50-es évek Amerikája, brit szemüveggel

Egészen különleges könyvet olvastam ki nemrég. Öt brit nővérről (mint foglalkozás) szól, akik 1958-59-ben keresztülutazták Amerikát. Clevelandben kezdtek, át a hegyeken, fel Kanadába, el Alaszkáig, vissza a nyugati parton végig, Los Angelesből elrepültek Hawaii-ra, majd vissza, le Mexikóba, és úgy vissza Clevelandbe.
A könyv nagyon aranyos. Érződik rajta, hogy nem egy profi szerző fikciója, hanem valódi történet, valódi szereplőkkel és komoly háttérkutatással. Egyébként az egyik nővér, Gwenda lánya (Barbara Fox) írta a könyvet, sőt, blogot is vezetett a kutatómunkáról (azóta is ír oda). Gwendával idén júniusban találkoztam Newcastle-ben, nyolcvan körül is zseniálisan agilis, tevékeny és kedves nő.
Nem elég, hogy az 50-es évek Amerikájából kapunk egy kis ízelítőt, de brit szemüvegen keresztül, ami még egy kis ízt ad a dolognak: mi volt másképp, mit tartottak érdekesnek/fontosnak/furcsának stb.

Egy tízéves autóval indultak el, végig sátoroztak vagy az autóban aludtak, és nem volt gond az sem, ha dolgozni kellett, mielőtt továbbindulhattak volna egy újabb állomásra. Hihetetlen, mennyire nem volt még benne a levegőben, hogy félnie kellett volna öt nőnek. Hihetetlen, mennyire érződik a könyvből, hogy mindenki megtette a magáét az utazás sikeréért.

Igazából számomra az is kérdéses, hogy öt mostani ember képes lenne-e másfél évet ennyire közel tölteni egymáshoz, ennyire odaadóan megtenni mindent egy célért, egy utazásért. Annyira individualisták vagyunk, hogy egy ilyen kaland (tény, hogy nem is tartana másfél évig, de) talán nem is működne most.
Ilyen csak az 50-es években lehetett.

Amber Court Party

Pincepörkölt, zöldteás sütemény, cukkinis sütemény, szilvás szórt sütemény, koktélok, muskotályos bor, bólé, kertvárosi nyugalom, halastó aranyhalakkal, szőlőfürtök, gyertyafény... Ez adta a környezetet szombaton a nosztalgiabulihoz rég nem látott író- és írásközeli ismerősökkel. Hogy repül az idő! Ilyenkor jön rá az ember.
Most végre több mit két szót sikerült váltanom Brainoiz kollégával, kiveséztük Wyquinnel Sapkowskit, Hannával a saját regényemet (de csak finoman) és a hazai fantasykiadás nyavalyáit, többekkel Martint és az ötödik kötetet, átevezve egy kissé a Dűne-sorozatra is, felidéztünk ezeréves történeteket a társasággal, hagyománytisztelő módon megemlítettük a cepheket is, közben használtam a szuperképességemet (aka. nem sírok a hagymától), és felkockáztam egy pár kiló hagymát is.
Hiányzik a Script... /sóhaj

Olyan, mint a biciklizés...

A biciklizés olyan, mint a biciklizés: nem lehet elfelejteni.
A teamem kitalálta, hogy elbiciklizünk Szentendrére. Ez azért ejtett kétségbe, mert kb. tizennégy évesen bicikliztem utoljára. Akkor Kővágóörsre kellett átmennem, és vissza már nem ment, úgyhogy akkor elkönyveltem, hogy ez nem az én sportom...
Viszont most rendesen rákészültem, és teljesen jól ment... Olyannyira, hogy végül tovább is mentem, egészen Leányfalura.
A Dunapart gyönyörű.

Rozoga lépcső

Tegnap, úgy tűnik, annyira a erősen foglalkoztatott a gondolat, hogy mit írjak a blogomba, hogy amikor azt álmodtam, egy rozoga lépcsőn megyek fölfelé (olyan lépcső volt, ahol az egyes lépcsőfokok csak simán a falhoz vannak erősítve, nem pedig egybelépcső), álmomban azon gondolkodtam, hogyan írjam meg és milyen képet válasszak ahhoz, hogy félek a rozoga lépcsőktől...

Baktériumok, krumplik, szalonna

Megvolt életem első multis team event szervezése. Kicsit bátor voltam így utólag... Mennyivel könnyebb volt megszervezni egy egész Rúna Tábort!
Egy szuper oldalról választottunk két játékot, a Bacteriust és a Potato Game-et, utána pedig szalonnát sütöttünk. Kár, hogy lemerült a telefonom, csinálhattam volna képet - viszont azt is megtudtam, hogy van gitár app. Ez mekkora! Régen gitároztunk és gyilkosos barchobákat játszottunk a tábortűz mellett, most meg okostelefont pengetünk.

A ravasz, az agy, a színésznő és az író

Most, hogy egy maratoni hétvége után up-to-date lettem Castle-ből, már bátran mondhatom, hogy ezt a sorozatot nekem készítették. Nagyon meg vagyok elégedve a negyedik szezon zárásával is, de már annak felépítése is kiváló munka. De nemcsak a zárás, hanem maguk a részek is rendben vannak: az a fajta humor, amit szeretek, nyomozásba burkolva. A karakterek élnek, szerethetőek (Nathan Fillion amúgy is jöhet minden mennyiségben), kedvencem a kiöregedett színésznő anyuka; a case-ek sikerélményt adnak, mert rá lehet jönni, nem úgy, mint a Colombóban, és azért van némi fejlődés is. Nem zavar, hogy Beckett állandóan magassarkúban fut, meg azt se, hogy néha leejtődnek szálak, mert szórakoztat, és pont ezt várom tőle.
És mellesleg egy gazdag és sikeres íróról szól, ami plusz két pont legalább. És a végén még Helo is feltűnt a Battlestar Galacticából...
Hogy fogom megállni, hogy ne nézzem az ötödik szezont on the fly?!

Könyvtár, sör, zene

Sörfesztiválra menni úgy, hogy az ember nem szereti a sört, de ráadásul vezet, elég nagy hülyeségnek hangzik, mégis egész jól sült el, és azt kell mondanom, teljesen megérte a belépő. Inni ugyan csak egy alkoholmentes citromos Gössert ittam, viszont két kiváló koncertet is hallottam, valamint láttam ismét Mogács Dánielt élőben. A műsort már ugyan láttam korábban, de élőben mindig kicsit más egy stand-up, úgyhogy megint könnyeztem a nevetéstől.

Az este meglepetése a Mystery Gang volt - töredelmesen bevallom, nem ismertem őket eddig, holott kellett és lehetett volna. Amit a színpadon tegnap műveltek, az zseniális volt, a csúcspont pedig egyértelműen a mikrofonállványon dobolás.
Jamie Winchestert pedig már nagyon rég meg akartam nézni élőben, viszont rájöttem, hogy hiba volt: az ő zenéje kifejezetten egy fotelből, egy pohár bor vagy egy laptop és írás mellett élvezhető, fesztiválhangulatban nem annyira.
Az éjszaka meleg volt, Budapest gyönyörű, mint mindig, az évszázados épületek pedig jól megnézhették az új nemzedéket.