Ínyenckedés

Egy kis gasztro - az alábbi választható menü volt Parádsasváron a hotelben:


Péntek
Ananász pármai sonkával

Palócleves

Pulykamellfilé tejszínes színesborsmártással, habos burgonyapürével
Kéksajttal töltött champion gomba saját levében párolódva
Szarvasgerinc burgundi módra, rizzsel
Halfasírt párolt zöldségekkel

Citromos kosárka

Rosé


Szombat
Zöldségek koktél mártogatóssal

Eperleves rózsaborssal
Kapros legényfogó leves

BBQ sertésoldalas rozmaringos tepsisburgonyával
Spanyol marhahúsgolyók paradicsomos mártással, illatos rizzsel
Penne carbonara
Fokhagymás sült pisztráng grillezett zöldségekkel

sacher torta
Ribizlitorta
Profitterol

Olaszrizling


Vasárnap
Norvég lazacfilé tzatziki salátával

Újházi tyúkhúsleves
Erdei gyümölcskrémleves

Óvári sertéskaraj rakott pékné burgonyával
Háromsajtos polentarolád erdei gombával
Aszalt gyümölcsökkel töltött pulykarolád mandulás rizzsel
Naphal filé grillezett zöldségekkel és fokhagymás-snidlinges mártással

Ír krémtorta
Tripla csokitorta
Banános pastilla

Egri bikavér

Gömbvariációk

Amúgy szombaton nyílt meg édesanyám kiállítása Solymáron:

Amellett, hogy szerintem ez most igazán jól sikerült bemutató, még van egy különlegessége: történetesen én nyitottam meg. Sose csináltam ilyet korábban, úgyhogy némi pánik után inkább leírtam a gondolataimat, és felolvastam. Michael Crichtontól idéztem, és igyekeztem nem hagyományos megnyitóbeszédet mondani. Ez a visszajelzések alapján sikerült.

Végre egy jó film

A Skyfall kiváló film, leszámítva az elején az idétlen sztorikezdést és a gyönyörű skót villa porig rombolását. Spoiler.

Nem Ewing

A négy nap pihenés közben kiolvastam még egy blogot is. On the fly olvasok párat, de ez más volt. Nagyon sokat segített, holott nem történt más, mint hogy a saját gondolataimat láttam sokkal jobban megfogalmazva, sokkal humorosabban és élvezetesebben leírva. Egy-két eltérés volt csak, ezek mind a másfajta kiindulási alap miatt, mégis erőt adott a folytatáshoz.
Köszönöm, Ellie!

Őszi pihenés

Na, ilyen is rég volt, hogy egy hétig nem írok. De mentségemre szóljon, nagyon jól éreztem magam. Legalábbis a hosszú hétvégén, mikor is elvonultunk a Mátrába egy gyönyörűszép hotelbe, kirándultunk, wellnesseltünk, pihentünk ebben az elképesztő őszben, Parádsasvár megbúvó kis ékszerdobozában.

Az ételek fantasztikusak voltak (ettem sült pisztángot, én!), itt írok róla. A szakács hihetetlen arc, mindig mondta, hogy kóstoljunk meg mindent, mert holnap már más lesz a menü, és nem lesz rá alkalmunk...
Rengeteg gombát láttunk az erdőben, és végre gyakorlati hasznát is találtuk a HungiFunginak, a legjobb gomba-appnak!
Ha már appok, akkor végre sok sikertelen keresés után megtaláltam a megfelelő turistatérkép-appot is, Locus a neve, és a magyar térképre kell állítani, onnantól soha többé semmi esélye, hogy az ember eltévedjen egy magyar erdőben. Zseniális!

Szombaton egy röpke ötórás, csudaszép kirándulást tettünk Parádsasvár körül, fel a piros csíkon, át a hegygerincen a kék kereszttel, végül le a piros kereszten és haza. Sose láttam még október közepén ennyi zöldet, de szemkápráztató volt a sok sárga és barna is.
Vasárnap megnéztük az éppen megnyitott, jelentős EU projekt keretében megújult Siroki várat, amely szintén nagyon tetszett.
Hétfőn pedig fellátogattunk a Kékestetőre, nehogy már kimaradjon.

Képek később, addig is work.

Egy Morgena-papnő emlékei

Szóval ott tartottam, hogy vasárnap tíz éves találkozót ünnepeltünk. 2002-ben, október 1-én, az Astoriánál lévő McDonaldsban született meg Aurun Sora, a varázsló, aki aztán igen hősies bajtársa volt az én karakteremnek, Lathira Merritnek éveken keresztül. A csapatról több novellám is született, számos kalandon estünk át, néha szívtunk a sivatagban, máskor királyok fogadtak, és közben észrevétlenül megtudtunk egy csomó mindent magunkról és a világról.

Most, tíz évvel később elhoztuk a karakterlapokat, megtaláltam a kalandgyűjteményt, üzeneteket, térképeket, tp-cetliket, illusztrációkat, beszélgettünk, társasoztunk, hagyományosan "vancsikarcsit" ettünk, és én újfent megállapítottam, hogy azért nem játszom már szerepjátékot, mert már nem lehet úgy, mint akkor. Bizonyos értelemben elértük a téma maximumát, legalábbis én így éltem meg, kevesebbet pedig ennek ismeretében nem érdemes (számomra).
Félreértés ne essék, nem vagyok szomorú, sőt, ellenkezőleg: azt éreztem vasárnap, hogy szerencsés vagyok, amiért ismerhetem ezeket az embereket, és megoszthattuk egymással ezt az élményt. Köszi, Cailie, Vivi, Aurun, Triest és Mortoan!

Amúgy

Asszem mindent elmond a mostani helyzetemről az, hogy ma belenéztem a Calendaromba, tele meetinggel, elkezdtem dolgozni, rám vártak többen azzal, hogy fejezzem be a részemet, hogy elengedhessünk egy transportot, és a soron következő meetingnél azt mondtam a kollégának, hogy bocsi, de most nem mennék be, majd elkérem a jegyzetét, hogy miről volt szó. Bólintott, elment a meetingre, én dolgoztam tovább, majd két perc múlva hívott telefonon:

- Amúgy itt mindenki rád vár, mert te adsz elő ma...

Ricsi

Tegnap vendégünk volt Osváth Richárd bronzérmes paralimpiai bajnok kerekesszékes vívó. Semmit nem tudtam sem a paralimpiáról, sem a kerekesszékes vívásról, sem róla, de nem is ezért ültem be (bár sok mindent így is megtudtam, mintegy mellékesen), hanem mert csodálom azokat az embereket, akiknek akkora lélekereje van, hogy nemcsak együtt tudnak élni egy komoly sérüléssel, hanem ezáltal válnak igazán azzá, akik.
Ricsi dióhéjban elmondta az egész élettörténetét Szatmárnémetitől a bronzéremig, nem kellett nagyon kérdezgetni (néha előfordul, hogy a vendégek egy órányi kérdezgetéstől már megszeppennek, úgy érzik, nincs mit mondaniuk - na ő nem ilyen volt). Vidáman, viccelődve mesélt, közvetlenül válaszolt, elújságolt nagy terveket és műhelytitkokat, és neki még azt is elhittük, hogy egy sérült sportolókból álló társaság még vidámabb és közvetlenebb is, mint egy ép.

Kicsit ki is lógott a fáradt IT masszából a belőle áradó életerővel és életszeretettel.

Hörcsög

Tegnap nagyon komoly és messzire vivő megállapítást tettem, aminek a felismerése lehet, hogy félsiker a továbbiakban. Ugyanis rájöttem, hogy én mások ötleteivel tudok jól dolgozni. Ez így leírva elég borzasztóan hangzik, de így van: ha valaki elmeséli az ötletét, akárcsak egy kis morzsát, akkor azt tovább tudom gondolni, meglátom benne a hibákat és a pozitívumokat, sziporkázom a járulékos ötletekkel, de elég távol tudom tartani magam tőle, hogy objektíven megítéljem. Bennem van a segítés pozitív érzése, a tanács adójának büszkesége, a kritikus éles szeme, és valami jó sül ki belőle.

Míg a saját ötleteimmel ezek egyike sincs, csak görcs, hogy nem bírok elég jó dolgot kitalálni, nem fog tetszeni az embereknek, bele fognak kötni, túl sablonos, mindenki megírta már... és futom a köröket, mint egy hörcsög, bizonyos gondolatoktól nem tudok szabadulni, míg másokat nem tudok továbbgondolni, és azt se bírom megítélni, hogy nem kéne-e sutba dobni az egészet. Ilyenkor jó lenne, ha ketten lennék, és meg tudnánk beszélni egymással a dolgokat úgy, hogy mindketten azt hinnénk, a másik akarja megírni végül a sztorit...

Joviális lebegés

Múltkor azon gondolkodtam, hogy még életemben nem volt részem ilyen szép őszben. De tényleg. Ha minden ősz ilyen lenne, akkor korábban is kedveltem volna ezt az évszakot. Eddig általában az volt, hogy már önmagában az a tény, hogy ősz van, elegendő volt a nyomott hangulathoz.

Egy csomó minden nem jön össze mostanában, de furcsa módon még ez sem nyomaszt, ahogy szokott. Nem végeztem a nagytakarítással, körmömre ég a munka, befuccsolt a tanulás projektem, nem bírok legalább egyetlen könyvet happolni rukkolán, nem voltam a Mátrában, nem vagyok sikeres battle pet idomár (erről majd később külön), asszem, inkább nem is sorolom tovább, mert még megjön a hangulatom egy kis nyavalygáshoz.
De amúgy nem. Teljesen fura. A körülmények ellenére afféle joviális lebegésben vagyok. Egyik kollégám mondta, hogy kifejlesztett egy módszert arra, hogyan legyen gyors és hatékony.

"Nem gondolkodom, hanem csinálom."

Na, én is.

Swarzwälder kirschtorte

Életem eddigi legmenőbb cukrászati remeke:

Eperkutyuskáim

Hihetetlen, de nem jutok odáig, hogy pár sort írjak, mégis így van, most is csak úgy préselem be két tennivaló közé, hogy közben azon pörög az agyam, mi mindent kell még csinálni hétvége előtt...
De most már nem halasztom tovább.
Tegnap négy éves "osztálytalálkozót" tartottunk a szinkronszínész-tanfolyamos társaimmal. Kilencen jöttek el a tizenkettőből, ami szerintem igen szép arány, és hihetetlen, hogy mindenki változott, de mégis mindenki ugyanolyan: a nevetések, a gesztusok, a közös emlékek annyira összekötöttek bennünket 2006 és 2008 között, hogy hiába találkoztunk legutóbb több mint két éve, ugyanott folytattuk, ahol abbahagytuk.
Anno azért jelentkeztem erre a tanfolyamra, mert tudtam, hogy ha nem tenném, később azon sápítoznék, hogy sose próbáltam meg a hangommal kezdeni valamit, holott a magam szégyenlős módján, a fürdőkádban még énekelni is szeretek, a szép beszédhez meg még több közöm van/volt mindenféle versmondó versenyekkel, színjátszó szakkörökkel (na, azok is megérnének egy mesét), miegymással.

Fel is vettek, el is végeztem a Hungarovoxnál, bár nem indultam el végül az úton, akár lehetett volna alternatíva a szinkronszínészkedés. A miliő, a feladat, a megismert emberek mind-mind nagyon tetszettek, a hiba a bizonytalansággal volt, ami akkor, 2008 környékén nekem nagyon nem hiányzott.
A társakkal viszont néha-néha összejárunk (egyesek gyakrabban), megbeszéljük a világ sorát, csiripelünk, mint a verebek, felidézzük a tanáraink legjobb aranyköpéseit, gesztusait és újra kacagunk, mintha el se telt volna közben ez az idő, mintha még mindig készülnénk a Bernarda Alba háza egyik részletének bemutatására, közben összekacsintunk, mert a világon senki más nem tudja, mit jelent az "Eperkutyuskám", és ez az egész annyira ottliki volt, hogy át lehetett érezni közben a világmindenséget.

Meanwhile in Bangkok

Haragszom Paolo Bacigalupira (és nem azért, mert a neve kiejthetetlen). A hiúság bűnébe esett.
A felhúzhatós lány kiváló könyv, 98%-ig - aztán jön az epilógus, ami nem kellett volna.
Spoilerveszély.