteknek is többnyire innen ered a hangulata.

Aki meg akar maradni ebben a hangulatban, annak NEM ajánlom Bill Bryson: At Home című könyvét. Az otthonaink története tulajdonképpen egyfajta tudomány- és kultúrtörténet, rengeteg kitekintéssel más országokra (főleg az USÁ-ra), de az Egyesült Királyságot veszi alapul; úgy épül fel, hogy a szerző saját házában szobáról szobára haladva elmeséli, ami eszébe jut. A "bedroom" c. fejezetet pl. úgy kezdi, hogy a hálószoba története a szenvedés története...
Amúgy zseniális könyv (ugyanúgy, mint a Short History of Nearly Everything), de amit a vécé kapcsán leír, az örökre megváltoztatja az ember világnézetét. Szó esik például mindenféle betegségekről és a velük kapcsolatos hiedelmekről és "gyógymódokról", úgymint himló, kolera, satöbbi. Annyi furcsa/nevetséges/meglepő/undorító részletet tálal a kutatásaiból (egyszer sem a levegőbe beszél, hanem mindent alátámaszt, mint egy jó újságíró), hogy az már önmagában is meglepő.
Fantasyt biztosan másképp kell(ene) játszani - és írni - ezek után.

Tulajdonképpen nagyon szerencsés korban élünk. Míg a filmekben és könyvekben általában idealizáltan mutatják be a múltat, Brysonnak nincsenek efféle korlátai. Azon gondolkodtam ma reggel, hogy az akkor élő emberek vajon mit tartanának furcsának/meglepőnek/undorítónak a mi életünkből? Találtam párat.

Keep Me in Your Heart for a While

Tegnap befejeztük a House-t, megnéztük az utolsó részt. Méltó befejezés volt, azt kell mondjam. Meg vagyok elégedve.
Plusz megnéztük a Swan Song-ot is, amely egy afféle búcsú Laurie részéről. Aki követte a sorozatot, annak mindenképp ajánlom. A végén van pár nyálasnak tűnő rajongói videó, de az a durva, hogy igazak és őszinték. Én magam is úgy érzem, egy korszak zárul le ezzel, és tényleg rengeteg élményt nyújtott a sorozat. Persze lesz más, mindig van más, de jó lesz visszaemlékezni. A hetedik szezon zárásáról bővebben írtam, de most nem akarok részletekbe bocsátkozni. Jó volt úgy, ahogy volt.

Viszont feltétlenül szeretnék egy olyan playlistet, amelyikben megvan az összes dal az epizódok végéről. Remélem, mások már összegyűjtötték helyettem.
Az utolsó epizód két utolsó dala, amely egyfajta parafrázisa az egész sorozatnak, innen letölthető (a post címe is innen). Persze kell hozzá a jelenet, amely alatt szól... de hát ezt látni kell.

Plusz hallgatok egy kis Let Them Talk-ot, bennemaradni a hangulatban.

Who is the Chosen One?

Kész vagyok a 011 társasjáték figuráinak kifestésével. Egészen meg vagyok elégedve, főleg a katonai gatyával, a szakállal és a kamáslival.