Benyomások

Az utóbbi napokban legalább háromszor kezdtem neki egy posztnak, de mindegyik úgy kezdődött, hogy bocs, hogy nem írtam, aztán nyafogással folytatódott. Az ok viszonylag egyszerű: napközben egyszerűen nincs időm írni, este meg nincs erőm. Viszont most reggel van, megpróbálom így.
A múlt héten egyedül voltam otthon, ami önmagában elég kibírható, főleg ha az ember elhavazza magát munkával, így otthon sem kell gondolkodnia.
A baj az, hogy nem ment. Gondolkodtam egy csomót, és ez folytatódott a héten is. Annak ellenére, hogy majdnem ki sem mozdultam otthonról, elég erős és mély élmények, benyomások értek mostanában (próbálom időrendben):

• Kaptam egy rossz kritikát, és a hétvégén elment egy csomó idő az ezen való agonizálással - most azt mondanám, feleslegesen. Ebből egyrészt afféle gondolatok jöttek-jönnek, hogy miért is jó sajnáltatni magunkat, illetve hogy mennyivel erősebb egyetlen rossz vélemény/gondolat/cselekedet, mint öt jó. És hogy egy jó-gonosz harcáról szóló fantasynek erről kéne leginkább szólnia.
• A kezeim közé került Andrzej Sapkowski A végzet kardja című kötete, a megjelenés után mindenképp írok róla. A fickó legalább két dolgot zseniálisan csinál, amiért mindenképp tanulni kell tőle. Ja, és a könyv is jó. Nagyon. Ha lehet, jobb, mint az előző.
• Befejeztem a Battlestar Galactica második szezonját. Ez régi adósságom a nerdségemnek, de mellesleg tetszik is a sorozat, nem is értem, anno miért nem követtem. Nyilván megvannak a maga hibái, és az Enterprise közelébe nem ér, de jók, szerethetők a karakterek, van nagyívű történet, ami érdekel, egyszerre grandiózus (emberiség története) és egyszerre egészen emberi.
• Végigjátszottam a Diablo 3-at normalon. Ez önmagában nem nagy teljesítmény, viszont így a sztori részt abszolváltam. Jó lett. Pár helyen meglepett a fordulat, pár helyen az lepett meg, hogy nem csinálták nyálasabbra (mint azt mostanában szokás). Az utolsó helyszín telitalálat volt.
• Befejeződött a House, amit viszonylag régóta követtem részről részre. Az utolsó két epizódtól féltünk kicsit, úgyhogy lemaradtunk, most néztem meg a 21-est (még a special és a 22 van vissza). Ez a 21-es epizód ez zseniális. Már csak ezért megérte megnézni az egész sorozatot. Aki abbahagyta a hatodik szezonnál, annak azt javaslom, feltétlenül folytassa, mert kb. olyan neki, mint amikor csak egy félbehagyott mondatot kap. Nagyon remélem, hogy nem cseszték el az utolsó epizódot.
• Kaptam egy videót Sesamtól, amelyben Gaiman a philadelphiai művészeti egyetemen tart beszédet. Ez a beszéd önmagában zseniális, és életemnek ebben a szakaszában elengedhetetlenül fontos is volt, hogy megnézzem. Két dologról nem beszélt: egyrészt hogy mi van azokkal, akiknek nem sikerült. Látom rá a példát, és annyira szomorú, hogy elfacsarodik a szívem. Másrészt pedig egy kicsit ferdített: szerintem egy ember életét nem lehet úgy felépíteni, hogy csak és kizárólag egy hegy felé megyünk. És arról nem beszélt, hogyan lehet egyszerre több hegy felé menni. Lehet egyáltalán? Én inkább árammal példáznám a dolgot. Lehet sorosan és párhuzamosan kapcsolni életünk útvesztőjét, és mindegyiknek megvan az előnye és a hátránya is. Mérlegelni kell, melyik a jobb.
• Június 8-án Pécsen, este 7-től lesz a Zenit újabb könyvbemutatója, ezúttal mindhárom szerzővel, azaz velem is. Ami kicsit sűrűvé teszi azt a napot, tekintve, hogy másnap hajnalban indulok nyaralni Észak-Angliába - de mindenesetre ott leszek, és kérdéseket fognak feltenni nekem. Remélem, nem azokat, amiket mostanában én teszek fel magamnak.

Nyílt tengeren, feltámadó szélben

Tegnap az történt velem, hogy égett a körmöm alatt a munka billentyűzet, annyira dolgoztam, és valamelyik IT ticketem ugyanabba a böngészőbe nyílt, mint ahol a gmailem van, válaszoltam, majd bezártam - minden tabot.
Ez így még nem furcsa.
A furcsa az, hogy utána órákon keresztül úgy ültem egy gép előtt, hogy nem volt nyitva a gmailem, és nem vettem észre.

Ez durva. Ilyen még nem történt, mióta megcsináltam az accountomat 2006 júliusában.

Párás úszószemüveg által homályosan

Amúgy egész meditatív dolog egy 25 méteres medencében úszószemüvegben úszkálni, főleg, ha nem kell másokat kerülgetni közben. A számolást állandóan elrontja az ember - én legalábbis - mert egy ideig mondogatom magamban, hogy tizenkettő, tizenkettő, tizenkettő, de aztán az agyam elkalandozik, és hirtelen továbbszámolok, holott még nem úsztam le a hosszt. Cserébe közben rengeteget lehet gondolkodni regényen, családon, munkán, a Zélet nagy kérdésein.

Nagyon erősen kecsegtet a gondolat, hogy idén végre átúszom a Balatont, elvégre szégyen-gyalázat, hogy eddig nem. Mégiscsak Révfülöp a világ közepe, én meg ott laktam évekig...

Két szék közt

A hétvégém rég volt ilyen nyugis, és mégis tartalmas. Pénteken társasozás (életemben először nyertem Dixitben, juhúú - bár speciális szabályokkal), szombaton Leányfalu, verőfényes napsütés, 011 bábuk festegetése, adóbevallás-segítés, honlapszerkesztés, sok-sok beszélgetés, vasárnap Kisoroszi tó partján fekvés napozással, eperevés, még festegetés (még nem vagyok kész), végül egy kis BSG.

Ma meg egy olyan tréninggel kezdődött a nap, amelyet fél éve kellett volna megcsinálnom, csak pont lemaradtam róla. Még mindig ijesztő, amikor a tréninget egy indiai kollégától kapom videokonferencián... De talán nemsokára hozzászokom ehhez a nagy globalizáltsághoz. Tök furcsa, hogy az embernek régen csak lokális mércén kellett megfelelnie, most viszont már egy globális mércén is teljesíteni kell. Ami különösen akkor nehéz, amikor énem egy része azt hajtogatja, hogy dehogy akarok én nyomulni, karriert építeni és megmérettetni (főleg nem globális mércén), máshol vannak a prioritásaim... Csak ahol vannak, ott nem terem babér, úgyhogy két szék közt a földön ülök.

Amit én jónak tartok

Meg azon is gondolkodtam, hogy miért fáj nekem annyira, ha valakinek nem tetszik, ami nekem. Most konkrétan a Diablo 3 kapcsán volt egy pár olyan beszélgetésem, hogy emberek fanyalogtak, én pedig próbáltam meggyőzni őket, hogy de hát ez jó, meg nekem így tetszik, meg ez a rendszer sokkal jobb, meg satöbbi, de jobban belegondolva ez általánosan jellemző rám.
Nem hiszem, hogy akaratrákényszerítés-kényszerem lenne, mert amúgy elfogadom (előbb-utóbb :) ), ha valakinek más a véleménye, azt hiszem, inkább az a fontos számomra, hogy lássák úgy az adott dolgot, ahogy én. Vagy hogy megtalálják benne az élvezetet/érdekességet/pozitívumot, ahogy én.

Szerintem ez azért van, mert én magam nagyon vevő vagyok arra, ha valaki egy olyan új dolgot akar nekem mutatni, amit ő szeret/élvez/érdekesnek tart. Mindig meghallgatom, és többnyire ki is próbálom (Nago például állandóan kiváló webes játékokat mutat, amelyekről aztán fél évig tart leszokni...). Rengeteg mindent kipróbáltam már amatőr szinten, vagy csak a kisujjamat belemártva, a szinkronizálás világától a főzésig, a számítógépes játékoktól a nyelvtanulásig, és még rengeteg minden érdekel. És ha valaki a környezetemben mutat valami érdekeset, akkor még inkább. Ez amúgy az írásban elég jól jön, mert szívesen gondolok bele, másnak mi a "jó", így talán a karaktereim is hitelesebbek tudnak lenni.

És azt hiszem, tudat alatt azt képzelem, hogy mindenki szívesen veszi, ha mások újat/jót mutatnak neki, illetve mindenki hajlandó belegondolni, hogy más miért élvez/talál érdekesnek valamit. De azt hiszem, egy kicsit tudatosabban kéne kezelnem a dolgot, és nem mindenáron beleszólni, hogy kinek mi legyen a véleménye...

Note to myself: ez a világmegváltás és a mikrokörnyezet jobbátétele projekteket is érinti.

Megfejtetlen titkosírások

Az elkezdett regényemhez szükségem volt egy kis kutakodásra a titkosírások terén, és végre rájöttem, hogy én már nagyon rég óta érdeklődöm az írás mint olyan iránt. Eszembe jutott ugyanis, hogy még anno általánosban, saját kis megtakarított zsebpénzemből vettem meg Svékus Olivér Titkosírások c. könyvét, és salátára olvastam.

Gondoltam, csak nem veszett el a sok költözésben, úgyhogy körülnéztem a könyveim mélyebb rétegeiben. Egyrészt megtaláltam ezt a kis alakú kincset (sajnos elég ramaty állapotban), viszont azt a döbbenetes felfedezést tettem, hogy én rendelkezem Révay Zoltán hasonló című könyvével is, arra viszont nem emlékszem, hogy ezt valaha a kezembe fogtam vagy neadjisten olvastam volna. Úgyhogy izibe' olvasni kezdtem, nagyon tetszik! A fókusz máshol van, mint a másikban, itt a történeti bemutatás dominál, míg a másikban inkább tipológiai, de annyi hasznos infó van benne (például Rákóczi álneve, amit eddig nem is tudtam, és annyira tetszik, hogy gondolkodom egy fórum-alton...), hogy tiszta ámulás.

Viszont a legeslegmenőbb, amit eddig olvastam, hogy van egy ún. Rohonci-kódex nevű dolog, amit a mai napig nem sikerült megfejteni, és hogy hosszú találgatás és érdeklődés, aztán némi szünet után konkrétan MOST történik izgalom ennek ügyében. Állítólag idén fog megjelenni a tanulmány a megfejtésével. Nem is tudom, hová figyeljek, hogy ne maradjak le erről...

Nem tudom, életem mely pontján választhattam volna, hogy kriptográfiával akarok foglalkozni, de ezt eléggé benéztem (pedig mint fent írtam, elég jól indultam). Kell hozzá analitikus gondolkodás, de írással, nyelvvel is kapcsolatos, tehát gyakorlatilag nekem találták ki. Jó lenne megtalálni a megfelelő fórumot, hogy legalább up-to-date legyek a témában...

Loktúl

Amúgy közben megint van egy csomó egyéb projekt, ami sose baj, de most először történt az meg velem, hogy vissza kellett mondanom egy munkát, mert annyira interferált egy másikkal, hogy nem mertem bevállalni.

Viszont ennek kapcsán találkoztam egy új lokalizációs toolal, ami már önmagában is elég érdekes dolog. Az a neve, hogy Get Localization, webes felület, persze pénzbe kerül. Az a mostanság nagyon népszerű elképzelés, hogy felveszed a projektedet, feltöltöd cloudba a szöveget, amit lokalizálni szeretnél, megadod a nyelveket, felveszed a kapcsolatot a fordítókkal/proofreaderekkel, minden egy helyen, van közös szótár, lehet commentezni, aztán végül simán letöltöd az adatbázist, és happiness. Ez amúgy nagyjából működik is.

A gond ott kezdődik, hogy pl. nem lehet keresni célnyelvben, csak forrásnyelvben. Ez szerintem akkora baklövés, hogy nem is értem. Én mint proofreader, látok egy stringet a UI-n, és ki kell találnom, vajon hogy lehetett angolul, és úgy rákeresni. Minél rövidebb a szöveg, annál macerásabb.

Aztán a másik egyelőre érthetetlen dolog számomra (bár ez nyilván feature), hogy lehet szavazni a fordításokra, és szavazás szerint rangsorolja őket. A végleges szöveg az első pozíció lesz. De hogy mitől lesz 2. rangú az, amit bejelavítok, az rejtély.

Aztán a harmadik, amitől égnek áll a hajam, hogy az én projektemet 15 nyelvre fordítják. Akármelyik objektumhoz érkezik megjegyzés, arról e-mailes értesítőt kapok! Akármilyen nyelven. Ezzel kapcsolatban semmilyen beállítást nem találtam, hogy bocsi, én csak a saját nyelvemre releváns megjegyzéseket akarom elolvasni, úgyse tudok csehül vagy mittomén...

Nyilván nem használok minden feature-t, meg nem ismerkedtem meg a dologgal annyira behatóan, de azért szerintem van mit fejlődni a srácoknak... Például egy igazán jó, hasonló lokalizációs toolt szívesen vennék, ha valaki tud ilyet.

(OFF: az Act I végi átkötő videó awesome!!! /me <3 Blizzard)

Írásról (amit most egy darabig nem fogok csinálni) röviden

Még 9 óra...

Addig is egy remek összegzés arról, hogy aki író akar lenni, annak milyen alapvető követelményeknek kell megfelelnie és miért. Sokféle szárnypróbálgatás elolvasása után csak azt tudom mondani: a számból vették ki a szót. Ahogy van blog félrefordításokból, lehetne gonoszul olyat csinálni, hogy blogot vezetni a legszörnyűbb bekezdésekből, valószínűleg nagy tanulság lenne sokaknak, csak gondolom szerzői jogokat sért. Vagy ilyesmi.

Amúgy nem olyan rég láttam egy új kiadványt Kezdő írók kézikönyve címmel, szakmai kíváncsiságból lehet, hogy megveszem, aztán majd jól beszámolok.

Heti exkluzív #11

A májusi Könyvjelzőbe készült interjúban többek között beszélek azokról a karakterekről is, amelyek több könyvben is megjelennek. Ennek kapcsán gondoltam, hogy elmesélem: az első három regényt időben kábé egyszerre kezdtük el írni, így elég könnyű volt a közös karakterek kezelése. Bár teljesen különböző történetekről van szó, találtunk kapcsolódási pontokat bőven.
Az egyik ilyen az Arad nevű rejtélyes figura volt, akit én találtam ki (kb. ott járhattunk időben, hogy megírtam a trondheimi szentély jelenetét), viszont annyira megtetszett Gyurinak, hogy beépítette a saját történetébe. Természetesen egyeztettünk róla, nem is keveset, és a végeredmény mindkettőnknek tetszett. Az már csak érdekesség, hogy az ő regényében jelent meg először. Ugyanez pepitában például Gyuri karaktere, Simon, aki pedig Mátyásnak tetszett meg.
Ez az igazi próbája egy shared world-nek szerintem: hogy a szerzők képesek-e tiszteletben tartani mások szereplőit, de ugyanakkor hajlandóak-e lemondani a sajátjukról. Jól meg lehet-e beszélni a több könyvben előforduló azonos szereplőket, tárgyakat, helyszíneket? A mi csapatunk ebből jelesre vizsgázott.

Elképzelt városnézés

Közben azon szórakoztam egy kicsit tegnap, hogy a londoni utazás alapján megpróbáltam elképzelni, hogy ha én külföldi lennék, és öt napom lenne Budapestre, akkor miket néznék meg.
Első körben megnéztem a Budapest City Card oldalát, ami nem pont olyan, mint a London Pass, hogy kifizetsz egy csomó pénzt előre, és akkor mindenhová bemehetsz ingyen, hanem olcsóbb, és csak pár helyre mehetsz ingyen (pl. Állatkert), viszont sok helyen meg kedvezményt ad. Viszont alapból benne van a BKV, ami fontos.
Aztán megnéztem a látványosságok listáját. Elég sokról azt se tudtam, mi az, vagy sosem jártam benne magam sem... A maradék viszont elég menő felsorolás a lényegből, meg merném kockáztatni, hogy teljes. Simán el tudnék tölteni itt öt érdekes napot külföldiként, és ugyanúgy nem látnék mindent, mint Londonban. Ez jó érzéssel töltött el. A London Eye meg a viaszbábok helyett termálfürdőben utazunk... a Parlamentünk meg minimum ugyanolyan szép.

Az élet kétjegyű függvénytáblázata

Arról már írtam korábban, hogy Ottlik Géza a kedvenc magyar íróm. Mivel ma száz éve, hogy született, szeretném a magam esetlen módján leróni tiszteletemet.

Osztunk és szorzunk
Türelmetlenül
Tíz a negyediken
Lelkünkkel, pedig meg-
Irtad nekünk az élet
Kétjegyű függvénytáblázatát

Amúgy a könyvesblogon remek, mély, kedves cikkeket találni itt és itt.

Apró

Könyveket és természetet kedvelő, nyílt és optimista lány venne szabadidőt nagy mennyiségben. Csere is érdekel, tudok adni érte például megnézendő filmeket, elolvasandó könyveket, bepótolandó bejegyzéseket Google Readerben, átültetendő virágokat, stb.

Ugyanitt olcsón eladó 1 db sok gondot okozó, de pórázon tartható türelmetlenség, 1 csomag bizonytalanság, és 5 kiló.

Mininyár

Idei paradicsomok elültetése, tóparti napozás, nyári illatok, idei első virslisütés, holdlesés, szállongó gesztenyevirág, játék, nevetés, béke.

Heti exkluzív #10

Mára új témát hozok: miért szeretem az osztott világokat (shared world / shared universe). Ezt a kifejezést ugye arra használják, amikor több szerző alkot egyazon világra - rengeteg példa létezik erre, és egyáltalán nem új a dolog, például rögtön ott a Star Trek. Rengeteg alkotó hagyta rajta a keze nyomát, mégis teljesen koherens.
Munkásságom elég jelentős hányada ilyen osztott világra íródott, és sokan kérdezték, hogy ez miért jó nekem, illetve ha már egyszer szakítottam egy osztott világgal, akkor hogyhogy megint belecsöppentem egybe, miért nem írok saját magam önálló kötet(ek)et.
A válasz elég egyszerű: nem vagyok elég magabiztos ehhez.
Magyarországon jelenleg az a jellemző, hogy az emberek előbb vesznek le egy ismeretlen szerző tollából származó könyvet a polcról, ha tudják hová kötni (=van rajta valamilyen logó), mint ha "csak" mondjuk a kiadó hírneve a garancia a minőségre. Tehát ha írnék egy saját könyvet, és még kiadót is találnék rá, valószínűleg sokkal rosszabb esélyekkel indulnék a fogyási adatokat (vagy, ha nem akarok ennyire materiálisan fogalmazni, az olvasókhoz való eljutást) tekintve, mint ha egy sorozatba csatlakozom bele.

De nem csupán e téren nem vagyok elég magabiztos, hanem történetek terén sem. Két regény és pár novella után még nem vallom magam profi prózaírónak, szükségem van rengeteg visszajelzésre, véleményre, akár még alkotás közben is, hogy jó irányba megyek-e, hol lapulnak logikátlanságok a történetemben, hol kell még csiszolni, satöbbi. Erre aztán igazán alkalmas egy osztott világ, ha a szerzők között kölcsönös a tisztelet és a közös érdek előtérbe helyezése.

Azt viszont nem tudom, hogy ez alkat kérdése-e. Simán lehet, hogy vannak olyan alkotók, akik sosem lesznek elég magabiztosak egy önálló szöveghez, és akadnak olyanok, akik már az első könyvükbe sem engednek beleszólást mondván, hogy az biztosan úgy jó, ahogy kitalálták. Vagy mindenki végigmegy az én ösvényemen, és az vajon idővel a magabiztosság napfényes tisztására visz?

Interjú velem

Jéé, közben megjelent velem egy interjú az 576 oldalán, amit még április elején készítettek velem a Witcher 2 Enhanced Edition kapcsán. A lokalizációról beszélek benne, ami bizonyos szempontból furcsa, mert még mindig többet tudok erről, mint a jelenlegi szakmámról. Ez nyilván az eltöltött idő függvénye, és két év múlva megváltozik majd, mégis kicsit skizoid.

Bár mint épp tegnap kiderült, nem vagyok egyedül a több oldalról való gyertyaégetéssel, lehet, hogy ez valami korszellem. A munka sokak számára nem hivatás, hanem egy dolog, amit csinálnak - azaz nem kielégítő, és ki kell egészíteni. Nekem kielégítő a jelenlegi munkám, sőt, érdekes, szívesen foglalkozom vele, ugyanakkor szívesen foglalkozom egy csomó minden mással is, mint például regényírással.
Hozzáteszem, hogy első kézből tudom, mennyire jó érzés, ha az embernek a munkája a hivatása, úgyhogy erre az ideális állapotra lenne jó törekedni. Ehhez le kellene farigcsálni egy csomó kis szálat, és egyvalamibe belemélyedni de nagyon. Annyiszor körüljártam már ezt a témát magamban, hogy már engem is fáraszt... de a lényeg, hogy ez az, ami nem megy.

Kérdés, hogy ez működhet-e úgy, mint a középkori házasságok, hogy kényszernek indul, de mély barátság, akár hivatás lesz belőle?

Londonországban jártam

Ikonikus, nem véletlenül

Szóval én még nem jártam ennyire nagy világvárosban, ezért azt kell mondjam, nemcsak a látványosságok jelentettek élményt/tapasztalatot, de maga az élő-lélegző város is. Ennek negatív oldala például az, hogy az ott töltött négy napban többször ütköztek belém, léptek a lábamra, értek hozzá a táskámhoz, mint amúgy egy hónap alatt, pozitív oldala viszont az, hogy a végére már szinte őslakosként közlekedtem a szivárványszínű metróhálózaton. Mindenesetre durva, hogy Londonországban annyian laknak, mint Magyarországon.
A szállásunk egy akkora szoba volt, amelyikbe épphogy belefért a franciaágy, de ezen egyáltalán nem lepődtünk meg. Két szempont szerint választottunk: legyen a lehető legolcsóbb úgy, hogy még a központban van. És ez teljesült is: öt perc sétára volt egy olyan metróállomás, amelyen két vonal is közlekedett, illetve a nemzeti vasútvonalnak is volt megállója, közelben park, Tesco expressz (nem olyan a reputációja, mint nálunk), úgyhogy mindig tudtunk vásárolni ásványvizet meg ami kellett, és viszonylag kevés őslakos brit. Kábé úgy képzeltem, hogy ez Budapesten a Keleti pu. környéke lehetne.
Kifejezetten elégedett vagyok a négy nap kihasználtságával. A látványosságokon kívül az alábbi élmények értek:

• ettem igazzy English breakfastot (baked beans, bacon, scrambled eggs, hash browns, fried tomatoes és toasted bread volt benne, és akkora adag volt, hogy ebédnek is beillett)
• megtudtam, hogy az igazzy sültkrumpli vastag és nem ám csak úgy olajban van megsütve, hanem trükkösen
• utaztam double-deckeren, a felső emelet legelső sorában
• utaztam angol vonaton
• láttam külvárost
• megtapasztaltam az angol időjárás minden szélsőségét (verőfényes napsütéstől zuhogó esőig) + túlélte az esernyőm, veterán harcossá avanzsált
• annyi nem europid embert láttam, mint eddig összesen életemben
• nem bírtam megszokni a fordított közlekedést, és ugyanúgy balra néztem először a járdán
• láttam egy olyan balesetet, ami nem tudom, hogy történhetett: a belvárosban, ahol max. negyvennel lehet menni, egy kereszteződésben, ahol az autók éppen elindultak, tehát max. hússzal mentek, két autó úgy egymásnak ütközött, hogy az egyik felborult...
• játszottam pénzlépcsővel
• rájöttem, hogy Angliában sokkal alacsonyabban járnak a felhők, mint nálunk
• a teafilter gyakorlatilag annyira elengedhetetlen, mint a levegő: mindenhol van korlátlan mennyiségben

Panoráma a legmagasabbról

Londonnal kapcsolatban az alábbi általános megállapításokat tettem:

1. London a sorbanállás városa (itt nyilván elsősorban a belvárosról van szó). Egyrészt mert simán annyira sok az ember, hogy nem férnek el a szűk metrófeljárón, másrészt mert annyira brutálisan sok a turista, hogy minden látványosságnál legalább fél órát kell sorbanállni.
2. Az újságolvasás és a metrón sminkelés nemzeti sport.
3. Minden kétkezi munkát bevándorlók végeznek.
4. A szuvenírbolt elengedhetetlen része MINDENnek.
5. Sokkal kevesebb a kuka és így sokkal több a szemét.

Felhő, Big Ben, én

A sorbanállás már itt Budapesten megkezdődött, egy órát álltunk a securitynál, annyian voltak (tanulság -> hosszú hétvégén repülővel utazni NEM). Aztán még egy órát a Lutonon, ahol is hiába vagyok EU polgár, alaposan leellenőriznek. Így a hotelba való becsekkolás után kb. 6-ra értünk a Picadilly Circusra, és onnan jó nagy sétát tettünk, érintve a főbb látványosságokat: Trafalgar Square, Big Ben, Westminster Abbey, London Eye, Buckingham Palace, Queen's Gardens, Green Park és úgy vissza a Picadillyre. Eddigre besötétedett, úgyhogy láttunk egy keveset London éjszakai életéből is. Sőt, épp Critical Mass volt, és láttunk egy csomó biciklistát meg dudáló autót.

Ez egy kicsi szoborka

Második nap korán keltünk, mert be lettünk fenyítve, hogy a British Museumba végeláthatatlan sorok állnak, és nem lehet bejutni. Mivel ez volt kb. az egyetlen kötelező program, odamentünk nyitás előtt egy órával. No, nem volt még ott senki, egy szegény bácsi épp mosta fel a padlót, beslisszoltunk mellette, aztán bent, az üvegtetővel lefedett belső kertben (Great Court) vártunk egy órát, hogy megnyissanak a galériák. Zseniális volt! Szerintem mindenkinek must see élmény. A rozetti-követ, az egyiptomi gyűjteményt, a Parthenon darabjait, a múmiákat mindenképp kiemelném, de pl. eddig kábé semmit nem tudtam az asszírokról, és most már igen. Minden profi, mindenhol leírás-hegyek, tökéletes tájékoztatás, téma szerint rendezve. Öt órát voltunk bent, és a végére már elfáradtunk, úgyhogy pár részen csak átszaladtunk.

Hyde Park, Serpentine, eső

Ezután elmetróztunk a Hyde Parkba, ahol morogtunk egy kicsit, mert a London Passunk azt írta, hogy fel lehet liftezni a Wellington Archba, de nem volt ott senki és semmi, közben szemerkélt az eső, úgyhogy kicsit fázós kézzel ettük meg a szendvicsünket. Megnéztük a Serpentine-on a kacsákat és ludakat, átsétáltunk a hídon, aztán gondoltunk egyet, és a Royal Albert Hall felé vettük az utunkat. A London Passos könyvünk azt írta, hogy fél ötkor megy az utolsó túra. Odaértünk háromnegyed négyre, és közölték, hogy bocsi, de mégse mehetünk be, mert ma nem, és kész. Eddig kettőből semmi volt, úgyhogy picit morcosan távoztunk a helyszínről.

Példaképek közt

Bosszúból elmentünk a Madame Tusseaud's-ba, ami viszont zseniális élmény volt. A viaszbábok tényleg szinte megszólalnak, elég nagy a merítés (színésztől tudósig, politikustól zenészig minden), és kapunk egy kis londoni történelmet is titokban. Ami nekem fura volt, hogy miért kell ebbe az intézménybe, az egy 4D-s kisfilm volt, tetszett meg minden, de furcsálltam. Volt egy Scream névre hallgató, amúgy kihagyható kis rész is, amelyben megijesztgettek, de szerencsére elég rövid volt.
A napot egy igazzy angol pubban zártuk, ahol ettünk igazzy fish&chipset, és éreztük a feelinget. Plusz csináltunk pár zseniális éjszakai képet (ld fent).

A vasárnap elég bosszantóan kezdődött. Először is nem javult meg az idő, hanem tovább romlott, ami azt eredményezte, hogy mikor lelkesen elindultunk a városba, és mentünk volna a metróhoz, bezárt kapukat találtunk, mondván, hogy az eső elöntötte az állomást (!), ezért a metró itt nem áll meg. Ez speciel eléggé meglepett, hogy pont ők nincsenek felkészülve arra, hogy eshet az eső...
Úgyhogy buszra szálltunk, és mintegy egy órás zötyögéssel beértünk ugyanoda, ahova amúgy húsz perc. Mégpedig a Tower of Londonhoz - ami amúgy tök jó élmény lett volna, ha nem esik az eső, és lehet benne sétálgatni, de így az egy négyzetméterre jutó turista aránya jelentősen leromlott, mert mindenki bemenekült a zárt helyekre, és egy pennyt nem lehetett leejteni.
Azért a királyi páncélzatok kiállítása nem volt semmi (láttam nálam magasabb ceremonial swordot például, illetve Ser Gregor méretű páncélt is fotóztunk), de a fő látványosság a királyi ékszerek voltak. Igazán nem semmi, milyen koronákat készítettek, nem is beszélve például a színarany keresztelőkádról...

Működött!

Átsétáltunk a Tower Bridge-re, ahol is felmentünk a lifttel a tetejére, megnéztük a készüléséről a kisfilmet és a sok képet (nagyon érdekes volt!), először körbenéztünk a panorámán (már amennyire lehetett a ködtől és az esőtől), majd lelifteztünk az engine room-ba (ez még menőbb volt). Átérve a Temze déli oldalára jól lefotóztuk a HMS Belfastot, amelynek épp pár hónapja omlott le a bevezető hídja, úgyhogy nem lehetett megnézni (tipikus), majd elsétáltunk a London Bridge-ig. Itt ismét sorbaálltunk a London Bridge Experience-hez, amelynek két része volt. Az egyik elmesélte az eredeti híd történetét igazi színészekkel, a másik, a London Tombs meg afféle ijesztgető show volt - nem mondhatnám, hogy szívesen mentem be, de végül is tetszett az élmény (csak majdnem levágták a lábamat láncfűrésszel, jajajajajajaaaaj).

Egy emelet magasból se fért bele

Miközben lent jártunk a kazamatákban, fent kisütött a nap, úgyhogy úgy döntöttünk, nem fejezzük még be a napot, hanem először elsétáltunk a Monumenthez (az 1666-os nagy londoni tűzvész emlékére állították), de nem másztunk fel a tetejére, mert úgy sejtettük, másnap még fogunk sokat mászni, hanem inkább szélsebességgel elutazunk az északnyugati külvárosba, ahol is koppanóra, zárás előtt megérkeztünk a Royal Airforce Museumba. Számomra ez egészen különleges élmény volt, mivel semmit nem tudtam a témáról, és elképesztett a gépek mérete. Kicsit végigszaladtunk, mert ugye ez ingyenes múzeum, tehát nem maradhatok, ameddig akarok, de szerintem így is eléggé magunkba szívtuk az esszenciát.

Hoppanálás előtt

Hazafelémenet kiderítettük, hogy érvényes a jegyünk a vasútra is, és mivel nem kockáztattuk meg a metrót, hiába állt el az eső, összekötöttük a kellemeset a hasznossal: érintettük a King's Crosst és a 9 3/4-ik vágányt, majd szépen vonattal hazazötyögtünk.

Hétfőn verőfényes napsütés fogadott reggel, és ez így is maradt egész nap. Ez kellett is, egyrészt a hangulatunknak, másrészt a látvány miatt, mert első utunk a Szent Pál Katedrálishoz vezetett - ahol 526 lépcsőfok visz fel a legtetején lévő kis kilátóra. Nem semmi kis folyosókon és szűk lépcsőcskéken mentünk fel, de itt is intelligensen oldották meg a dolgot: az egyik lépcső a felfelé, a másik meg a lefelé, így nem ütköznek egymásnak a turisták. Hiába, nem ma kezdték a turizmus-bizniszt (egyébként tényleg, egy csomót lehetne tanulni tőlük ezen a téren). Csodás volt a kilátás odafent, de azért Londonnak vannak nagyon ronda épületei... Ami nekem visszatetsző volt, hogy van egy "Crypt Café" az alagsorban (ja, mert nemcsak a szuvenírbolt az elengedhetetlen, de a kávézó is).

A karzat a Globe-ban

Átmenvén a Millennium Bridge-en (ami tök menő) az egyik kedvenc látványosságomhoz értünk: a Shakespeare's Globe-hoz. Ez ugye nem az eredeti, hanem egy amerikai fickó álma alapján épült replika, de mindenben igyekeztek hűen felépíteni, és ma is élő, funkcionáló színház (épp egy olyan rendezvénysorozat van benne május végéig, hogy 37 Shakespeare-művet előadnak 37 nyelven a világ különböző országaiból - magyarok nem mentek rá :( ). Hát ez zseniális volt! Igazi időutazás, egy rendkívül kedves, és ízig-vérig brit nővel, aki végigvitt minket. A legtöbb szuvenírt itt vettük.
De a napnak még korántsem volt vége: hátra volt még a kihagyhatatlan Westminster Abbey. Amikor odaértünk a térre, azt hittük, valami tüntetés van, mert annyira sokan voltak az emberek, és valaki ordítozott is egy hangosbemondóban, de aztán rájöttünk, hogy nem, ez tényleg az az embertömeg, akik látni akarják az apátságot. Újabb félórás sor után jutottunk be, viszont kellemes meglepetésként ért, hogy volt magyar nyelvű tájékoztató füzet és magyar nyelvű audioguide is (ez egy hülye ketyere, amit az ember fülére kell szorítani, és akkor végigvezet az épületen - kb mindenhol volt ilyen, viszont itt ingyen). Azonfelül, hogy kicsit morbidnak találom, hogy mások sírján járkálok, azért elfogott a kellő áhítat odabent: a királyi nyughelyek, Newton és Darwin sírja, Händel, Kipling, satöbbi, plusz a koronázási szék, amely ugyanaz már vagy négyszáz éve.

Na, ide én nem néztem le

A nap méltó befejezése az volt, mikor egy üvegkapszulában 135 méter magasból is megcsodáltuk a város nevezetességeit a London Eye-on. Kicsit ijesztő, hogy négy darab acélhuzal tartja az egészet, de azért lenyűgöző volt, és az idő is nekünk kedvezett. Elég komoly biztonsági vizsgálaton kellett átmenni, és persze itt is sorbanálltunk egy csomót, még az előre váltott jegyünkkel is. Viszont cserébe azt a videót, amit a készüléséről láttunk, de én csak félig, mert pont nem úgy álltam, megtaláltam youtube-on (nem értem, miért csak ennyi a nézettsége). Mekkora élmény lehetett ezt élőben nézni...
Hazafelé még gyorsan megtaláltuk a négy napja keresett Cleopatra's Needle-t, azaz azt az egy kőből kifaragott, 28 méteres obeliszket, amely a brit birodalom és hódítás egyik legimpozánsabb szimbóluma.

Kedden már csak hazajöttünk, úgyhogy újabb tanulság: nem jó pont délben utazni, mert az egész nap elmegy rá.

Jól elfáradtunk, tegnap összeszámoltuk, összesen 32,1 km-t sétáltunk össze a városban. De a sorbanálláson kívül minden perc megérte! Viszont önszántamból nem laknék Londonban, az is biztos.

Legközelebbi londoni látogatásra maradt az őrségváltás, a Sherlock Museum, a National Maritime Museum és a Churchill's War Rooms. Ja, meg a Warner Stúdió. És egy rendes, nem esős séta a Hyde Parkban.

Hátizsákkal az Oscar-gálán

Visszatértünk, szuper volt, lejártuk a lábunkat. Beszámoló képekkel hamarost. Addig egy kis ízelítő:

Kicsit alulöltöztem az Oscar-gálához