12:35

Meg az is tök érdekes, hogy az embernek mennyire befolyásolja az agyát, a gondolkodását a digitális világ. Nekem mindig analóg számlapos karórám volt, most is az van, viszont már annyit láttam digitális óra kijelzőjét, hogy amikor a fitneszteremben a gép kiírja, hogy "time elapsed: 12:35", akkor folyton az a képzetem támad, hogy még csak a 20 perces kardióm felénél tartok, holott nem.

Mi a pálya?

Néha, például amikor a kollégáim kávézás közben a béna felvételizők bakijairól nevetgélnek, és értem, olyankor abba a tévhitbe ringatom magam, hogy akár (sok tanulással) tudnék programozni is.

Cicák és nindzsacsillagok

Mi magyarok hajlamosak vagyunk lenézni az amerikaiakat, mondván, hogy hülyék, meg birka fogyasztók, meg ilyesmi. Lehet, hogy hülyék meg birka fogyasztók - bár én eleve nem szeretem az általánosításokat, főleg, ha egy olyan országról van szó, ahol harmincszor annyian élnek, mint hazánkban -, viszont egy dolgot biztos jól (talán: jobban) tudnak. Pozitívan gondolkodni.

Mivel nem jártam még a tengeren túl, csak korlátozott információim vannak erről, és éppen ezért én is szenvedek az előítéleteimtől. Viszont a minap megnéztem egy olyan shoutcaster egyik videóját, aki amúgy e-sport közvetítő és amúgy nem szokott filozófiai mélységekbe és magasságokba emelkedni, de néha túlmutat eredeti szerepkörén, és igyekszik jobbá tenni a világot. A neve Day9, és igazából sok mindenben irigylem (ő ihlette azt a bejegyzésemet is, hogy mennyire nehéz lehet - legalábbis ahogy én képzelem - az ember egész életét egyetlen lapra feltenni).
A kérdéses videóban viszont a pozitív és negatív érzésekről beszél, illetve arról, hogy ezeknek általában semmi köze a valósághoz.
Amikor először megnéztem a videót, akkor legyintettem: csupa olyat mondott, amit tudok. Előjött belőlem a magyaros büszkeség, hogy ugyan mit mondhat nekem az érzésekről egy nálam fiatalabb amerikai? Ráadásul ugye mi magyarok "genetikailag" kesergők, negatívak vagyunk, úgyhogy ezt ő amúgy sem értheti.

Aztán gondolkodtam két napig.
És rájöttem, hogy igenis vannak ebben a videóban olyan részek, amelyeket tudok hasznosítani a saját életemre - több is. Leegyszerűsítve és kedvesen mondja el a dolgokat, de mögötte mély és megfontolandó gondolatok állnak.
Egyrészt én mindig úgy működtem, hogy igyekeztem a pozitív érzéseknek kimagaslóan örülni, és így azt képzeltem, hogy a negatív érzések eltörpülnek. De ez sokszor nem jön be - és talán érdemes kipróbálni az ő módszerét.
Másrészt, ami talán még fontosabb: a mások negatív érzéseire való reagálás. Nekem erre eddig mindig az volt a receptem, hogy próbálni rámutatni a jó dolgokra, nem engedni a láncreakciót, hanem pozitívnak maradni, és ezzel úgymond magamhoz "húzni" a másikat. De ez sem jött be sokszor... és azt hiszem, tényleg jobban működne, ha együttéreznék, de közben megpróbálnék segíteni elkerülni ezeket az érzéseket.
Biztos nem könnyű, viszont - ahogy nézem - nagyon megéri.

A videó itt található.

Zenit könyvbemutató

Február 15-én a Nyugati téri Alexandrában lesz az új magyar urban fantasy-sorozat, a Zenit első két kötetének bemutatója. Ez többek közt azért érdekes az én szempontomból, mert én fogom moderálni a beszélgetést.

Alexandra programok

Mindkét könyvet olvastam már, sőt, a készülés folyamatát is figyelemmel kísértem, hamarosan írok róluk egy postot - bár nehéz lesz az Sfmag kritikája után.

Víz Sárkány

"A Sárkány évében a Majmokra rámosolyog a szerencse. Mivel szereted a kihívásokat, akkor sem veszítesz lendületedből, ha épp nem a legjobban alakulnak a dolgaid. A víz jóvoltából csapatban leszel igazán hatékony.
Idén számtalan lehetőség kínálkozik, hogy olyan embereket gyújts magad köré, akik segíthetnek céljaid elérésében. Könnyen ráhangolódsz a körülötted lévők lelki rezdüléseire, így számíthatsz rá, hogy népszerű leszel! A Sárkány adta magabiztossággal felvértezve mersz önmagad lenni, amit környezted is pozitívan értékel majd."

A próféta beszéljen a horoszkópból...

Nyulat, halat, s mi jó falat

Amúgy az Angry Birds-ös papucs mellett és azon felbuzdulva varrtam még két mamuszt is karácsonyra.

Nemo

Nyúl

Miután már rájöttem, hogyan kell jól csinálni, már csak mintegy 20 óra nettó varrásidő ment bele a négy állatba. :) De megérte.

"A szeretet mindig erősebb lesz, mint a gyűlölet"

A Szózatot megkönnyeztem. Megint.

Az európai gazdaság aktuális kérdései

Tegnap a Leaders on the Stage rendezvénysorozat keretein belül Bajnai Gordon tartott előadást "Az európai gazdaság aktuális kérdései" címmel.
Sosem akartam ennyire belelátni abba, hogy mi mozgat globális szintű politikai, gazdasági döntéseket, mert elég ijesztő. Az előadás viszont mindenképp hasznosan eltöltött másfél óra volt az életemből. Sok mindent megtudtam, amit a média nem - vagy kifordítva - közöl, valamint beleláttam egy kicsit abba, miről szól ez a tudományág.

Beszélt az EU kialakulásáról, az Eurozóna bevezetésének előnyeiről és hátrányairól, a globalizációról és Európa ebben elfoglalt helyéről, a görögökről és spanyolokról (azt speciel nem tudtam, hogy ott a fiatal diplomások munkanélküliségi rátája 40% felett van...), a németekről és svédekről, Európa tartalékairól, szuboptimális megoldásokról, a válságról válságra haladásról, buborékokról és persze egy kicsit arról is, hogyan képzeli el a jövőt. Ez utóbbit csak finoman, érintőlegesen.
Az előadás elején le lett szögezve (ami egyébként egybevág a céges policyval is), hogy belpolitikai kérdéseket nem szeretne megvitatni, és ehhez végig tartotta magát. A közönség soraiból elhangzó kérdések is érdekesek voltak: a klímaváltozástól az argentin modellen keresztül a politikusok magatartásformáiig mindent érintettünk.

A legjobban azonban az döbbentett meg, hogy mennyire más egy ember a tévében, mint élőben. Ez fontos tapasztalat.

A nyomozó szintézise

Sherlock Holmes beköltözött az életembe az utóbbi időben.
Ott volt a Guy Ritchie-film második rész, amelyről már korábban írtam. Aztán közvetlenül azután érkezett a BBC sorozat második évadja, valamint a Focus új játéka, a The Testament of Sherlock Holmes, amelyet épp lokalizálunk. Ezek után persze adódna a post, amelyben összehasonlítom, hogy melyik a leghűbb Doyle hagyatékához, illetve melyik miben és hogyan tér el, de szégyen, gyalázat, töredelmesen bevallom, hogy az eredeti művekből csak szemelvényeket olvastam. Így asztán erről nem fejtegetek.
Viszont függetlenül az eredeti szövegektől, kiválóan egymáshoz tudom hasonlítani őket.
A film az akcióra és a látványra koncentrált, a sorozat a rejtvényekre és a valódi drámai feszültségre, a játék a nyomozásra és a bűntényekre. Ilyen értelemben a sorozat és a játék sokkal közelebb van egymáshoz - annak ellenére, hogy a film és a játék a valós korban játszódik, míg a sorozatot a jelenbe emelték (véleményem szerint kiválóan).

A főszereplő személyét tekintve a játék a leghűbb a hagyatékhoz, viszont ezáltal ott is a "legunalmasabb". Robert Dawney Jr. kiválóan hozza Tony Starkot itt is, de ez nem baj, jót tesz Sherlock karakterének, élettel, emberséggel tölti meg (persze ugyanakkor szerethetően bosszantó is). A sorozat főszereplője viszont egészen egyedi karaktert ad a figurának. A meg nem értett zseni és a l'art pour l'art nyomozó elegyébe szintén az emberség fűszere vegyül, de jól álcázva. Dexter jut eszembe róla - lehet, hogy több a közös e két karakter, mint a három Sherlock között. Baj? Nem. Sőt. Ez a karakter a legizgalmasabb.

Mindhárom dolognak megvan a maga előnye (bár nekem a sorozat adta a legjobb élményt), mindhárom mást ad az embernek. És mivel engem mindhárom impulzus majdnem egyszerre ért, a fejemben kialakult egyfajta szintézis. Ha lenne időm, kiteljesíteném az élményt a Sherlock összessel... Felveszem a listára.

Próbaidő vége

Február 10-én szállítunk, addigra mindennek tökéletesnek és shiny-nak kell lennie. Teamemben érdemi munkát végzek és érdemi segítséget nyújtok, sőt, vállamat komoly felelősség súlya húzza: ki kell találnom egy csomó mindent, hogyan jelenjen meg a UI-n.
Ahhoz képest, hogy vasárnap járt le a próbaidőm, nem is rossz.

Halott díszhalakat látok

Ma rosszat álmodtam, kivételesen emlékszem is rá.
Egy szemmagasságban lévő polchoz léptem oda (mintha gyerek lettem volna), a polcon több kisméretű akvárium és befőttes üveg volt, mindegyikben díszhalak, de annyira gondozatlan volt az egész, hogy a halak többsége már a víz tetején lebegett felfordult hassal. A megmaradt pár túlélő viszont, ahogy közeledtem, enerváltan, de utolsó kétségbeeséstől hajtottan kiúszott az akvárium sarkára, és szinte kiugrott, hogy mentsem meg, tegyem friss, oxigéndús vízbe.
Megfogtam az egyik befőttesüveget, hogy megmentsem a túlélőket, de akkor láttam meg, hogy a polcon rengeteg hal-hulla fekszik, akik már korábban kiugrottak az akváriumokból végső kétségbeesésükben. Gyakorlatilag nem volt szabad felület a polcon tőlük.

Gyerekkoromban volt amúgy akváriumom, többször is. Először persze mindenfélét bezsúfoltam egy akváriumba (vitorláshal, betta, sziámi harcos, neonhalak), aztán rájöttem, hogy ezek nem kompatibilisek, amikor sorra tűntek el a neonhalak... De ennek a csapatnak a végét az jelentette, amikor elmentünk két hétre nyaralni, és keresztapámra bíztuk az etetést... Mire hazaértünk, egyetlen sziámi harcost kivéve a többi a víz tetején lebegett. Vajon erre az élményre emlékeztem éjszaka, felerősítve? Ha igen, miért?

Később újrakezdtem a haltartást, immáron csak guppikkal, és egész generációkat neveltem belőlük. Nagyon jó élmény volt - annak a kolesz vetett véget. Ebből a részből az álmomban csak egy nagy pocakú guppilány maradt...

Tánc a sárkányokkal

Pontosan fél évvel a megjelenése után legyűrtem az ötödik Martin-kötetet. És nem azért tartott ilyen sokáig, mert rossz lett volna, sőt. Inkább csak így jött ki - de nem bánom, jó sok időt tölthettem így Westeroson.
A könyv elején Martin kifejti, hogy miként tagozódik A Dance with Dragons az előző kötet idővonalába: kiegészítése, de folytatása is. Ami jó hír: pont azok a szereplők jelennek meg benne, akiket igencsak kedvelek, és akik hiányoztak a negyedik kötetből. Utólag viszont értem és indokoltnak tartom a negyedik kötet koncepcióját: dramaturgiailag így volt helyes, még akkor is, ha néha már szívesebben olvastam volna Daeneryst, mint Brienne-t.
És persze ebben a kötetben meg néha szerettem volna olvasni amazokról. Hiába, ez az örök elégedetlenség...

Az ötödik kötet hozza a megszokott színvonalat: a szereplők élete folyamatos veszélyben forog, Martinnál sosem lehet tudni, mikor nyírja ki a kedvenc karakteredet. Szerintem valaki azt találta neki mondani, hogy elpuhult a harmadik kötet óta, úgyhogy most rendesen rákontrázott erre. Persze a végén minden egyes szál cliffhangerrel ér véget, ami piszokság, mert most megint várhatok a hatodik kötetre.

Spoilerezni nem szeretnék, a pontszámomat az olvasmánylistában elárulom, úgyhogy csak egy phun a végére: az már hagyomány Martin könyveiben, hogy a prológus és az epilógus nézőpont-karaktere is mindig meghal. Amikor belekezdtem az epilógusba, jól meg is rökönyödtem, mondván, hogy ennek a fickónak aztán ki a fene akarna ártani? Reménykedtem benne, hogy nem lesz banális, és imáim meghallgatásra találtak: irtó ütős a befejezés.

Martin bácsi, tessék szíves lenni eljönni Magyarországra egy dedikálásra, pretty please, with a cherry on top...

Időmenedzser, piha

Tegnap meg azt kaptam egy kellemes beszélgetés közepén az új törzshelyemen, a Podma Caféban, hogy rólam kellene példát venni idő-managementből. Mondván, hogy én annyi mindennel foglalkozom, és egyáltalán, hogy jut nekem időm mindenre. Megtisztelő, de... nos... csalok.
Sajnos általában azoktól a dolgoktól lopom el az időt, amelyek amúgy normális emberek számára elöl vannak a fontossági sorrendben. Sokszor mennek a dolgaim az egyszerű házimunkák rovására, emellett last minute woman vagyok, azaz mindent csak akkor csinálok meg, amikor már a körmömre ég a gyertya.
Mondjuk mentségemre legyen mondva, hogy olyat keveset csinálok, hogy csak heverészek otthon, és zenét hallgatok vagy tévét nézek. Sőt, olyat is keveset csinálok, hogy otthon leülök a gépem elé, és csak kattintgatok-böngészgetek a neten.

Viszont ennek kapcsán elgondolkodtam egy kicsit. Miért van az, hogy én ennyi mindenbe belekapok? Igazából rettenetesen irigylem azokat, akik csak egy dologhoz értenek, de ahhoz professzionálisan, és szakmájuk kiemelkedő tagjai. Én nem értek semmihez olyan mélységben, hogy ezt elmondhassam magamról. Viszont cserébe prózát írok, dalszövegeket bütykölök, fordítok, lokalizálok, könyvet szerkesztek és/vagy korrektúrázok, blogot írok, számítógépes játékokat játszom, filmeket és sorozatokat nézek, ja, és különben még information developerkedem napi 8 órában. Plusz a múltban még szinkronszínész-tanfolyamot végeztem, utána picit szinkronszínészkedtem, emellett verset farigcsáltam, pályázatot bíráltam, előadást tartottam, tábort szerveztem, szerepjátszottam/meséltem, és most nem jut eszembe több.
Persze ezeket nyilván nem mindet pénzkeresetként, de azért a többségüket igen.
De jó ez nekem? Nem lenne egyszerűbb csak simán kiválasztani az egyiket, amelyikkel pénzt keresek, és hagyni a többit a fenébe?

Valószínűleg egyszerűbb lenne. Csakhogy arra jöttem rá, hogy nyuszi vagyok egy dolgot kiválasztani, és arra tenni fel mindent. Mindig azt gondoltam, hogy sikerorientált vagyok, ha valamibe belekezdek, akkor azt igyekszem úgy űzni, hogy pozitív visszajelzéseket kapjak. De lehet, hogy fordítva van: azért kezdek bele dolgokba, mert a régebbiekben bizonytalannak érzem magam, és inkább több lábon állok, hogy ne bukjon minden, ha valamiben megbukom? Lehet, hogy ez valójában kudarckerülés?
Felnézek azokra az emberekre, akik mindent vagy semmit alapon belevágnak valamibe, beleássák magukat, tökéletesítik, és sikeressé válnak vele. Viszont ennél az érzésnél erősebb bennem az, hogy a legborzalmasabbnak tartom, ha valaki felteszi mindenre az életét, csak egy dologgal foglalkozik, de mégsem sikeres benne (és itt nem világhírre gondolok, hanem szimplán a saját magának megfelelőre). Ezt nem bírnám elviselni. Ezért (is) nem lettem sem sportoló, sem szinkronszínész, sem szabadfoglalkozású művész.
És az a furcsa, hogy ez a mindennapi életben is megjelenik. Ha egy akadályt sokadik próbálkozásra sem tudok legyőzni, akkor hagyom, és másfelé fordulok. Ha szeretnék megfelelni valamiben, de nem megy, kiborulok. Ha van egy igazán fontos cél, amelyet szeretnék elérni, akkor sem tudok csak és kizárólag arra koncentrálni, mert mi van, ha csak és kizárólag arra koncentrálok, mégsem sikerül?
Valamit rosszul csinálok. De a felismerés már fél siker, nem?

Hagymás-baconös muffin

Ezt sütöttem vasárnap reggelire:

Pirított hagymás, baconös, sajtos muffin

Szeretném visszatekerni az időt, hogy újra ott tartsak, ezeket majszolva.

Holmes és Moriarty játszmája

Tegnap végre elkezdték játszani Magyarországon is a Sherlock Holmes 2-t. Nagyon sok elemében tetszett, bár szerintem az első rész jobb volt (összetettebb, kevésbé kiszámítható). Most mégsem az egész filmről írok, hanem annak csak egy - ámde igen fontos - mozzanatáról. Igyekszem nem túl spoileresen, de nem biztos, hogy sikerül.

Azzal talán nem árulok el nagy titkot, ha megmondom, hogy Holmes és Moriarty sakkjátszmájáról van szó.
Én annak idején édesapámtól tanultam sakkozni, hosszú évekig az volt a mércém, hogy őt le tudom-e győzni (ez bő tíz évvel később sikerült, egyetlen egyszer). Általános iskolában a kezdetektől tagja voltam a sakk-körnek, később junior versenyekre is jártunk. Igen érdekes élmény volt, főleg, ahogy tanultunk: a nagyok fél szemmel vertek meg minket szimultánban, de mindig volt mit tanulni.

Persze odáig sosem jutottam, hogy bemagoljak meccseket, a konkrét tanulás kimerült a végjáték-fajtákban. Viszont ahogy néztem a Sherlock 2-t, egyrészt érdekelt, hogy valóságos játszma-e, vagy csak kamuznak, illetve kifejezetten az volt az érzésem, hogy a sakkjátszma szimbolikus, és sokkal többről szól, mint két zseni játékáról. Persze van erre utalás a szövegben is, de csak akkor bizonyosodtam meg erről, amikor elkezdtem böngészni a neten.

Guy Ritchie felkért egy sakk-szakértőt ehhez a jelenethez, aki így nyilatkozott: "Nem túl sok maradt a játékból a film végleges változatában, de egy híres Larsen meccs fordított színekkel és pár változtatással." Tehát gyakorlatilag valóságos játékról van szó. Kis további böngészés során megtaláltam, hogy egy 1966-os összecsapásról van szó Bent Larsen és Tigran Petrosian között. Sőt, megtaláltam a konkrét játszmát is. A commenteket is érdemes elolvasni alatta, tanulságosak.
Mindenesetre az eredeti játékban Larsen nyert, fehérrel, a filmben viszont Holmes feketével nyeri meg a játszmát. Én kezdetben mindig feketével szerettem játszani, de aztán rájöttem a fehér előnyeire is. Eredetileg azt gondoltam, hogy Holmes szándékosan választotta a fekete oldalt, azért, hogy ő helyezkedhessen a reakció pozíciójába. De aztán felidéztem a látottakat, és rájöttem, hogy valójában Moriarty választja neki a feketét, még az elején, ezzel jelezve, hogy mindig előtte jár egy lépéssel.

És végül megtaláltam, amit kerestem: egy blogot, amelyen teljes elemzést kap a film ezen része, hangsúlyozva az egész szimbolikáját. Kétségkívül remek része a filmnek, még úgy is, hogy én speciel hiányoltam Moriartytól a végső csavart, így egy kicsit becsapva is éreztem magam: miután Sherlock szimbolikusan leüti Moriarty futóját, és ezzel meghiúsítja a merényletet, a film lebegtetni kezd, mintha Moriartynak lenne még valami a tarsolyában. De nincs, csak az a kifogás, ami persze a történelem ismeretében a néző számára valóságos fenyegetés, hogy Holmes valójában az emberi természettel harcol, és előbb-utóbb Moriarty fog "nyerni".
Ezzel együtt mindenképp kötelező darab ez a film, és jó felvezetése 2012-nek (még akkor is, ha csak Magyarországra érkezett el ilyen későn). Ahogy számba vettem a 2011-es filmeket, rájöttem, hogy a tavalyi év kifejezetten gyenge volt filmfelhozatalból.

Micsoda?

Amúgy azon gondolkodtam, hogy vajon pontosan mi a csoda. Az, amikor teljesen váratlanul találkozunk valami elképzelhetetlennel, vagy az, amikor nagyon szeretnénk valamit, de tudjuk, hogy kicsi rá az esély (nagyon kicsi), és ha megtörténne, jól meglepődnénk? Vagy az egyik a természetfeletti csoda, a másik pedig a hétköznapi csoda?
Megnéztem a wikipedián, ezt a definíciót találtam:

"A csoda olyan esemény, amelyet nem tartunk lehetségesnek vagy valószínűnek tapasztalataink és ismereteink fényében."

Ez nekem tetszik, mert mindkettőt fedi, amire gondoltam. De mégse tetszik annyira, mert nincs benne a remény. És ez itt a nagy kérdés. Van-e csoda a semmiből, csak úgy, reménykedés nélkül, mintegy "neszeneked" jelleggel, vagy hozzá tartozik az az emberi vágy, hogy különleges dolgok történjenek körülöttünk? Hozzá tartozik a hit, akár az imádkozás? Szintén wikipediából:

"Az emberekre jellemző, hogy várnak, számítanak arra, hogy hétköznapi életük során csodák történjenek velük. Littlewood törvénye szerint az emberek legalább havi egy csodára, meg nem magyarázható, fel nem fogható eseményre számítanak hétköznapjaikban."

Ezt mondjuk nem tudom, honnan mérték le... Mindenesetre gondolatzáróként egy Sziámi-idézet:

"Csak egy csoda segíthet, de csoda lenne az is
Ha még sikerülne megtörténnie
Mondjuk, ha egyszer csak eltűnne az egyszerű, szürke
Nadrágomból az egyik él
Az bizonyíték volna, hogy termel a gonosz
De közben azért a jó is él"

Madness?! This is Magick!

Na, nem múlt el mégsem a gamerségem, csak eddig nem találtam megfelelő játékot hozzá.
Két napja bele vagyok zúgva a Magickába. Korábban is tudtam, hogy létezik, de több okból is csak vasárnap kezdtem bele:
- mert most volt olcsó Steamen
- mert mostanában többen arra buzdítottak, hogy ez jóság
- mert most volt rá idő és alkalom
- és nem utolsó sorban mert most kezdtük el a lokalizációját, azaz amúgy dolgozom is vele

Miért is tetszik annyira?

1. Lehet játszani ketten co-opban (well, legalábbis olyasmi). Asszem ez számomra a legfontosabb, itt buktak el olyan durva címek is, mint Dragon Age 1-2, Mass Effect 2, Skyrim és társai.
2. Egyszerű. Rögtön az elején az egyik npc mondja is, hogy adnék neked jutalmat, de nem tudod hová tenni, mivel nincs inventoryd... És tényleg nincs. Nem bonyolították feleslegesen túl: nincs karakterfejlődés (max. annyi, hogy melyik varázslatot mikor kapod meg), nincs felszerelés, csak az, amit a kezedben fogsz, menni kell és gyakni, meg hallgatni Vladot, ahogy beszél.

3. Humor. Azt hiszem, ez az egyik legnagyobb erénye a játéknak, lépten-nyomon felfedezni utalásokat más játékokra, filmekre vagy sorozatokra, illetve direkt a történetbe épített, kifigurázott klisék, vicces elszólások és aranyos megjegyzések. Minden spoiler nélkül, eddig a "88 mérföld per óra" achievement vitte a prímet. Plusz az átvezető képernyők.
4. Kényelmes. Viszlát, tízujjas kombók és bonyolult irányítás, welcome, Diablo-szerű egyszerűség. Persze rengeteg véletlen halálba került megszokni még így is, hogy csak az alábbi gombok játszanak: bal egér, jobb egér, qwerasdf, tab, shift és amit selfcastra beállítasz (nálam Alt). A legdurvább kombó, amit eddig egymás után le kellett nyomnom, az a: Q, F, Q, F, A, A, S, jobb klikk.
Ez az egészen egyszerű, üdítő harcrendszernek köszönhető. Nincs mana, végtelen varázslatot tudsz létrehozni, a fontos az, hogy milyen elemekből milyen formában, milyen erősen és milyen irányba. Van víz, élet, pajzs, fagy, villám, arcane, kő és tűz, és kész. Ebből kell felépíteni a kombókat, figyelve arra, hogy bizonyos elemek kioltják egymást - ez amúgy kísértetiesen hasonlít egy egészen kiváló kis flashes játékra, amivel nagyon sokat szórakoztam egy időben: Doodle God. Zseniális, aki nem játszott vele, tegye meg!

5. Taktikai. Ezt még anno wow arénázáskor szerettem meg: számítani a másikra, tudni, mire képes és mit fog csinálni. Eltekintve persze attól a szerencsétlen esettől, amikor félrenyomok, és felrobbantom a társamat, ami egyébként az első két óra alatt felettébb vicces, aztán picit bosszantó, aztán megint vicces, tök jól lehet együttműködni, dupla kombókat létrehozni, fagyasztani és felrobbantani, satöbbi.
6. Rövid. Ez általában nem előny, nekem mégis az. Egyszerűen életemnek ezen szakaszában megijeszt, ha valamit 70 óra játékidővel lehet befejezni, inkább neki se kezdek, vagy ha igen, akkor hamar feladom. ez viszont viszonylag gyorsan végigjátszható, így van kedvem egy-egy nehezebb harcnak többször nekifutni.

Persze mindez csak a Diablo 3 megjelenéséig fennmaradó idő kitöltésére alkalmas, de arra kiválóan. A játék legalább 8/10, és simán lenne 9 is, ha a fejlesztők legalább némileg optimalizáltak volna rajta, és nem 800x600-ban kéne játszanom...

Állandóság, kis változásokkal

Az év utolsó napjait vidéken töltöttem, úgyhogy csak most pótlom az elmaradásokat. A Műjégpályára ugyan nem jutottam be, lepattantunk a sorról, de azért nem telt el eseménytelenül az ünnepek közti időszak. Kipróbáltunk új társasokat, meglátogattuk a rokonokat, befejeztük a Dexter 5. szezont, kirándultunk is egy kicsit, és persze örültünk az ajándékoknak.
Kicsit távolabbra visszatekintve, milyen volt a 2011 számomra, pro és kontra?
+ férjhez mentem <3<3<3
+ állást váltottam
+ Tenerifén nyaraltam
+ befejeztem a regényem megírását
+ elindítottam ezt a blogot
- sokat jártam orvoshoz
Akadtak változatlan dolgok, mint pl. a barátok és a család szeretete, a társasjátékok, a lokalizáció, a filmnézés és az olvasás.
És voltak nem besorolható változások is, mint pl. hogy abbahagytam a wowozást, vagy hogy elértem a kritikus súlyhatárt.

Furcsa, de a rengeteg változás mellett mégis állandóságot érzek. Talán az a biztonság teszi, hogy tudom, rendben van az életem. Remek volt ez az év, de mindig lehet jobb... csak észben kell tartanom, amit mindig: rajtam múlik.