Erkély, felriadva

Hajnal, az ég alja alig világlik, a szél cibálja a fákat, esőcseppek kopognak a vaskorláton, a levegő is esőszagú, a szomszéd faluban elment az áram, mert nincsenek megvilágítva az utcák, néha egy-egy villám átfut az égen, és a felhők mögött valahol fényesen világít a Jupiter...

Öt karika

Ez egy hosszú nap volt, kezdve hajnalban Batmannel, majd reggel review kis szerepléssel, planning, review, retro, planning, retro, aztán haza, szüttyögés... Majd a nyitó show...
De ki nem hagytam volna a mieink bevonulását. Hajrá srácok!

A jövő kék

Kíváncsi lennék, mennyire tanulható jó előadónak lenni. Nyilván számít az adott nyelv megfelelő ismerete, a rutin, emellett nem árt egy alapvető magabiztosság, de mostanában láttam jó előadást (humoros, informatív, jól felépített, van eleje és vége, magával ragadó, fenntartja a figyelmet stb.) és rossz előadást is bőven.

Tudom magamról, hogy én nem tudnék angolul jó előadást tartani, és érdekelne, mit kellene tennem ahhoz, hogy képes legyek ilyesmire. A kiindulási alap: nagyon rossz vagyok improvizációból, lámpalázas vagyok, és nincs humorom. Menthetetlen?
Az egész onnan jutott eszembe, hogy hallottam egy motivációs előadást, ahol a lényeg az lett volna, hogy a hallgatók érezzék, mennyire jó nekik és mennyire szuper minden, ám az előadó így fejezte be:
- And if we all stand together, the future is blue!

Értem én, hogy arra gondolt, hogy felhőtlen, de... A blue IT környezetben egyébként is tyúkszem, legalábbis azoknak, akik valaha láttak régi Windowst, de ugye itt a komoly baki a közismert átvitt értelem: "szomorú". Ami pont az ellentéte annak, amit mondani szeretett volna. Na, ezért nem lennék én jó előadó, mert amíg nem tudom garantálni magamnak az ilyen bakik nemlétét, addig bele se kezdek.

Amúgy az eltünedezésért elnézést, a nyár + übernagy fordítás projekt elvállalása kombó bizony bloggyilkos.

Hétvégi olvasásmaraton hatása alatt

Az ember könyve első felét két hétig olvastam. A második felét egy napig - gyakorlatilag felfalva a betűket. Verdikt: továbbra is Brandon Hackett a kedvenc magyar sci-fi szerzőm.
A poszthumán döntést anno utólag pótoltam be, az Isten gépeit már azonnal megvettem a megjelenést követően, és így volt ez most is. Nagyon vártam Az ember könyvét, és bár teljesen mást kaptam, mint amit vártam, egyáltalán nem bánom, sőt.

A borító agavés, de nekem tetszett, a cím merész, de az egész könyvre vetítve kiváló, a fülszöveg viszont megtévesztő: egészen a regény közepéig azt hittem, hogy ez egy sci-fi környezetbe ágyazott szociodráma lesz "mit tesz egy emberi közösség, ha kiszakítják a megszokott környezetéből?" vonalon. "Nyomasztó körülmények között élnek összezsúfolódva, erkölcsök nélküli, öntörvényű közösségbe szerveződve anélkül, hogy tudnák, miért kerültek ide, hova tartanak, és milyen sorsot szántak nekik elrablóik." - írja a fülszöveg, de sem a nyomasztó körülményekről, sem az összezsúfolódásról, sem a közösségbe szerveződésről nem olvashatunk a könyvben. Háromezer ember be van dobva egy pár négyzetkilométernyi területre, mindenki éli a maga kis világát, pár ember próbál valami közösséget szervezni, amiben kevés sikert érnek el, ugyanakkor mivel az alapvető létszükségletek megvannak (víz, kaja, ház - privát szféra + menedék), és a területen bőven elférnek az emberek, csak egy koszos kisvárost látunk működés közben: helyi menő csávókat, piti tolvajokat, nagymenő vállalkozókat, széthullott családokat, satöbbi. Én nem éreztem a kulturális gazdagság kiaknázását sem: annak ellenére, hogy kábé minden országból és rasszból raboltak el embereket, azok mégis homogénül viselkedtek. Azonfelül, hogy néha - még ok nélkül is - sikoltoztak és ijedeztek, néha rezignáltan fogadták az újabb változásokat, nem borultak meg nagyon a mindennapjaikban. Legalábbis a regény feléig, amikor is kiderült, hogy Az ember könyve egyáltalán nem erről (azaz a kiragadott közösség életéről) szól, hanem az egyes emberekről.
Félreértés ne essék, a szöveg rendben van: jók a leírások, hitelesek a karakterek, értelmesek a felvetések, de valami hiányzott nekem belőle. Mikor még ott tartottam a könyvben, elképzeltem, hogy a kritikámba majd azt írom, hogy nem volt szerencsés a nézőpontkarakterek választása: egy gazdag fickó, Jurij, akit egyáltalán nem érint a többi ember nyomora, egyrészt mert el van foglalva a saját egójával, másrészt mert a többi emberhez képest mindene megvan - ilymódon nem alkalmas a háromezres közösség életének vagy a fülszövegben beharangozott nyomornak a megfelelő mélységű bemutatására. A másik nézőpont-karakter egy tizennégy éves fiú, Attila, aki ugyan egyedül van, ráadásul a könyv elején még félénken és döcögve beszéli az angolt (ez speciel elfelejtődik közben), és aki talán még be is mutathatná, hogy milyenné válik a közösség, de nem: ő pedig a közösség egyik irányító alakjának a pártfogoltja lesz, valamint már a regény indulásakor megbarátkozott Aurorával, a gazdag fickó tízéves kislányával, úgyhogy tulajdonképpen nem kapunk az ő szenvedéséből sem semmit, hiszen nincsen egyedül egy percre sem.
Ebből az "á, ilyet olvastam már", "jó ez, de az előző két könyv jobb volt" feelingből villámcsapásként ért a változás.

Persze voltak már előremutató jelek, figyelmesebbnek kellett volna lennem. Onnantól, hogy a Menta nevű idegen lény megtartotta a bemutatóját, a regény zseniális. Az idegen világ és benne a lények ábrázolása egyedi és eszméletlenül képi, az idegenek tényleg idegenek, kommunikációjuk megalkotásáért hatalmas pirospont, és egy másik a fejlődésért, ahogy Attila kezdi egyre jobban megérteni. A könyvön átvonuló A nyomorultak-utalások párhuzammá érnek, és egy csodaszép, lírai jelenetben teljesednek ki, gyönyörű megoldás. A nézőpontkarakterek választása megvilágosodik, végigkísérjük mindhárom fókuszkarakter jellem-(és nemcsak jellem-)fejlődését. A vége teljesen mellbevágott (végig reménykedtem), még egy könnycseppet is kicsalt belőlem.
Az ember könyve jól illeszkedik Hackett könyveinek sorába: mindegyik kötelező darab egy ma sci-fit kedvelő magyar olvasónak. A következő Hackett-írást is aznap fogom megvenni, amikor megjelenik.

Lángolj fel a lelkünkben

Mester és karmester

Tegnap a Nemzeti Filharmonikusok előadásában, Martonvásáron, a Magyar Tudományos Akadémia Mezőgazdasági Kutatóintézetének parkjában a IX. szimfóniát (Kocsis Zoltán vezényletével). Azt veszem észre magamon, hogy egyre több klasszikus zenét hallgatok - ettől néha magam is megrettenek, hogy most akkor sznob leszek-e, vagy mi a szösz... de ez az előadás még egy magamfajta laikus számára is lenyűgöző volt. Érdekes ez a szabadtéri koncertezés: a hang nem ül meg, mint egy teremben, nem csapódik vissza a falakról és nem érkezik meg a fülembe a maga teljességében, hanem futkározik a fák között, és oda kell figyelni, el kell kapni, mintha lepkehálóval kergetném.
És az eső kopogása a IX. szimfónia közben, na az egészen egyedi élmény. Ilyet nem tapasztal meg az se, aki "csak" otthon hallgat klasszikus zenét az aranydrótos hangrendszerében.

*A kép a telefonommal készült, sötétben, és még nem ismerem a beállításokat, azért ilyen rossz...

Meghajlás

A minap le kellett ugranom a tárolóba, és megpillantottam a tankönyves dobozomat. Már ezer éve bele akartam kukkantani, több okból is. Egyrészt megtalálni a nyelvtörténet füzetemet, hogy mindenkinek tudjak válaszolni a magyar nyelvtörténetet illető kérdéseire. Másrészt nem olyan rég találkoztam Katkával hosszú évek után, akivel együtt koptattuk a padokat az Alma Materben (ó, az a jó kis romantika világirodalma szeminárium), és megakadtunk a tanárok felidézésében.
Szóval fogtam a dobozt, előszedtem az összes füzetet, amelyekbe anno akkurátusan beleírtam a tantárgyat, a tanár nevét és a dátumot, és ezekből csináltam egy spreadsheetet, hogy ne felejtsem el többé.

Annyira jó volt felidézni! Ha újra 19 éves lennék, újra magyar szakos szeretnék lenni (ehelyütt nem említendő, de voltam spanyol szakos is egy évig, és azokat a füzeteket is megtaláltam, valamint a tanárképzéses füzeteket is, a pedagógia tanszékről). Rengeteget kaptam mind emberileg, mind tudásilag a tanáraimtól, és persze sokszor elég nehéz volt (főleg mikor egy félév alatt több mint 30 könyvet kellett elolvasni), de nem adnám semmiért az élményeimet.
Elnavigáltam a kari honlapra is, és láttam, milyen szépen megújult, de a tanároknak még mindig nincs saját honlapjuk (bár a nyelvészeten van valami). Kár, mert szívesen megnézegettem volna a fényképüket, felidézni, hogy jééé, tényleg.
Megtaláltam az irodalomból elvégzendő tantárgyak listáját is, de már egy kicsit más, mint nekem volt. Nyilván, most már ez a BA-MA rendszer nekem furcsa, kicsit idegen is. Azt is megtaláltam, hogy régi tanáraim közül Wéber Antal és Benkő Loránd is elhunyt. Még emlékszem, Wéber professzor úr anekdotázott híres rokonomról, Kolozsvári Grandpierre Emilről...
Ha már ilyen nosztalgikusra sikerült ez a post, akkor felsorolom azokat a tanáraimat, akiktől a legtöbbet kaptam az öt év alatt (abc és nem fontossági sorrendben):
- Gecső Tamás -> köszönöm, hogy életem első vizsgája ennyire jó hangulatú lett
- Gergye László -> sose felejtem el a Midast
- Kiss Irén -> minden óráról úgy mentem haza, hogy zakatolt az agyam (és Nietzsche!)
- Laczkó Krisztina -> nyelvszeretetemet ő fejlesztette a mostani magas szintre
- Mátai Mária -> nyelvtörténet zseniális és türelmes tanára
- S. Sárdi Margit -> emberileg és szakmailag is a legtöbbet kaptam
- Sipos Lajos -> Babits-szeretetem és a szakdolgozatom nem lehetne nélküle (megnéztem, azóta sem történt meg a novellák kritikai kiadása)

/bow to all

Lassan írj, tovább érsz

Ezt kaptam szülinapomra még:

(Gondoltam, jól mutat a Shakespeare-múzeumból szerzett tussal)

Ami amúgy érdekes, mert én sosem írtam írógéppel. Kezdetben kézzel, később már számítógépen pötyögve. Ugyanakkor talán megvan a bája és a haszna ennek is: a számítógépen írással ellentétben itt előre ki kell gondolni szépen, mit akarok leírni, mert a sok kihúzás csúnya, a kézírással ellentétben viszont ezt később egyszerű beszkennelni és felismertetni.
Asszem ki fogom próbálni.

//Háttérben a Loch Ness-i szörny a coral beach koralljában...

A végzet kardja

Ma jelenik meg Andrzej Sapkowski* híres regénysorozatának következő része, A végzet kardja magyarul. Nekem már korábban volt szerencsém a szöveghez, és azt kell mondjam, még jobban tetszett, mint Az utolsó kívánság, pedig az se volt rossz, sőt.
Sapkowskitól rengeteg mindent lehet tanulni. Szerintem elsősorban a párbeszédei zseniálisak. Kicsit emlékeztetnek Tarantinóra: pergősek, semmi körülményeskedés, semmi bonyolultság, és mégis annyira sok mondanivalót tud belesűríteni akár egyetlen szóba, hogy az elképesztő. Emellett a párbeszédek azért is ennyire jók, mert Sapkowski szövegeiben nem látunk bele a szereplők gondolataiba. Látjuk, mit cselekszenek, és halljuk, mit mondanak, de azt, hogy mit gondolnak közben, nem tudjuk, nekünk kell kitalálnunk. És ekkor jönnek a párbeszédek, amelyek teljesen egyértelművé teszik a gondolatokat, holott néha épp ellenkezőjét mondja a szereplő annak, amit gondol, ezáltal még jobban telíti a párbeszéd szövegét. Mint egy maximálisan felfújt lufi: így a legszebb, de ha még egy kis levegő belemenne, szétpukkanna.
A másik zseniális, és emiatt jobb ez a könyv, mint az előző: a történetvezetés. Látszólag hat novellát kapunk, ahogy Az utolsó kívánságban is, de valójában egy ügyesen megszerkesztett, teljesen koherens és egymást erősítő fejezetekből álló regény ez. Sokkal szorosabb, mint egyes regények, ugyanakkor megőrzi a változatosság izgalmát is. Igazából csalás, mert két szék között nem esik a földre, hanem mindkettőből a legjobbat építi be egy új székbe.
A harmadik, nem teljesen egyedi, de mindenképp nyerő vonás a hétköznapiság. Ez már önmagában furcsán hangzik egy fantasy esetében, de így van. Annak ellenére, hogy egy kitalált világban járunk, amelyet mitológiai és meselények népesítenek be (erősen átitatva a szláv kultúrával), a szereplők mégsem valami távoli dimenzió lényei, hanem ugyanolyan emberek illetve ugyanolyan emberiek, mint az olvasó. Hibáznak, beszólnak, szeretnek, vágynak, küzdenek, néha szenvednek, rosszkedvük van, sokszor előbb cselekszenek, aztán gondolnak bele... Ezáltal sokkal közelebb tudnak kerülni hozzánk, mint holmi köpenylobogós hősök. Nincs az arcunkba tolva, hogy mennyire menő Geralt, mégis önkéntelenül tisztelni, kedvelni fogjuk a regény után.
A végzet kardjának témája ugyanaz, mint az én első regényemé: van-e sors, vagy mi irányítjuk az életünket? Itt persze burkoltabb és mélyebb a megfogalmazás, de furcsamód Sapkowski is kínzó, se veled se nélküled szerelemmel keveri a témát, amitől egy picit elégedett vagyok magammal.
A könyv másik főszereplője ezúttal az előző kötetben megismert Yennefer. Az ő története legalább annyira érdekes és legalább annyira fókuszban van, mint Geralté. Érthető módon vele még jobban együtt tudtam érezni, ami amúgy furcsa, mert a varázslók sosem álltak közel hozzám sem szerepjátékban, sem számítógépes játékokban. Yennefer viszont annyira jól meg lett fogva ezzel a "mindenem megvan, kivéve egyet, de az az egy, csak az kell" témával, hogy ezt nem hiszem, hogy lehetne jobban ábrázolni. Le a kalappal.

Összegzésként annyit tudok mondani, hogy 9/10. Csak azért vontam le egy pontot, mert van egy novella, amelyik szerintem nem állná meg a helyét a köteten kívül, magában. De persze az is jó, csak később válik érthetővé, miért is.

* (most nézem, nincs magyar wiki-oldala, mindjárt megcsinálom)

Hangulatok

Miután visszaértem és leültem a gépem elé, jöttem rá, hogy akár posztolhattam volna a Balaton partjáról is... Nah, majd legközelebb. Nem vagyok én még ennyire onlány...

Mindenesetre a lényeg, hogy bár az idő lassan elromlott, még pont elcsíptük a nyaralható meleg végét. Napozás, lángos, főtt kukorica, jégkása, kékre festett nyelv, finom meleg Balaton, labdázás, olvasás, Bacardi-cola, YMCA-re nevetés, Shakirára táncolás, sátorban esőkopogás hallgatás, bográcsozás, palacsintaevés, grillezés, beszélgetés... Hangulatok.

Van egy ügyes kis program, amellyel hangulat-bélyegeket lehet készíteni a telefonommal. Az a neve, hogy Instagram (persze újszülöttnek minden vicc új - nyilván rajtam kívül mindenki ismerte már), és egyelőre csak tanulgatom használni, de már így is tetszik. Igazából csalás, mert az olyan dilettánsok, mint én is egész értelmezhető képet tudnak csinálni vele.

Kontakthiba

Persze az kérdés, hogy hiba-e. Most, hogy szépen rendezgetem a Google-s kontaktjaimat, összepárosítom az e-maileket a telefonszámokkal, hogy okos kis készülékem, Albert is megismerje őket, egy érdekességre lettem figyelmes.
Ha én mondjuk nem töltöm ki a születésnapomat a Google profilomban, mert mittomén nem szeretném, hogy megtudják, hány éves vagyok (hehe), viszont egy kedves ismerősöm ugyanolyan becsületesen, szépen berendezi a kontaktjait, és hozzámrendeli a születésnapomat a telefonján, akkor azt a Google megjegyzi és összepasszintja velem?
Nem mintha paranoiás lennék vagy ilyesmi, csak úgy eszembe jutott.

Per pillanat amúgy sokkal jobban foglalkoztat, hogy maradjon tovább a jó idő, amíg a Balatonon leszek... Még 4 óra...
I <3 Balaton.
Vasárnap jövök.

Polak, Węgier, dwa bratanki

Szombaton esküvőn jártam - ez mostanában egyáltalán nem ritka dolog, de mindegyik kicsit más, kicsit egyedi. A mostani viszont kitűnt a többi közül abban a tekintetben, hogy egy lengyel lány és egy magyar srác házasodott össze. És azt kell mondanom, tökéletesen oldották meg a dolgot. Mindenki közeledett a másik felé: a polgári szertartás magyarul zajlott, maga a polgármester mondott egy szép beszédet a lengyel-magyar barátságról és történelmiségéről, a pár itt magyarul mondta az eskü szövegét. A templomi szertartás aztán lengyelül volt, a fogadalmat is lengyelül tették, de kiegészítették az ősi magyar szokással, a keresztre tett esküvel - magyarul. Aztán a lakodalom kezdetén magyar szokás szerint tányért törtek, majd lengyek szokás szerint fogyasztottak a sós kenyérből és a borból. A köszönőajándékon is megjelent a két nemzet egybeforrásának szimbolikája, sokan szerintem nem is vették észre a vendégseregből, de nekem nagyon tetszett.

Korábban nem egyszer jártam Lengyelországban - igaz, mindig csak Varsóban - és mindig pozitív benyomások értek, kollégám is akadt nem egy, de a nyelvük valahogy nem ragadt rám (hat szó kivételével). A szertartást mégis szépnek és meghatónak találtam, mert látszott, hogy egymásért mindenre képesek és hajlandóak. És ez a lényeg, nem?

My Preciousssssssssssssssss

Az élet elviselhetetlen könnyűsége

Azon gondolkodtam mostanában (így két hét campingezés után), hogy mennyi olyan szokásunk és elfoglaltságunk van, amelyek tulajdonképpen teljesen feleslegesek, csak arra hivatottak, hogy kitöltsék azt az időt, amit a gépekkel és az automatizáltsággal megnyertünk. Láttam én is a Facebookon mostanában azt a Maslow-piramist, amelyiknek az aljára berajzolták, hogy Internet, a dolog vicces is, de tulajdonképpen nem igaz. Az internetezés egy gyenge függőség, viszonylag gyorsan le lehet szokni róla. Egy hét után az ember rájön, hogy rengeteg olyan dolgot csinál (és tart fontosnak!), amelyekre valójában semmi szüksége nincs, csak pótcselekvés. És ez a time-consuming tevékenységmennyiség hatványozódik, ha az embernek okostelefonja van. Ha például egy aranyos kis játék a fejemre nő, és már muszáj minden nap eltöltenem vele fél órát, hogy fenntartsam, akkor abba kell hagyni.
Persze ugyanakkor az ember egy csomó olyan dolgot csinál, aminek semmi haszna, csak gyönyörködtet, például locsolja a virágait, úgyhogy tekinthetőek ezek a pótcselekvések a lelki béke fenntartására szolgáló eszköznek is... csak akkor arra kell vigyázni, hogy ne okozzanak több bosszúságot, mint amennyi örömet.
Még nem szűrtem le ezzel kapcsolatban messzemenő következtetéseket magamra nézve, de az biztos, hogy amikor még nem volt két csapatom a munkahelyemen, nagyságrendekkel többet neteztem, de mégis megvagyok valahogy most is, és nem érzem, hogy lemaradnék a fontos dolgokról.

Akartam írni

Először akartam írni arról, hogy kimenekültünk Leányfalura a melegből, és bár ott is meleg van, azért elviselhetőbb a fák hűvösében, és ha úgy alakul, akkor egy ültő helyemben meg tudok enni egy fél kiló meggyet egy fél kiló cseresznyével... aztán mesélni akartam az EB-ről és arról, hogy miért nem igazán furcsa, ha egy lány focit néz, főleg manapság... meg akartam írni arról is, hogy milyen tréningeken veszek épp részt (múlt héten megokosodtam a LEAN alapelveiből és a scrum elképzelésből, ma pedig épp egy ASE tréningről jövök, ami korábban azért volt ASE, mert asse' tudtam, miaz, de most már tudom, hogy agilis szoftvermérnök leszek (szegény világ!), viszont a sok tréningtől semmi időm nincs napközben, és nem tudok odafigyelni azokra a dolgokra, amelyekre szeretnék... meg aztán az is volt, hogy engedélyezték az adatcsomagot a telefonomon, úgyhogy elindultam a lejtőn a végzetem felé, tudniillik hogy lehet, hogy még a végén én is non-stop onlány leszek... és most, hogy nem úszhatom át a Balatont, pedzegetem a gondolatot, hogy kipróbálom, emlékszem-e a tizensok évvel ezelőtti biciklizésekre (meg persze a térdem emlékszik-e)... különben meg a hétvégén esküvőn voltam Sopronban, és nagyon tetszett, hogy a nyitótánc helyett párcserélős ír keringőt kellett táncolnia mindenkinek, és rájöttem, hogy én még mindig tökre szeretek táncolni, és még mindig felismerem egy dalról, hogy milyen lépés dukál rá... meg amúgy még adós vagyok a regényemmel kapcsolatos legfrissebb apróságokkal is, minthogy a Skócia előtti pénteken Pécsen beszélgettem a többiekkel és Gödri Bulcsúval, a távollétemben pedig az Írószövetség SF szakosztályán tartottak Zenit-estet, ahol az én regényem is terítékre került, plusz kaptam újabb kritikákat is, amelyekből van mit hasznosítani... és még azt is akartam mondani, hogy töröltem az iwiwes felhasználómat, pedig a kezdetektől rajta voltam... plusz a hagyományos versemet is megírtam, fel is akartam tenni istenbizony, huszonhatodikán, de szar lett... ja, és pénteken újra kellett értékelnem az életemet, a világmindenséget, meg minden...
De nem volt kedvem írni.
Gáz.