Brett

Közben egyébként ezerrel piszkálom a szövegemet a szerkesztői megjegyzések alapján. A kedvenc szerkesztői megjegyzésem egy brit gentlemannal kapcsolatos. Az eredeti mondat releváns része így hangzik:

"Brett odadobta neki"

Megjegyzés: Brett nem dob. Ő ad. Vagy átnyújt.
:)

Mézeshold part 3

Elöljáróban: két elég rég óta dédelgetett álmom valósult meg ezen utazás alkalmával. Az egyiket már említettem: spanyol nyelvterületre tenni a lábamat. A másik pedig a szerdai napon következett be...

SZERDA
Szóval búvárkodtunk.
Az informátor fickó mondta, hogy ezzel amúgy ő nem foglalkozik, de ott él több éve egy barátja, aki mellesleg profi búvár, azaz búvároktatókat oktat, emellett nagyon türelmes, és kezdőket is visz merülni. Mondott egy összeget, amit abszolút hajlandó voltam kifizetni ezért, és egy telefonszámot, amit felhívtam. László tényleg nagyon aranyos volt, mondta, hogy oké, és összepasszintott minket egy másik kétfős csapattal, így szerda reggel 9-kor négy csillogó szemű búvárjelölt indult el egy névtelen öbölbe merülni.

Előtte

Út közben mindent megtudtunk László eredményeiről, sikereiről, mellőzöttségéről, tenerifei, görögországi és egyéb tevékenységeiről, valamint búváregyesületéről és a Szent István csatahajó kegyeleti koszorúzásáról. Aztán odaértünk, J bátran bevállalta az első páciens szerepét, én a második voltam. László mindegyikünkkel egyesével merült, végig ott volt mellettünk, szó szerint fogta a kezünket, kezelte a felszerelésünket, úgyhogy nekünk csak azzal kellett törődnünk, hogy lélegezzünk, valamint nézegessük a szebbnél szebb halakat. A bemenéstől a kijövésig fél óra telt el, és legmélyebben 12 méterre mentünk, de életem egyik legnagyobb élménye volt.

Közben

Azt tudtam, hogy menni fog, a víz az én elemem, de azért kifejezetten örültem, hogy László volt lenn velem, mert az a bizonyos agyátállás, amíg az ember újraindítja a gépet, és megmondja, hogy "De, kapsz levegőt a víz alatt", az nem mindegy, hogyan is történik meg. Nekem kiválóan sikerült lenyugtatni a légzésemet az izgalom után, és utána már teljes mértékben tudtam koncentrálni a tengerfenékre és a kezemben tartott meszes sünvázra (ami aztán sajnos később kicsit berepedt, de azért így is felhoztam, szép nagyon). Persze tény az is, hogy kb. kétszer annyi levegőt szuszogtam el, mint amennyi kellett volna odalenn, de elsőre nem is rossz.


Utána

A rózsaszín uszony már csak a bónusz, hehe. Ez után a hotelben töltöttük a délutánt/estét, pihentünk, és visszamentünk a spa-ba, annyira jó volt elsőre - és ez nem változott, úgyhogy nagyon well lettem.

CSÜTÖRTÖK
Az utolsó nap még egy szervezett túrára vittek minket, mégpedig a szomszéd szigetre, La Gomerára. A svéd (mi más?) tulajdonú Fred Olsen nevű triplánnal hajóztunk át, mintegy 40 perc alatt megtéve a távot, ami elég durva. A szomszéd sziget kicsit unalmasabb, mint Tenerife, de azért egész érdekes egynapos túra kerekedett belőle.


Sietni kellett, mert más
is akart fotózkodni

 A fővárosban, San Sebastiánban többek között megnéztük azt a kutat, amelyikből Kolombusz anno a vizet vitte, úgymond "ezzel a vízzel keresztelte meg Amerikát", ahogy a tábla hirdeti. Emellett láttunk egy elég régi őrgrófi rezidenciát és egy szintén elég régi templomot, az évszámokat nem tudom felidézni, plusz megtudtuk a történetét Kolombusz titkos szeretőjének, Beatriznek, aki szintén ezen a szigeten lakott.

Nem Brazília

Innen továbbmentünk a Garajonay nemzeti parkba, amelyről már korábban meséltem, ha minden igaz. Ennek az a különlegessége, hogy a nálunk és Európa több részén is ismert Erica fák itt amolyan esőerdő-szerűséget alkotnak, és amikor nincs sirokkó, akkor az egész erdő felhőbe burkolózik, misztikus hangulatot árasztva. Na, mi ez utóbbit nem láttuk, viszont maga az erdő is zseniális volt. Ki látott már fás szárú pitypangot? Mert én igen...
Plusz megcsodálhattunk vulkáni látványosságokat: a tanúhegyet (mikor a hegy lekopik, csak a vulkáni kürtő marad fenn) és inverzét, amelyből állítólag a világon csak négy található (mikor a hegy ott marad, a kürtő pedig lesüllyed). Aztán egy aprócska kis hegyi úton megint olyanokat manővereztünk busszal, hogy az nem semmi. És az volt még a durva, amikor szembejött egy másik busz ugyanezen az úton! Sofőrünk, Viktor lenyomott mindenkit.
Egyébként készítettem videót arról is, amikor autóval mentünk a kanyargós utakon, csak ott pont lemerült a gép, és nem maradt meg sajnos... De talán így el lehet képzelni.

Jöttek még közelebb is

Aztán felértünk a felhők fölé (hogy miként keveredtek ide végül sirokkó mellett, azt nem tudom, de betojás volt). Egy egészen szűk út végén buszunk konkrétan beparkolt egy hátrafelé kanyarral két másik busz közé, na az se volt semmi, és megálltunk ebédelni egy kedves helyi vendéglőben.
Itt olyan meglepetés élmény várt rám, amelytől nyelvész énem teljesen elalélt: az "el silbo" vagy silbo gomero nevű füttynyelv. Ez a Guinness rekordok könyvében is szerepel, mint a legmesszebbre hallatszó emberi kommunikációs forma (tiszta időben 5 km-re is megértik). Öt magánhangzóval és két mássalhangzóval operálnak, és ott az étteremben két pincérlány egy játék keretein belül meg is mutatta, hogy tényleg megértik egymást vele. Az egyik kiment, a másik végignézte, hogy bizonyos tárgyakat egyik helyről másikra teszünk, sapkákat más vesz fel, stb, majd bejött az első, és füttyel átadták egymásnak az infót. Döbbenetes volt, erről én még többet fogok olvasni tutira, amikor lenyugodnak a kedélyek.
Amúgy ez a csodálatos hagyomány majdnem kihalt, mikor a telefonok, s főleg a mobiltelefonok megérkeztek a szigetre, de aztán a vezetés szerencsére úgy döntött, hogy nem hagyják veszni, azóta minden gyerek tanulja az általános iskolában.
Ezek után levezetésképp bemehettünk egy banán- és papayaültetvényre, ahol tüzetesebben megismerkedhettünk a termesztés csínjával-bínjával, a rossz sorsú banánpapával, láttunk mindenféle izgalmas növényeket, aztán pedig újfent vehettünk vásárfiát erről a szigetről is. Híres a banán- és egyéb növénylevélből készített virágdíszük, valamint kosaraik. Na, ilyet nem vettünk, de azért jól megszemléltünk mindent.
A hazaút már viszonylag eseménytelenül telt, gyönyörködtünk a kilátásban, este még betermeltük a hotel kínálta választékból, amit lehetett, aztán csomagolás, miegymás.

Péntek reggel indultunk, megálltunk Gran Canarián tankolni, estére értünk haza.

Hú, még leírni is kimerítő (ámde szuper) volt...

Az azóta eltelt 5 napban igyekeztem utolérni magam, eddig nem sikerült. De holnap már más témában jelentkezem.

Mézeshold part 2

HÉTFŐ
Egy napra kibéreltünk egy csinos kis piros, dízeles Renault Cliót, és meghódítottuk a hegyet. Kb. ezer és kétezer méter között helyezkedik el a La Corona Forestal, azaz az erdőgyűrű, amelyben őslakos tenerifei fenyőfák találhatók. Ennek az a tápja, hogy a világ egyik legtűzállóbb fája, állítólag 500 fokos erdőtűznél is, ha megmarad a törzse, és leégett a külső kéreg, 6-8 év alatt teljesen magához tér, kinöveszti a tűleveleit, ágait, stb. Emellett az is a tápja, hogy ez az erdő felelős Tenerife édesvíz-ellátásáért, mert eső az ugye nincs a szigeten, viszont a passzátfelhőkből hajnalonként lecsapódik a pára a fenyőlevelekre, és az lecsöpög a földre. Mily zseniális a természet! És ezt testközelből láttuk-tapasztaltuk, ahogy mentünk felfelé a kanyargós szerpentineken.

A haverom

Aztán feljebb érve kisebb és ritkább fák, majd csak rekettyések, végül 2500 m felett pedig az ősvulkán kráterében a holdbéli táj, amely többek között Star Wars jelenetek hátteréül is szolgált. Itt található például a "királynő virága" fedőnevű növény, amelyik még éppen virágzott, és kb. úgy néz ki, mint egy nagyra nőtt... hát... bot. Virággal. Ebből van egész rét, na az aztán legalább annyira idétlen, mint amennyire szép.
Node nem szaporítom a szót, a nap egyik fénypontja az volt, amikor a térképről már kifigyelt, a Teide csúcsa közelébe felvivő lanofkát megostromoltuk, de szó szerint, mert láttuk, hogy épp áll be egy német busz tele turistákkal, úgyhogy nagyon kellett sietni. De sikeresen beelőztük őket, így békésen feljutottunk a tetőre, bár a fent hódító mintegy 80 km/órás szél miatt a lanofka felső beállójába csak több koppanás árán sikerült beállni.



Ő is a haverom

 Lent persze figyelmeztettek, hogy fent hideg van, de amit ott tapasztaltunk, az egészen különleges élmény volt. A valós hőmérséklet kb. 10 fok volt. Emellett brutális erővel tűzött a nap, tehát az ember a bőrén érzett egy 30 fokot, valamint olyan erős és hideg szél fújt, hogy simán lehetett volna 0 fok is. Ez a három élmény együtt érkezett, kézenfogva azzal a hihetetlen tapasztalással, hogy bizony mély levegőt kell venni, mert az oxigéntartalom erősen leesett (ugye 3555 méteren van a felső állomás).
A konkrét csúcsra, azaz a kürtőhöz egyébként csak külön engedéllyel lehet felmenni, amit a fővárosban kell kérvényezni, úgyhogy ezt kihagytuk, de azért el lehetett bóklászni egy kicsit lejjebb is, és gyönyörű, lélegzetelállító volt a kilátás. Még úgy is, hogy a sirokkó miatt a negyedét se láttuk annak, amit állítólag látni lehet tiszta időben.

Aztán szépen lelanofkáztunk, és autóztunk tovább Puerto de la Cruzba. Itt volt egy érdekes kis tréfa, mert egyébként nagyon pöpec és szépen térképpel előre befrissített telefonom kiválóan elvitt minket mindenhova, csak valahol a hegyről lejövetel közben elég hirtelen megtudtuk, hogy valamiért az opciók között bekapcsolva maradt a "földút: igen", így egy jobbkanyar és párszáz méter után hamarosan 60%-os emelkedőn, földúton ballagtunk lefelé... Izgalmasnak mondanám, mert nem én vezettem... J-nek más lehetett a véleménye.


Neki nem én voltam a haverja

 Node leértünk a célunkhoz, a Loro Parque-hoz, amely a sziget egyik fő látványossága. Alapvetően egy alapítvány, amely a papgájfajok megmentésére és fenntartására jött létre, de azóta elég komoly és nagyon alaposan és átgondoltan felépített állatkertté nőtte ki magát. Parkolásnál mondjuk megismerkedtünk a helyi hajléktalan-parkolásmaffia tagjaival, akik magyar viszonylatban szembántó összeget kértek, de kölcsönautót se illik megkarcoltatni...
Ezen kis kitérő után viszont feledhetetlen órákat töltöttünk a parkban. Az egyik kedvencem a Katandra Treetops volt, ahol kifeszített háló alatt szabadon szálldogáltak a madarak, plusz kiépített falépcsőkön az emberek felmehettek a fák tetejére, és mindezt nézegethették. De ezenfelül volt:

Orkashow

Delfinshow

Fókashow

Plusz papagájshow (matematikus papagájjal!), fehér tigris, pingvinárium, akvárium (cápákkal, szokásos), flamingókkal, meg még felsorolhatatlan mennyiségű látnivaló, amelyekre alig volt elég az a hat óra, amit ott töltöttünk. Nincs borzasztó sok állat, viszont azok a lehető legmegfelelőbb körülmények között vannak tartva. Sőt, az orkáknak például tavaly született orkabébije, Adán a neve, nagyon cuki, kijött ő is integetni.
Hazafelé már nem ért minket különösebb meglepetés, hogy kikapcsoltam a földút opciót, viszont láttunk méég szép vidékeket, és jól el is fáradtunk.

KEDD
Befizettünk egy közös, magyar idegenvezetővel tartott buszos túrára. Reggel 7:15-kor indultunk, ami igencsak fájó volt a nyaralás közepén, de azért megoldottuk. Először felmentünk ismét a Teidére, de most már megtudtunk mindenféle hasznos infókat is például a habkövekről, a királynő virágáról és egyéb növényekről, illetve ezen az úton tudtam meg a Teneriféről szerzett információim 90%-át, mivel az idegenvezetőnk, Zsófi gyakorlatilag végig beszélt az úton, mindenféle érdekességekről. Nem csupán a nevezetességeket mutatta meg, hanem beszélt a történelemről, földrajzról, vízellátásról, iskolákról, általában a mindennapi életről stb. A legjobb idegenvezető volt, akivel eddig találkoztam.

Draco Millenario

Aztán lemásztunk a hegyről Icod de los Vinosba, ahol is meglátogattuk a Draco Millenario-t, azaz az ezeréves sárkányfát. Ez a sárkányfa már önmagában is egy mesebeli növény, de ez a fa ez elképesztő volt. A sárkányfa nedve amúgy átlátszó, kivéve, ha oxigénnel érintkezik, mert akkor vörös lesz, mint a vér. Persze, hogy Martin és a varsafák jutottak eszembe.
Vegyük észre a kissé távolabb álló, opportunista kis pálmafát! Minden fotón, amely az ezeréves sárkányfáról készül, ott van. Bekúszik oldalról, még a "sárkányvérből" készült italok cimkéjén is rajta feszít...
Icod de los Vinos amúgy nomen est omen alapon a borairól is híres, itt tehát betértünk egy kis bazárba, ahol többek közt kétféle bort kóstoltunk, majd "sárkányvér" likőrt, banánlikőrt, pálmaméz-likőrt, ezután mindenféle szószokat (mojo néven), lekvárokat (banán, citrus, papaya stb.), illetve az én kezemre annyi aloe verás krémet kentek próbaként, hogy puha lett a bőröm, mint a babapopsi (aloe vera ugyanis úgy nő a szigeten, mint a gaz).

Tetején modern kilátás

Innen már csak egy ugrásnyira volt Garachico, a falu, amelyik arról híres, hogy 1706-ban elöntötte a láva. Két épület maradt épen: egy erőd és a templom. Az óceánba ömlött láva azóta megszáradt, üregesedett, és kiváló természetes medencéket alkotott, így most ott van az egyik legjobb strand. Emellett láttunk igazzy spanyol gazdag polgári házakat csinos erkéllyel, szűk utcácskákat, egy ferencesrendi apátságot, amely előtt pálmák álltak (tök menő volt), és itt költöttük el az ebédünket is egy autentikus kis vendéglőben, amelyik nekem nagyon tetszett, az örök elégedetlenkedő turistatársaknak persze nem.
A menü is hagyományos volt: rancho canario (mindentbele-leves), fokhagymás nyúlpecsenye, végül flan. Közben pedig száraz asztali vörösbort hoztak, szerintem finom volt.

Mamapálma és papapálma

A túrát a Masca-völgy zárta utolsó látványosságként. Ez az a völgy, amelyik pár évvel ezelőtt teljesen földig égett egy erdőtűz miatt. Látjuk az elszenesedett, fekete törzset, ugye? A trükk ugyanaz, mint a fenyők esetében: az őshonos pálma képes a teljes regenerációra 3-4 év alatt, ha a tetején megmetszik.
Ja, és mellesleg 42 fok volt. Ez ugyanis az a völgy is, ahol megül a levegő, felhő sose tér be, és ezért sikerül jól felmelegedni, főleg délután 4-re, amikor mi ott jártunk.

És ez még csak a kezdet

Még egy izgalom van a Masca-völggyel: az odajutás, illetve az onnan való kijutás. Ennek egyetlen módszere jelenleg a hegyek oldalában kanyargó kb. egysávos betonutacska, amelynek zárt hajtűkanyarjaiban a 40 fős busz nem tudott egyszerre befordulni, hanem szépen ipszilonozni kellett, összesen 21-szer. Buszvezetőnk Jesús névre hallgatott, néha szóltunk is hozzá egy-egy komolyabb kanyarban...
Mazochista hajlamú turisták egyébként gyalogtúrára is vállalkozhatnak ebben a völgyben, mi ezt kihagytuk, buszból és fél óra pihi alatt is elég szépnek nyilvánítottuk.
A hotelbe visszatérve első alkalommal próbálhattuk ki a hotelkomplexum a-la-carte lehetőségét, méghozzá az olasz étteremben. Már az előételtől jóllaktam, amely a toszkán tál fedőnévre hallgatott, és annyiféle hús volt benne, mint egy kisebb abc-ben a hűtőpulton, de utána kaptam pestós-spenótos töltött tésztát, aminek elfelejtettem a nevét, a végén pedig tiramisut választottam.

Itt kénytelen vagyok ismét megszakítani adásunkat, mert dolgozni is kell... stay tuned.

Mézeshold

Naszóval. A hotellel kapcsolatban összesen kettő db negatívumot tudok felhozni: 1) nem volt free wifi (bár ez végül is nézőpont kérdése -> nem tudtam blogolni és képekkel bombázni az ismerősöket, cserébe egy csomó mást csináltam), 2) a harmadik naptól az egyik taknéni úgy gondolta, nekünk nem kell szappan, és elvitte az 1%-ban használtat, nem téve ki újat.
Ettől eltekintve minden tökéletes volt, mindennel meg voltunk elégedve, sőt, egészen elképedtünk, mik is vannak.

Főépület első este

A turistaparadicsomként számon tartott Las Americastól mintegy 1 órányira északra, de még mindig a nyugati parton laktunk, Puerto de Santiagóban. Suite-ot kértünk, all inclusive ellátással. Amikor megérkeztünk, sajnálattal közölték, hogy tele vannak, nincs suite, ezért "csak" egy double room-ot tudnak nekünk adni, cserébe a hagyományos szürke ai karszalag helyett sárga, vip ai-t kapunk. Ez annyit tett, hogy a "normális" vendégekkel ellentétben mi bármilyen alkoholt kérhettünk (importáltat is), bármikor mehettünk a spa-ba a jegyünkkel, bármennyi a-la-carte vacsorára bejelentkehettünk volna (ezt nem használtuk ki), és éjfél után is kérhettünk bármi a büféből (ezt sem használtuk ki). Belementünk a dologba, a recepciós fickó nagy megkönnyebbülésére, úgyhogy el is foglalhattuk a szobánkat. Már az is komoly séta volt, mire odaértünk (legalább 3 perc), és közben végighaladtunk a hotelkomplexum majdnem összes épülete előtt: főépület (reggelihez és nem a-la-carte vacsihoz), étterem (ebédhez és a grill a-la-carte-hoz), spa-wellness részleg, fűtött úszómedencék rengeteg napozóággyal és kis bodegával, ahol mindenki kedvére választhatott az alábbi felhozatalból: csapolt sör, fehér bor, vörös bor, sangria, négyféle jégkása, ásványvíz, kávé; a révfülöpéhez hasonló méretű csúszda a gyerekeknek. Amit ekkor nem láttunk, de később megtaláltunk: mééég úszómedencék, a-la-carte olasz étterem, kalandpark a gyerekeknek, teniszpálya, focipálya, tekepálya, biliárd- és csocsóasztalok, pingpongasztalok, ingyenes gym, nagyszínpad, kisszínpad, lounge + koktélbár.
Meg kell jegyeznem, soha életemben nem voltam még ilyen hotelben, úgyhogy először egyik ámulatból a másikba estem. Aztán rögtön az első étkezésnél kiderült, hogy most egy hétig gyakorlatilag bérletet váltottunk a Trófea étterembe, azaz _minden_ volt a kajáldában. Két napig kajaeufóriában voltam, háromfogásos mindentmegkóstolok plusz desszert, aztán szép lassan jött elő a józan ész, és kezdtem módjával és beosztva. Persze a desszert + fagyi kötelező elem maradt, de valami elképesztő, milyen kajamennyiséggel dolgozik egy ilyen komplexum. Mondjuk segített az észhez térésben az is, hogy a vendégközönség 80%-a bőven mázsa fölött járt, és púpozva vitte a tányért a helyére...

A pincérek mind beszéltek az anyanyelvük mellett angolul és németül (és jól, nem csak úgy, ahogy az ember gondolná, hogy egy spanyol beszél), és mikor leültünk, a sárga karszalag miatt azonnal hozták az itallapot és ajánlották a legdrágább bort - igazán finom borokat ittunk az ebédhez, vacsorához. Tenerifén a borok túlnyomó többsége asztali, száraz, csak fehérborból készítenek félédeset, de ez egyáltalán nem volt baj, sőt. Nekem az egyik rosé ízlett a legjobban.

Mivel elég hosszú lére eresztettem a mondandómat, és még el se kezdtem mesélni, inkább most lebontom napokra, mi történt, aztán ha már túl sok, akkor holnap folytatom. :)

PÉNTEK

Ezt akartam feltenni
első nap

Hajnali 3-ra kellett a reptéren lenni, 5-kor indult a gép, 5 órát töltöttünk levegőben, így egy kicsit kótyagosak voltunk megérkezéskor. Elfoglaltuk a szállást, körbejártuk a helyet, majd azonnal szereztünk egy hupikék jégkását, és lefeküdtünk a medence mellett az egyik nyugágyra, és elaludtunk. Duruzsoltak a vendégek, csobbangatott a medence, hűvös szél lengedezett, és alapjában véve nagyon meglepődtünk, de elégedettek is voltunk, hogy a várttal szemben nem 30+ fok volt, hanem 25. Igazán kellemes meleg volt, persze a nap délután 1-kor pontosan a fejünk felett sütött, úgyhogy azért kellett vigyázni.


Isa por és hamu

Amit elfelejtettem elmesélni, hogy kb. az érkezésünkkel egyidőben jött a szigetre a Szahara felől a sirokkó, vagy a helyiek nyelvén calima, azaz a forró sivatagi szél, amely hozta magával a homokot is, ezért bár a fejünk felett sütött a nap, a láthatár eléggé lecsökkent. A 30 km-re levő szomszéd szigetnek csak a teteje látszott, csillagokat szinte egyáltalán nem láttunk, viszont felhő is kevesebb volt. Ez egy amúgy különleges (értsd: kiszámíthatatlanul megjelenő, 2-10 napig maradó, de nem normális) jelenség ott, viszont maradt, amíg mi ott voltunk, így nem tapasztaltuk meg a "normális" helyzetet. Egyszerre előny és hátrány volt ez, de egyesével részletezem. Első nap például örültünk neki, mert az ég nem volt felhős, és jó képet lehetett csinálni a nap eltűnéséről a porfelhőben.

Első este megláttuk, hogy a nagyszínpadon fél 10-től Queen emlékkoncert lesz. Hű, mondtam, erre kíváncsi vagyok. Egy elég nagy bárszerűség volt berendezve közepén színpaddal, csak az volt a baj, hogy előtte fél 9-től gyerekprogram volt a teremben, így minden család ott maradt, és hely alig akadt, viszont annál több visítozó-szaladgáló-nyavajgó-nevetgélő-bosszantó gyerek. Rengeteg kisgyermekes család volt, nekik kínálták a legtöbb programot amúgy, ami nem is lett volna baj, de egyik-másik annyira neveletlen volt, hogy az megdöbbentő.
Visszatérve a koncertre, nekem tetszett. A fickó abszolút nem hasonlított Freddyre, annál inkább a volt főnökömre, viszont eleve minden elismerésem, hogy ilyen nehéz számokat bevállalt, és kifejezetten meg voltam elégedve vele, jó hangja volt, jól adták elő a számokat. Utána már nem maradt más hátra, mint lepihenni a hosszú, utazós nap után.

SZOMBAT
Reggel jött hozzánk a helyileg telepített informátor, hogy milyen lehetséges programok vannak, és elég sok időt eltököltünk, mire ő is elmondta, amit akart, meg mi is kitaláltuk, hogy mit szeretnénk. Mindenesetre jól bevásároltunk nála, és ekkor döbbentünk rá, hogy ez a sziget nemcsak arról szól, hogy fekszem a parton és döglöm, hanem annál sokkal érdekesebb és összetettebb.

Baywatch nyúl módra

Miután mindent szépen elrendeztünk, megebédeltünk (durván), lementünk az óceánpartra. Én még sosem jártam óceánparton korábban. Nagyon tetszett, a víz sem volt olyan hideg, mint képzeltem, és maradt a 25-28 fok napközben, így kiválóan éreztük magunkat. A fekete vulkáni homok nagyon tetszett, attól eltekintve, hogy nyakig ránkragadt. Az már nem tetszett annyira, hogy átöltözéshez egy darab bodegát sem bírtak a strandra helyezni, a wc-ben viszont pénzt kértek, úgyhogy toll a fülükbe, átöltöztem a törölköző alatt.
Strandolás, lazulás, pici városnézés (ekkor döbbentünk rá, hogy nem minden csillogás, hanem vannak bezárt boltok, éttermek, rengeteg eladó lakás-ház, üres betonszörnyek, félig lebontott házak stb.), majd vissza a hotelbe. Úgy döntöttünk, megnézzük magunknak a spa létesítményt.
A spa részleg legnagyobb vonzereje az volt, hogy gyerekeket nem engedtek be, s ilymódon kb. teljesen üres volt, amikor bementünk. Ilyet se tapasztaltam még, hogy egy wellness létesítményben ne szardíniaként kelljen nyomorogni és ne kelljen várni a többiekre, amíg méltóztatnak arrébbmenni a vállizom-gyilok alól. Itt annyi időt töltöttünk, amennyit akartunk, volt egy nagymedence mindenféle bugyogással és vízsugárral, egy jakuzzi kicsit hidegebb vízzel és még több bugyogással, négyféle zuhany (váltakozó hőmérsékletű, spray, jéghideg és nagyon meleg), finn szauna és a hozzá tartozó jéghideg medence, törökfürdő, római fürdő, egy mini beugró, ahonnan konkrétan jégkása potyogott, ha neadjisten valaki ezzel kívánja dörzsölgetni magát (not me), plusz egy olyan cucc, amilyet még nem láttam: flotarium névre hallgatott. Na, ez tetszett a legjobban. Gyakorlatilag telített sóoldat volt benne, belenyalni nem igazán érdemes, viszont lehet lebegni a tetején, és az baromi pihentető dolog.
Az egész spa befejezéseképpen pedig az ember fincsire melegített csempés lávakő nyugágyon relaxálhatott halk zenére. A klasszikus apróságok, mint korlátlan vízfogyasztás, kapott papucs, fürdőköpeny is megvoltak. Kifejezetten üdítő, pihentető élmény volt, megfejelve azzal, hogy mintha csak nekem lett volna ott.
Este a nagyszínpadon artisták léptek fel, kicsit bohóckodtak a gyerekeknek, de azért toltak elég kemény mutatványokat is, kifejezetten szórakoztató volt.
Kb. eddigre kezdtem elhinni, hogy itt vagyok, de még mindig kicsit wonderland szédülésben voltam. Persze tetszett nagyon.

VASÁRNAP
Nyakunkba vettük a csomagot, és kipróbáltuk a helyközi buszjáratot. Na, ez hasonló volt a Miskolc-Budapest 4,5 órás libakergetőhöz: minden kulipintyónál megállt, minden minifaluba betért, a sofőr mindenkit ismert, és egy ideig szórakoztató volt hallgatni, ahogy beszélget az emberekkel spanyolul (eddigre már kezdtem érteni a beszédet). Néztük a tájat, a banánültetvényeket, a csillivilli hoteleket, a kiégett fűszerűségeket, a kaktuszokat, és kacsintgattunk mind az óceán, mind a magas hegy felé, mondván, meghódítunk mi még, háháá.

Háttérben a Giant, a
Power Tower és a Dragon

Úticélunk eznap a Siam Park volt, egy gigantikus vízipark. Én jártam már párban, de ez messze verte az összeset. És nem feltétlenül a csúszdák izgalmasságában (bár abban is volt élmény), hanem inkább az átgondoltságban (burjánzó növények, ügyesen elrejtett mindenhol hallatszó zene, napernyők a várakozáshoz, mindenütt lifeguardok), szervezettségben, és ami a legfontosabb: biztonságosságban. Az eddig tapasztaltakkal ellentétben most egyszer sem éreztem, hogy ki fogok esni a csúszdából/matracból, hogy beütöm a kezemet/fejemet/könyökömet, lehorzsolom a térdemet, a csúszdák illesztései sem kezdték ki a testrészeimet. Két "sérülést" szereztem összesen: a fejbőröm kicsit leégett a hajelválasztásnál (/me noob), és a talpam picit megégett, mire rájöttem, hogy a lávakövön alapvetően húst sütni szoktak, úgyhogy délután inkább papucsot kéne viselni két csúszdázás között.
Viszont mindenen legalább kétszer lecsúsztunk - a fokozatosság elvét követve, tehát a Lazy Riverrel kezdtünk, és részemről a Dragonon fejeztem be az izgalmakat. Amit még fontos megemlíteni, az a hullámmedence, amely régi harkányi emlékeket ébresztett bennem, de ugye ég és föld különbséggel - ez a cucc négyméteres hullámokra képes, és teljesen más technikát használ. Viszont itt találkoztunk az első olyan medencével, amelyikben teljesen édesvíz volt. Nagyonsok köbméter. Durva.
Ez az egész ilyen kedves thai feelinggel körítve. Mindenkinek ajánlom.
Fotógépet nem vittünk érthető okokból, a fenti a telefonommal készült.

Igen, az ott muskátli

A nap végén kis visszazötyögés busszal, újabb kupacnyi vacsi a "Trófeában", fagyi, süti, miegymás. És este kipróbáltuk az előregyártott koktélokat (nem viccelek, a legnépszerűbbeket előre összekeverték egy vajlingban, hogy ne kelljen annyit sorbaállniuk a vendégeknek).
A tejfehér coco loco és a rózsaszín, speckó pohárban kínált "margarita"-szerűség volt a legnépszerűbb, de nekem a neonzöld ízlett valamennyire. Azt mindenesetre leszögeztük, hogy nem spóroltak az alkohollal, minden koktélban kb kétszer annyi volt, mint amennyi egyébként való bele.

A többi nap elindultunk a sziget felfedezésére, tehát mondhatni eseménydúsabbak lettek a napok, viszont most elfáradtam, úgyhogy holnap folytatom.

Limonádé

Hol járok?
Arra biz', ahol
Rétest kapok estére
Mert egyszerre léptem
Innom félig teli pohárból
Narancslevet lehet, vagy
Citromot cukorral
Ez a limonádé
Gyógyital

Tenerife

Makett a szigetről a reptéren

Tenerifében az a jó, hogy van a közepén egy bazi magas hegy, és ettől sokkal érdekesebb lesz, mint bármelyik másik sziget, és jól megbolondítja az időjárást, a felhők vonulását, mindent.
A Kanári-szigetek legnagyobbika területre is, magasságra is. Amúgy a Kanári-szigetek nem a kanárikról kapták a nevüket, hanem az ottani kutyákról, amelyet a helyi őslakosok szent állatként tiszteltek. De az őslakosokról majd még mindjárt írok.

A sziget egészen szabályos-szerű, kicsit dagi háromszög alakú. Állítólag összesen tizenhárom éghajlati zóna található rajta, de ez persze kicsit csalás, mert különválasztanak minden ezer méternyi emelkedést. Ennek ellenére tényleg érdekesen alakul a klímája: északon csapadékos, délen szánsájn, keleten óceáni, középen hegyvidéki és holdbéli. A növénytakaró is ennek megfelelően változatos, és az egy hét alatt, amit itt töltöttem, annyi érdekes botanikai információt tudtam meg, hogy egészen a főszereplőm bőrében éreztem magam a csodálkozástól.

Piroska, a kedvencem

Ott van mindjárt a kaktusz-szerű növény, amelyik annyira mérgező, hogy szembe kerülve azonnali vakságot okoz, és az őslakosok halászatban hasznosították (megbénultak a halak a vízben). Aztán nyilván a rengetegféle pálmafa, a hozott kaktusz, amelyik ugyan ehető, de csak azért termesztették, mert élt rajta egy állatka, amelyikből kiváló vörös festékanyagot lehetett kitermelni...
Meg a madagaszkári majomkenyérfa, nekem ez tetszett a legjobban (ld. oldalt). Aztán a nagyon híres és egészen különleges sárkányfa, amelyből a legenda szerint akad egy ezeréves példány is. Fentebb fenyőerdők, aztán mindenféle rekettyés, a királynő virága, majd mutatok mindent.

Teide

A sziget, és egyben Spanyolország legmagasabb pontja a Teide-hegy, 3718 méter. A magamfajta turista 3555-ig mehet fel, onnan csak külön engedéllyel lehet továbbmenni a kráterhez, amelyet a fővárosban adnak meg, minden nap csak meghatározott számú embernek. A hegyvidéki érdekesség azonban az ősvulkán krátere és az egész természeti park is. A sziget a keletkezését nem ennek a vulkánnak köszönheti ugyanis, ez kb. a legutolsó, amelyik kiemelkedett a környékről, és összekötötte a korábban kiemelkedett szárazföldeket. Mi nem a turistaparadicsomban laktunk egészen délen (Las Americas), hanem a legrégebbi kövületeknél, amelyek majdnem úgy emelkedtek ki a vízből, mint a norvég utunkon látott hegyek. Az volt a sziklák neve, hogy Los Gigantes. Az óriások.

Ősi guacho fénykép

Node essék egy pár szó az őslakosokról is. A nevük "guache", vagy magyarul a guacsók, egy berber népféle, akiket az összes ide vetődő nép mgpróbált leigázni, de végül a spanyoloknak sikerült - olyan "jól", hogy szinte teljesen eltűntek, csak néhány genetikai jegy alapján lehet találni egy-két leszármazottat. Az eltűntek itt azt jelenti, hogy a többségüket nem simán lemészárolták, hanem eladták/elvitték rabszolgának. Emellett elég sokan lettek öngyilkosok, több legenda is fennmaradt, az egyik éppen a szomszéd, 30 km-re lévő sziget, La Gomera hegyének nevét adta (Garajunay). Nagyon depis történet, inkább el sem mesélem.

De a legmegdöbbentőbb egyébként nem a földrajzi magasságok és mélységek voltak, hanem a "vertikális", azaz a szociális különbségek. Kiváló és aranyos túravezetőnk, Zsófi nemcsak botanikai ismereteinket bővítette, hanem a spanyol és kanári-szigeteki életről és viszonyokról is mesélt. Majd én is. Megszemléltük a gazdag turistákra berendezkedett hotelek csillogó világát és a válság miatt félbemaradt betonépületek kibelezett hulláit, megtudtuk a veszteséges banántermesztés nehézségeit, láttunk rengeteg bezárt boltot és éttermecskét, mert a régi jó klasszikus felépítés, miszerint a tengerparton shopok és éttermek látják el a turistákat, már nem működnek az all-inclusive hotelpaloták világában... És azt is megtudtuk, hogy a civilizáció egész későn érkezett meg ezekre a szigetekre, főleg La Gomerára, a benzin árát pedig mesterségesen tartják 1 EUR alatt, mert a távolsági közlekedés csak buszokból áll, és a járművek lényegében csak személyautók, máshogy nem lehet közlekedni a falvak között.

Majd lesz Baywatchos kép is becsszó

Szóval Tenerife, legalábbis nekem, egyáltalán nem a tengerparton döglés helyszíne volt (bár az is tény, hogy van varázsa a fekete vulkáni homokon fekvésnek), pihenés helyett és mellett annyi mindent láttunk, hogy arra még legalább két post el fog menni - de az már holnap.

Gém almost over

Már nem vagyok gamerlány.
Erre akkor jöttem rá, amikor olvasgattam az E3-as beszámolókat, és nem nyitottam meg minden trailert. Sőt, ami azt illeti, csak kettő ragadta meg a figyelmemet: a Mass Effect 3 és az SW The Old Republic. Ennyi. Hát ez régen azért nagyon máshogy volt, emlékszem, hogy vártam az új cuccokat, ámultam a grafikán, vitatkoztam, mennyire cool vagy fos valami, meg ilyenek. Mondják, hogy korral jár, és lehet is benne valami, de nem értek teljes mértékben egyet. Egyrészt mert ez a kor-dolog mára jelentősen fellazult, a számítógépes játékok már bőven nem csak a tizenévesek és az egyetemisták mókája, másrészt meg mert ebben az első félévben tényleg nem igazán volt időm. Ettől még trailereket éppen nézhetnék...
Viszont miután erre rájöttem, most kedden egy rövid beszélgetés keretei között felidéztük, kinek milyen gépei voltak, mivel kezdett, mivel játszott rajta, satöbbi. Úgyhogy arra gondoltam, hogy indulás* előtti utolsó postnak felidézem gamer-múltam legfontosabb állomásait.

Először is, én nagyon későn ismerkedtem meg a számítógéppel: 94 környékén, ha jól rémlik, egy 486-os költözött a nappalinkba. Először csak méregettük egymást, ott figyelt csendesen, én nem közeledtem, ő sem. Aztán gondoltam, köszönök neki. Leültem, piszkálgattam, tetszett. Meg persze muszáj is volt, rengeteg ismerősöm menőzött már gépekkel, játékokkal, érteni kellett a csíziót (és a beszélgetést).
Úgyhogy valahogy egymásra találtunk a géppel.
Négy játék különösen fontos ebből a korszakból:

1. Xixit. Hát ezzel órákat játszottunk, lehetett multiban is tolni, úgyhogy hugimmal ketten. Egyszerűségében rejlett a nagyszerűsége, és bár a zenéje akkor nagyon tetszett, általában inkább bömböltettünk valamit a háttérben.

2. Hexxagon. Fúúú, mennyire sokat játszottunk, a kis undorító trutyi vs. a pirula. Hugim mindig mérges lett, ha megvertem, de összességében nagyon sokat szórakoztunk vele.

3. Heretic. A Doom fantasy tesója. Ez már később, 97 környékén jött elő, és már kaptuk ismerősöktől, hogy jó. Persze Doomot is végigjátszottam, kötelező volt, meg menőzni kellett, hogy ismerem az összes secret-et és az összes csalást. De a Heretic az más. Azt "funból" toltam, Prodigy szólt a háttérben, a mai napig a Narayan c. számra a Heretic jut eszembe. Nyílpuska ftw!

4. Golden Axe. Kis visszaugrás időben, de mi ezeket kb. egyszerre toltuk. Hát ez valami eszméletlen menő játék volt, csak bosszantó volt állandóan újrakezdeni. Én többnyire az amazonnal játszottam, hugim a törpével, és nyomtuk. A hülye sárkánnyal simán meghaltunk úgy, hogy nem bírtunk átugrani a tetőn, de sebaj, azért kijártuk végül.

Aztán gimiben anyutól kaptam egy (az én szememben) übermenő, használt Canon laptopot. Még ma is megvan, sőt, be is lehet kapcsolni. Win 3.11 fut rajta, a számokra nem emlékszem, de éppen elfogyasztva az összes memóriát. Ezt a házi dolgozatokhoz és első írói szárnypróbálgatásaimhoz használtam. Különlegessége az volt, hogy tartalmazott egy beépített nyomtatót! Így ha az elején bedugtam a papírt, a végén kijött a kinyomtatott szöveg. Na, ez ma már nem működik.
Ez ugyan a pc-hez képest visszalépés volt konfigban, de nagyon élveztem - bepótoltam egy csomó játékot, amelyekről az ismerőseim állandóan beszéltek. Persze ezeket a játékokat nem lehetett windowsból futtatni, nem volt elég memória.
Pár emlékezetesebb példány innen: Bard's Tale 3, Master of Magic.

A laptop vonalról ezzel le is álltam, sosem volt ennél jobb. PC-ben utazom azóta is, és nem is bánom.
2000 környékén lett új gépem, azzal jöttek az akkori menő játékok (Diablo, Starcraft, Wizardry 8, Heroes of Might and Magic sorozat, Might and Magic sorozat, Dungeon Siege, Unreal Tournament és társaik), Diablo 2 volt az, amivel a legtöbbet játszottam akkor. Ez a LAN-partik időszakának utolsó csücske, de azért itt említem meg, hogy az egész hétvégén nem alvós, alkoholt ivós, Doomot és Tie Fightert LAN-ban játszós, 4k demókat nézős és mellesleg szerepjátszós kecskeméti Cache-partyk sosem fognak a feledés homályába veszni részemről.

Innen még egy játékot nagyon fontos kiemelnem, amelyet ugyan senki nem ismer, de én töviről hegyire végigjátszottam, és bár ez senkinek nem jelent semmit, az összes tündért befogtam. Ez pedig a Zanzarah: The Hidden Portal. Zseniális volt, és a maga idejében kiemelkedő grafikájú is.

Elérkezett a Warcraft 3 (a korábbiakkal nem játszottam), majd a kiegészítője, megfogott a világ nagyon. Mikor megtudtam, hogy lesz egy játék, amihez internetkapcsolat kell meg havidíj, viszont rengeteg másik emberrel lehet együtt játszani, még húztam a számat. Aztán 2004 végén kipróbáltam a betát. Azóta egy megszakítással folyamatosan játszom World of Warcraftot, korábban nagy, most már kisebb intenzitással. A tetőpont 2006 környékén lehetett, a BC idején, az Arathor szerveren, a Hunicum nevű guildemmel, amelynek guildmastere voltam.

Ezekre az időkre és emberekre szívesen emlékezem, sokuk meg is maradt wowon kívüli ismeretségnek.

Közben persze játszottam mást is, de nem maradt meg semmi hosszú ideig. Két kisebbet említenék meg, amelyek megfogtak, inkább jellegük miatt, mint azért, mert annyira jók. Az egyik a Secret Missions: Mata Hari and the Kaiser's Submarines. A hidden object játékokkal itt találkoztam először, de azonnal megtetszettek. Hangulatos grafika, jó sztori, új játékféle, megvett teljesen.
A másik pedig a Jewel Quest 1-2-3 volt, amelyektől függővé váltam egy időre, borzasztó és édes volt. Ennek folytatása később Facebookon érkezett meg, a Bejeweled Blitz formájában, és ugyan sokáig presztízst csináltam belőle, hogy nekem legyen minden héten a legtöbb pontom benne, már régen ráuntam.

Aztán elkerültem a CD Projekthez (ma PlayON) lokalizációs koordinátornak, ahol hivatalból játszottam sok-sok játékkal, de ez a korszak egy külön postot is megér. Innen egyetlen (nem CDP-s) játékot emelnék ki, kb. a legutolsót, amelyik hosszabb időre megfogott: Plants vs. Zombies.
Zseniális.
Aki nem tudja, nézze meg, aki meg tudja, annak minek magyarázzam?
Egy lengyel kolléga mutatta meg először egyébként, és az én kollégáim jól lehülyéztek, hogy milyen ostoba játékkal játszom. Aztán odaültek öt percre nézni. Aztán fél óráig maradtak. Aztán ki akarták próbálni mindenképp, csak egy kicsit, és szélsebesen lefogyasztották a trialomat. Aztán beszereztük. És nem lehetett letenni. Pontosabban csak akkor tettem le, amikor el kellett jönnöm onnan, és a mentett állásomat felpakoltam egy mappába, de sosem telepítettem fel többet az otthoni gépemre.

És hogy mi van most? Hááát... A múltamhoz képest elég gyér. Sakk, MindGames és Akasztófa a telefonomon, TrainStation és Gardens of Time a Facebookon... Becsszó megpróbáltam én nekiülni még a Dragon Age-nek is, de nem ment. Végigtoltam a Starcraft 2 campaignt, de multiban már nem játszom.
Vagy valami végleg elveszett - vagy várom az igazán nagy durranást. Blizz, lécci...


*Hajnalban Tenerifére indulok, legközelebb 26-án leszek netközelben - de ha lesz módom, adok hírt magamról azért.

13 gramm boldogság

Most épp hiányzik a párja

A gyűrűnket édesanyám csinálta. Négy korábbi gyűrűből készültek, az én nagyszüleim és J nagyszülei is benne vannak, bennünk élnek tovább. A külső, fehérarany részen a minta egy-egy szárny, különböző irányba. Hiszen egy szárnnyal nem lehet repülni, csak kettővel.

Amúgy mindenkinek köszönöm, aki drukkolt, jelentem, kiváló idő volt szombaton! Nekem fél 8-kor kezdődött a nap, hugicám csinált nekem imbafinom reggelit, aztán már rohantam is a fodrászhoz. Közben telefonon érdeklődtem, hogy minden, ami előre el volt rendezve, valóban ment-e a maga útján. De valami hihetetlen módon minden simán klappolt, semmi probléma nem akadt, még azt is mondhatom, bár egyáltalán nem kizárólag az enyém a dicsőség, hogy életem legsimább rendezvénye volt (hehe).

Fodrásztól virágoshoz, majd vissza haza már Mitával együtt, ott várt a sminkes és a fotós. Újabb két és fél óra művelet, majd indulás a helyszínre, Leányfalura. Időben odaértem, az idő csodálatos volt, a templom szép mint mindig, az emberek mosolyogtak, én bujkáltam a bokorban, hogy ne lásson meg az a csinos, vajszín öltönyös, hosszú hajú legény, aki a templomajtóban állt, és olyan helyesen mosolygott, hogy azonnal beleszerettem megint... <3

Rizseső

Zoltán atya zseniális volt, mint mindig. J megnevettette a násznépet egy aranyos hátranézéssel a gyűrű felvétele után, imádtam érte. Aztán kivonultunk, a vőfély ellentmondást nem tűrően a kör közepére parancsolt minket, és annyi rizst kaptunk a nyakunkba, hogy kettőt rögtön elrágtam, hatvannyolcat a hajamból szedegettek ki, a maradékot pedig a ruhámból ráztam ki később. De egyáltalán nem bántam. Dobtam inkább csokrot a pár lelkes és sok kevésbé lelkes hajadonnak, de genyó volt a vőfély, mert jól kinéztem, hogy hová akarom hajítani, erre miután megfordultam, megkeverte a lányokat. Persze így is jól sikerült, hajrá Csaba és Adrienn. :)

Mi utána elmentünk egy kis dunaparti fotózásra, a vendégek meg a helyszínre. A dekoráció részben édesanyámat (virágok, általam hónapokon keresztül szárított narancsok, szalagok, boldogságkapu, boldogságmadárkák), részben egy nagyon ügyes dekorost (lufik, organza, papírgirlandok), részben a tulajokat (asztali díszítés, masnik, üveglámpások), részben engem (menükártyák, plusz a személyre szabott köszönöajándékok, azaz a saját névvel hímzett textilszalvéták) dicsértek, én nem láttam készen, mielőtt odaértem, de nagyon tetszett. Utólag a sátrat sem bánom, drága volt ugyan, de nagyon jó hangulatot teremtett.

Kaptunk rengeteg csudiszép ajándékot, játszottunk, ettünk, ittunk, beszélgettünk, játszottunk még, a zenekar kiválóan játszott, virágtáncoltunk, picit pityeregtünk a boldogságtól, megtáncoltatott mindenki, elraboltak, J visszaszerzett, gyertyatáncoltunk, átöltöztünk pirosba, majd (ismét köszönet a jó időért) felküldtünk rengeteg kívánságot 48 db. égi lámpással. Na az valami katarktikus volt számomra (és úgy tűnt, mindenki másnak is tetszett).

Mi olyan negyed öt körül vonultunk vissza "kaparós sorsjegyeket kapargatni"...

Első hivatalos képek itt.

Ígérem, már nem spammelek sokat ezzel, de azért még fog jönni pár kép meg egy-két dolog, ha nem baj...

Fél lábbal...

A hétvégén nem fogok többet írni, mert egészen biztosan nem lesz rá sem alkalmam. Beszámoló azért lesz, majd igyekszem nem nagyon csöpögősre...
Mindenesetre a polgári szertartáson túl vagyunk (mindketten igent mondtunk), de holnap jön a java. Legyen jó idő, csak ezt kérem.

Kapkodás

Tegnap szó szerint bőrig áztam, miközben mentem át a munkahelyemről a partnerhez, úgyhogy csurom vizesen ültem be a(z első) meetingre, a hajam vizes tincsekben lógott, a lábujjköz-papucs csúszkált a lábamon, és a meeting végére barátságos kis tócsát generáltam a padlóra, ami amúgy kifejezetten vicces volt. A második meetingre amúgy nagyjából megszáradtam... Viszont a nap végére kicsit sok plusz csapás ért (a menükártyák kinyomtatásának kudarca, otthonhagyott próbafelszerelés, félórás késés - ami nálam tudvalévőleg a világvégének előjele -, villamos és hév orrom előtt elmenése, intéznivalókra idő nemlevés, megrendelt cipő nem megérkezés stb.), úgyhogy picit összezuhantam.
Emellett a második meetingen nagyon oda kellett koncentrálni, mert nagyszabású átstrukturálásról volt szó, ma pedig szállítás volt, és akkora hajrát nyomtam, hogy lobogott a hajam doksiszerkesztés közben...

Úgyhogy tegnap majdnem írtam egy postot, hogy most már minden rossz híren túl vagyok, és várom a jó híreket szeretettel... de aztán nem akartam nyafogni, meg nem is nagyon lett volna időm/alkalmam. Viszont ma reggel kaptam jó hírt is, és helyreállt a lelki béke.

Na, ezért nem írtam meg ma azt, amiről írni akartam, de feljegyzem, mint tartozást: a szinkron vs. eredeti nyelv témakör lesz.

Utazás képek helyett gépekkel

A múlt héten alkalmam nyílt sétálni a BME kertjében, megcsodálni egy teljesen más egyetem campusát, mint amibe én jártam anno a Múzeum körúton, és be is jutottam az MM épület rejtett csodáihoz.

BME északi rész

Amilyen gyagya vagyok, természetesen nem készítettem fotót egy darabot sem, úgyhogy most itt a leírás ideje. Abban úgyis van mit fejlődnöm.

Szóval olyan este hét óra körül történt, sőt, valószínűleg pontosan akkor, mert a biztonsági őr már éppen zárta a Bertalan Lajos utcai kaput. Még gyorsan beslisszoltunk. A hangulatról azt mondhatnám, szinte ugyanolyan, mint a Múzeum körúton. Az elődök szelleme egészen biztosan ott volt a csendes, szélsusogásos kerttel övezett, ódon épületek között. Gyönyörűszép régi stukkók és kevésbé szép, az idő vasfogát érző falak-ablakok, királylány-fogságbantartásra is alkalmas torony, ezer és ezer diák tapodta ösvények, igazi vendégváró ajtó, amely magától betessékel...

Az MM épületbe igyekeztem, azaz a Műszaki Mechanikai Tanszékre. Este hétkor természetesen az egész épület kihaltnak tűnt, sehol senki. Csak mi tudtuk, hogy a dékán úr még bent van, még dolgozik.
Az épület belülről sem cáfolt rá önmagára, szinte otthon éreztem magam a sokéves falak között, pedig nekem aztán elvileg semmi keresnivalóm ott bölcsészként (szeretek visszamenni az ELTÉ-re is, majd talán az is megér egy postot valamikor). Mindenesetre úgy tűnik, a tudományok idővel egymáshoz simulnak, hasonlít az illatuk és a hangulatuk is.

Kardáncsukló

A dékáni szoba (nos, inkább csarnok) hatalmas belmagasságú, tiszteletet parancsoló helyiség. Nagy szekrények, nagy íróasztal, kanapé, hatalmas tájkép a falon... plusz egy tábla, egy csomó szék és asztal a szemináriumokhoz. De mindez csak a díszlet a lényeghez: megszámlálhatatlanul sok érdekes kísérleti eszköz, gép vagy gépelem, bemutatnivaló kütyü, bigyó és egyszerűségében nagyszerű holmik garmadája. Röpke egy óra alatt megismerkedtem közelebbről a kardáncsuklóval és rejtelmeivel, megtudtam, hogy a teniszütő különbözőféle feldobásaival milyen stabilitási problémát lehet szemléltetni, miért fontos a fúrófej által generált rezgés, és hogyan kell megmérni egy asztal széléhez odafogott és megpengetett vonalzó hullámhosszát.

Jubileumi kiadvány

Emellett megcsodáltam a rengeteg elismerést, díjat, oklevelet, ajándékot és kitüntetést, amelyek önmagukban is megérnének egy mesét. Kaptam egy angol nyelvű, népszerűsítő, jubileumi (1871-2011) kiadványt a gépészkarról, ebből a magyart találtam meg a kar honlapján, katt ide. Ezt lapozgatva kérdezgettem, mire megtudtam például, hogy például a nagy elődök bizonyítványai is előkereshetőek a rejtett szekrényekből (bölcsész énem megnyalta a száját a régi dokumentumok említésekor).

Sorolhatnám, mesélhetném, de akkor sose érnék a laborhoz. Mert hogy bejutottam a laborba is, ami a magamfajta hétköznapi ember számára maga a tömény gépkánaán, vagy akár a csodák másik palotája. Már eleve az odaút is kalandos (nyilván van könnyebb megközelíthetőség is), egy régi kis fém csigalépcsőn ereszkedtünk le, amelynek félemeletnél van egy titokzatos kis ajtaja is, ki tudja, hova nyílik.

Újkori kistesó

Két termet nézhettem meg, az egyikben az egyik aktuális kutatási téma darabkái láthatók, a másikban pedig mindenféle egyéb, amelyeknek én maximum csókolommal köszönök, mert a nevüket sem tudnám felsorolni. Egyet azért megjegyeztem, mert annak bizony története van: a szakítógép! Ez a példány többet látott, mint akármelyik élő ember, mert a legenda szerint Ferenc József avatta fel. Olyan négy méter magasnak saccoltam, de simán lehet, hogy több volt. A szerkezet fából, a gépezet fémből. Ha jól emlékszem (de ha nem, majd update-elem a postot), 40 tonna szakítóerőt képes produkálni, és többek között hidakhoz használt drótköteleket is lehet tesztelni vele. És mindezt úgy, hogy lent kézmagasságban tekergetünk egy kart, mint mondjuk mikor a pénzérmét lapítjuk a látványosságok mellett.

Mindent összevetve azt mondhatom, hogy elvarázsolódtam. Ha legközelebb odajutok, csomót kell kötnöm a zsepimre, hogy csináljak képeket is...

The time of my life

Eljött az én időm (bár most, amikor kinézek az ablakon, nem stimmel annyira, de...): nyár, napsütés, fáról cseresznyeevés (!), cseresznyefülbevaló, lábujjköz papucs, tóparton heverészés, vízillat, meg ilyenek.

A hétvégén építettünk szép mászókát a paradicsomoknak, és éppen időben, mert majdnem közvetlenül utána leszakadt az évtized leghosszabb jégesője. Borsónyi darabok estek, tehát az nem brutálnagy, viszont legalább negyed órán keresztül, amilyet még sztem nem is láttam. Igyekeztünk esernyővel megvédeni a kis paradicsomkezdeményeket, de azért volt sérülés.

Viszont ezen felül volt napsütés is bőven, meg erkélyen, (félig) szabad ég alatt alvás, és lementünk a tóra is, bár még nem fürödtem, de akár fürödhettem volna, mert a vízhőmérséklet kiváló volt. Meg vízpart-illat, amiről mindig a Balaton jut eszembe, meg a gyerekkor, meg a révfülöpi csúszda (tényleg, asszem fogok írni egy postot Révfülöpről). Szeretem a nyarat, mert tele van jó és vidám dolgokkal.

Például ma mentem ebédelni a munkahelyem épületében lévő étterembe, és a fenti fényképen látható dinnye fogadott csak úgy, díszítésként. Pont mikor csodáltam, akkor odajött a szakács, megkérdeztem, ki csinálta, ő meg mondta, hogy ő. Gratuláltam neki. Nem is tudja szerintem, hogy feldobta a napomat.

(Amúgy a The Time of My Life egészen sokáig az egyik kedvenc számom volt, mint ahogy az egész Dirty Dancing soundtrack album meg maga a film is.)

Greg továbblép

Nagy House-rajongó vagyok. Ezt a postot már meg akartam írni korábban is, de páran mondták, hogy még nem nézték meg a hetedik szezon utolsó epizódot, úgyhogy elnapoltam.

Ez a post arról fog szólni, miért nem tetszett a season final (Moving On a címe amúgy). Pedig amúgy tetszett, persze, megvan benne minden, amiért szeretem a sorozatot, kiválóak a beszólások, a párbeszédek, a nézések, satöbbi. Viszont.

Először is a season final általában a legütősebb rész, valami tényleg meglepőt szoktak tartogatni az írók. Ezzel most két hiba volt:
1. Már kezdődött kb. így rész, hogy baleset, mentők, hang nélküli svenk stb. Tény, akkor más lett a kimenetel, de ez akkor is el lett már játszva.
2. Az előző epizód (22-es) annyira ütős volt, hogy nem lehetett überelni. Tehát túl magasra emelték az i-t, és a pont már túl pici a tetején. Megcserélni nyilván nem lehetett a kettőt, és értem én azt is, hogy valahogy le kellett zárni ezt a kapcsolat-szálat (persze kérdés, hogy ez most le lett-e zárva), de hatásosságban a 23-as epizód nem tudta felvenni a 22-essel a versenyt.

Miért volt jobb a 22-es epizód? Ennek két oka van.
1. Eltért a szokványos felépítéstől, míg az utolsó rész nem. A House-epizódoknak ugye régtől fogva van egy bizonyos "bevett" felépítése. Megérkezik a beteg, nem tűnik nagyon betegnek, beszélgetnek róla, hogy mi lehet, aztán hirtelen rosszabbul lesz (tipikusan halálközeli), új szimptómák jelennek meg, megmentik, kifilózzák a lehetséges megoldást, azzal kezelni kezdik, nem javul, filóznak még, nem megy, aztán valami tök más miatt House rájön a megoldásra.
Persze az ötödik szezon óta ez a felépítés teljesen másodlagos a szereplők közötti drámákhoz képest, így az egész zárójelbe van téve. De mégis, van egy bizonyos felépítés.
Namármost, az ötödik szezon óta, de különösen a 6-7-ben, kb. négyepizódonként van egy olyan, amikor NEM ez a felépítés az érvényes. Pl. mikor az egész rész Cuddyról szól, de sorolhatnám.
És akkor itt jön a csavar: a s7 e22 nem bevett felépítésű, az e23 meg igen.
Ez szerintem hiba. Pont fordítva kéne, hogy üssön.

2. Van ebben a season finalban egy (két) rettentő kiszámítható fordulat, amely annyira kommersz, hogy már akkor lenne meglepő, ha nem lenne. Méghozzá Taub személyes drámája.
SPOILER
Taub ugye elvált a feleségétől, és ugyan találkozgatnak, közben randevúzik egy fiatal lányzóval. A fiatal lányzó teherbe esik. Taub szenved, hogy Rachel pont nem szeretett volna gyereket, de ő meg igen, és most mit csináljon. Végül (éppen a 22-ik részben!) elhatározza, hogy azt javasolja a lánynak, tartsa meg. Eddig rendben vagyunk, tök jó. Erre mi történik? Jön Rachel, hogy ő is teherbe esett. Hú, de meglepődtem...

Szóval ennyi. Meg simán durva volt, ahogy House a 22-ben beült a fürdőkádba, és... na nem spoilerezek. A 22-es rész az eddigi egyik legjobb volt, tessék megnézni. :) Persze az előzmények nélkül érthetetlen, úgyhogy az összes többit is előtte...

Címadás

Azt hiszem, most fordult elő először, hogy már kész volt a szövegem (legalábbis az 1.0), és még mindig nem találtam címet neki. Munkacím persze mindig van, de az más. Rövid, megkülönböztető, jól érthető.
Korábban vagy az történt, hogy már mikor kitaláltam a témát, tudtam a címét, vagy pedig az írás közben jött a megvilágosodás, hogy de hiszen ez mennyire jó cím.

Na, most ez elmaradt.
A címadásról sosem gondolkodtam korábban, legalábbis nem mélységeiben. Ami eszembe jutott, az lett. Viszont most, ha már így utólag kell elnevezni a gyereket, próbáltam valami koncepciót belevinni, és elkezdtem olyan motívumokat keresni, amelyek átszövik az egész szöveget.
Címből többféle prototípus van. Még sosem jutott eszembe, hogy tipológiát gyártsak a címadáshoz (másnak nyilván eszébe jutott már, viszont annak meg nem néztem utána), de tegnapi elmélkedésem során az alábbiakat állapítottam meg:

• A legkommerszebb (szerintem) a "valakinek a valamije" típus, azaz a birtokos szerkezet. Pl. A hattyúk tava, Jadviga párnája, Az Ezüst-tó kincse, A Tűz serlege stb. Itt kell megjegyeznem, hogy A Viharfaló titka némileg szándékos választás volt, mivel ifjúsági. Ennek eggyel bonyolultabb verziója, ha még teszünk bele valami jelzőt is, pl. A király új ruhája, Dirk Gently holisztikus nyomozóirodája, stb. Ennek ugye hátránya, hogy már minimum három szó, tehát hosszú.
• A második legkommerszebb (szerintem) az "ésezés", azaz a mellérendelő szerkezet. Pl. Vörös és fekete, Szépség és a Szörnyeteg, Az öreg halász és a tenger, Tükör és füst, Büszkeség és balítélet stb. A régebbiek a maguk idejében nyilván nem voltak kommerszek, de manapság ilyen cím már nem igazán figyelemfelkeltő. Az egyik Bíborgyöngyös novellám címe ugye Bíbor és kék, hát nem is borzasztó meglepő.
• Aztán elég egyszerű választás a jelzős szerkezet is. Pl. A kétbalkezes varázsló, Láthatatlan ember, Nagy utazás, A kék lagúna stb. Ebből persze már nem mindegy a jelző és a jelzett szó viszonya, és tudunk igen meglepő címeket is generálni így, pl. Rozsdamentes acélpatkány, Szintetikus álom stb. Ebben a kategóriában még abszolút hódító a hely/származás mint jelző, pl. Az eastwicki boszorkányok, Az azkabani fogoly, Amerikai istenek stb.
• Ha nem akarunk a fentiekkel élni, és valami frappánsat szeretnénk, megpróbálkozhatunk egyetlen szóval is, pl. Alapítvány, Érintés, A vihar, Alkonyat, Pankrátor stb. Ezzel ugye az a baj, hogy ha ilyet akarunk adni a művünknek, szinte tuti, hogy már van ilyen című könyv. Az eggyel bonyolultabb, ha szóösszetétel, mert itt már nagyobb a kombinációs lehetőség. Pl. Játékmester, Kártyavár stb. De a legjobb itt szerintem a meglepő szóösszetétel: Üvegtigris, Tündértemető, Patkányháború, Gyufalevelek stb.
• Eddig mindegyik pont névszói szerkezet volt, úgyhogy ki kell térnem az igei szerkezetre, amely szerintem nagyon érdekes választás lehet. Pl. Állítsátok meg Terézanyut!, Szóljatok a köpcösnek!, A Birodalom visszavág, Akiért a harang szól, Kapj el ha tudsz stb. Itt szerintem két gond van. Az egyik a hosszúság, de ez talán a kevesebb, mostanában ugyanis egyfajta divat a hosszú cím. A másik viszont az, hogy az olvasó az ige miatt közelebb érzi magához, viszont könnyebben utasítja vissza ("dehogy állítom", "kit érdekel, hogy visszavág?"). Úgyhogy ezzel nagyon csínján kell bánni, mert visszaüthet, főleg, ha valami olyasmivel nem számolunk, amivel aztán gúnyt tudnak űzni belőle.
• Szerintem nem szerencsés választás, de mindenképpen opció az idegen szó vagy név: Frankenstein, Robin Hood, Harmonia Caelestis, Tron stb. Persze akkor rögtön jöhet a kérdés, hogy az első regényem miért éppen ilyen című? Elárulom a nagy titkot. Az eredeti címe az alcíme volt: Sorsvető. Csak mire megjelenésközelbe került, Alan O'Connor kolléga megírta a Csillagvető c. regényét, és borzasztó hülyén nézett volna ki a kettő egymás mellett. Ezért megegyeztünk abban, hogy inkább legyen az enyém címe Shajaran, az alcíme pedig a Sorsvető.
• Ha már Sorsvető, elvergődhetünk a melléknévi igenevekig is, ebből is sok van. Pl. A bosszúálló, A boldogságcsináló, Homályhozó, Városalapítók stb. Ez lehet jó, de néha sikerül nagyon erőltetettre. Főleg ami angolból fordítás, mert ott kicsit egyszerűbb a szerkezet. Nem cím ugyan, de pl. Martinnál is előforduló probléma volt, hogy Sam the Slayert ugye nem lehet "Sam, az Ölő"-re fordítani, mert hiába ugyanaz a szerkezet, magyarul szörnyű. Így - helyesen - a fordító inkább főnévre cserélte (Sam, a Gyilkos), ami persze nem fedi teljesen az eredeti jelentést, de legalább jól hangzik magyarul.
• Humor: igen, lehet ilyet is. Manapság tipikusan filmfordításoknál követik el, általában szóvicc formájában. Nagyon kényes mezsgye, nagyon visszarúghat, mert a humor ugye egyéni, s mint ilyen, biztos, hogy nem fog tetszeni mindenkinek. Viszont szerintem lehet ebből is jót, pl. szerintem kedves a Bambanő, és tetszett a Zsenikém is. Könyvben ez sokkal kevésbé megengedett, és nagyban függ attól is, mit írtunk, milyen stílusban.
• És akkor ugye van a maradék, amelyek semelyik kategóriába sem illenek bele. Na, szerintem ezek a legjobbak. És a legnehezebb kitalálni őket. A fentiekből táplálkoznak, de valahogy meg vannak bolondítva. Mondok pár jót: Tigris! Tigris!, A bolygó neve: Halál, Jó széllel toroni partra, A pillangó-effektus stb.

Természetesen mindegyik kategóriából lehet jót. Én most mégis arra törekedtem tegnap, hogy a legutolsó kategóriából válasszak. Aztán majd ha végleges lesz, mondom is. :)

Kezdődik...

A mai nap két szempontból is mérföldkő volt az életkémben. Vagy úgy is fogalmazhatok, hogy két komoly hajrá finise. Reggel az anyakönyvi hivatalban kezdtünk, öt perccel ezelőtt pedig elküldtem a regényem 1.0-ás verzióját pár illetékesnek.
Izgulás fázis ON.