Erkély, felriadva

Hajnal, az ég alja alig világlik, a szél cibálja a fákat, esőcseppek kopognak a vaskorláton, a levegő is esőszagú, a szomszéd faluban elment az áram, mert nincsenek megvilágítva az utcák, néha egy-egy villám átfut az égen, és a felhők mögött valahol fényesen világít a Jupiter...

Öt karika

Ez egy hosszú nap volt, kezdve hajnalban Batmannel, majd reggel review kis szerepléssel, planning, review, retro, planning, retro, aztán haza, szüttyögés... Majd a nyitó show...
De ki nem hagytam volna a mieink bevonulását. Hajrá srácok!

A jövő kék

Kíváncsi lennék, mennyire tanulható jó előadónak lenni. Nyilván számít az adott nyelv megfelelő ismerete, a rutin, emellett nem árt egy alapvető magabiztosság, de mostanában láttam jó előadást (humoros, informatív, jól felépített, van eleje és vége, magával ragadó, fenntartja a figyelmet stb.) és rossz előadást is bőven.

Tudom magamról, hogy én nem tudnék angolul jó előadást tartani, és érdekelne, mit kellene tennem ahhoz, hogy képes legyek ilyesmire. A kiindulási alap: nagyon rossz vagyok improvizációból, lámpalázas vagyok, és nincs humorom. Menthetetlen?
Az egész onnan jutott eszembe, hogy hallottam egy motivációs előadást, ahol a lényeg az lett volna, hogy a hallgatók érezzék, mennyire jó nekik és mennyire szuper minden, ám az előadó így fejezte be:
- And if we all stand together, the future is blue!

Értem én, hogy arra gondolt, hogy felhőtlen, de... A blue IT környezetben egyébként is tyúkszem, legalábbis azoknak, akik valaha láttak régi Windowst, de ugye itt a komoly baki a közismert átvitt értelem: "szomorú". Ami pont az ellentéte annak, amit mondani szeretett volna. Na, ezért nem lennék én jó előadó, mert amíg nem tudom garantálni magamnak az ilyen bakik nemlétét, addig bele se kezdek.

Amúgy az eltünedezésért elnézést, a nyár + übernagy fordítás projekt elvállalása kombó bizony bloggyilkos.

Hétvégi olvasásmaraton hatása alatt

Az ember könyve első felét két hétig olvastam. A második felét egy napig - gyakorlatilag felfalva a betűket. Verdikt: továbbra is Brandon Hackett a kedvenc magyar sci-fi szerzőm.
A poszthumán döntést anno utólag pótoltam be, az Isten gépeit már azonnal megvettem a megjelenést követően, és így volt ez most is. Nagyon vártam Az ember könyvét, és bár teljesen mást kaptam, mint amit vártam, egyáltalán nem bánom, sőt.

A borító agavés, de nekem tetszett, a cím merész, de az egész könyvre vetítve kiváló, a fülszöveg viszont megtévesztő: egészen a regény közepéig azt hittem, hogy ez egy sci-fi környezetbe ágyazott szociodráma lesz "mit tesz egy emberi közösség, ha kiszakítják a megszokott környezetéből?" vonalon. "Nyomasztó körülmények között élnek összezsúfolódva, erkölcsök nélküli, öntörvényű közösségbe szerveződve anélkül, hogy tudnák, miért kerültek ide, hova tartanak, és milyen sorsot szántak nekik elrablóik." - írja a fülszöveg, de sem a nyomasztó körülményekről, sem az összezsúfolódásról, sem a közösségbe szerveződésről nem olvashatunk a könyvben. Háromezer ember be van dobva egy pár négyzetkilométernyi területre, mindenki éli a maga kis világát, pár ember próbál valami közösséget szervezni, amiben kevés sikert érnek el, ugyanakkor mivel az alapvető létszükségletek megvannak (víz, kaja, ház - privát szféra + menedék), és a területen bőven elférnek az emberek, csak egy koszos kisvárost látunk működés közben: helyi menő csávókat, piti tolvajokat, nagymenő vállalkozókat, széthullott családokat, satöbbi. Én nem éreztem a kulturális gazdagság kiaknázását sem: annak ellenére, hogy kábé minden országból és rasszból raboltak el embereket, azok mégis homogénül viselkedtek. Azonfelül, hogy néha - még ok nélkül is - sikoltoztak és ijedeztek, néha rezignáltan fogadták az újabb változásokat, nem borultak meg nagyon a mindennapjaikban. Legalábbis a regény feléig, amikor is kiderült, hogy Az ember könyve egyáltalán nem erről (azaz a kiragadott közösség életéről) szól, hanem az egyes emberekről.
Félreértés ne essék, a szöveg rendben van: jók a leírások, hitelesek a karakterek, értelmesek a felvetések, de valami hiányzott nekem belőle. Mikor még ott tartottam a könyvben, elképzeltem, hogy a kritikámba majd azt írom, hogy nem volt szerencsés a nézőpontkarakterek választása: egy gazdag fickó, Jurij, akit egyáltalán nem érint a többi ember nyomora, egyrészt mert el van foglalva a saját egójával, másrészt mert a többi emberhez képest mindene megvan - ilymódon nem alkalmas a háromezres közösség életének vagy a fülszövegben beharangozott nyomornak a megfelelő mélységű bemutatására. A másik nézőpont-karakter egy tizennégy éves fiú, Attila, aki ugyan egyedül van, ráadásul a könyv elején még félénken és döcögve beszéli az angolt (ez speciel elfelejtődik közben), és aki talán még be is mutathatná, hogy milyenné válik a közösség, de nem: ő pedig a közösség egyik irányító alakjának a pártfogoltja lesz, valamint már a regény indulásakor megbarátkozott Aurorával, a gazdag fickó tízéves kislányával, úgyhogy tulajdonképpen nem kapunk az ő szenvedéséből sem semmit, hiszen nincsen egyedül egy percre sem.
Ebből az "á, ilyet olvastam már", "jó ez, de az előző két könyv jobb volt" feelingből villámcsapásként ért a változás.

Persze voltak már előremutató jelek, figyelmesebbnek kellett volna lennem. Onnantól, hogy a Menta nevű idegen lény megtartotta a bemutatóját, a regény zseniális. Az idegen világ és benne a lények ábrázolása egyedi és eszméletlenül képi, az idegenek tényleg idegenek, kommunikációjuk megalkotásáért hatalmas pirospont, és egy másik a fejlődésért, ahogy Attila kezdi egyre jobban megérteni. A könyvön átvonuló A nyomorultak-utalások párhuzammá érnek, és egy csodaszép, lírai jelenetben teljesednek ki, gyönyörű megoldás. A nézőpontkarakterek választása megvilágosodik, végigkísérjük mindhárom fókuszkarakter jellem-(és nemcsak jellem-)fejlődését. A vége teljesen mellbevágott (végig reménykedtem), még egy könnycseppet is kicsalt belőlem.
Az ember könyve jól illeszkedik Hackett könyveinek sorába: mindegyik kötelező darab egy ma sci-fit kedvelő magyar olvasónak. A következő Hackett-írást is aznap fogom megvenni, amikor megjelenik.

Lángolj fel a lelkünkben

Mester és karmester

Tegnap a Nemzeti Filharmonikusok előadásában, Martonvásáron, a Magyar Tudományos Akadémia Mezőgazdasági Kutatóintézetének parkjában a IX. szimfóniát (Kocsis Zoltán vezényletével). Azt veszem észre magamon, hogy egyre több klasszikus zenét hallgatok - ettől néha magam is megrettenek, hogy most akkor sznob leszek-e, vagy mi a szösz... de ez az előadás még egy magamfajta laikus számára is lenyűgöző volt. Érdekes ez a szabadtéri koncertezés: a hang nem ül meg, mint egy teremben, nem csapódik vissza a falakról és nem érkezik meg a fülembe a maga teljességében, hanem futkározik a fák között, és oda kell figyelni, el kell kapni, mintha lepkehálóval kergetném.
És az eső kopogása a IX. szimfónia közben, na az egészen egyedi élmény. Ilyet nem tapasztal meg az se, aki "csak" otthon hallgat klasszikus zenét az aranydrótos hangrendszerében.

*A kép a telefonommal készült, sötétben, és még nem ismerem a beállításokat, azért ilyen rossz...

Meghajlás

A minap le kellett ugranom a tárolóba, és megpillantottam a tankönyves dobozomat. Már ezer éve bele akartam kukkantani, több okból is. Egyrészt megtalálni a nyelvtörténet füzetemet, hogy mindenkinek tudjak válaszolni a magyar nyelvtörténetet illető kérdéseire. Másrészt nem olyan rég találkoztam Katkával hosszú évek után, akivel együtt koptattuk a padokat az Alma Materben (ó, az a jó kis romantika világirodalma szeminárium), és megakadtunk a tanárok felidézésében.
Szóval fogtam a dobozt, előszedtem az összes füzetet, amelyekbe anno akkurátusan beleírtam a tantárgyat, a tanár nevét és a dátumot, és ezekből csináltam egy spreadsheetet, hogy ne felejtsem el többé.

Annyira jó volt felidézni! Ha újra 19 éves lennék, újra magyar szakos szeretnék lenni (ehelyütt nem említendő, de voltam spanyol szakos is egy évig, és azokat a füzeteket is megtaláltam, valamint a tanárképzéses füzeteket is, a pedagógia tanszékről). Rengeteget kaptam mind emberileg, mind tudásilag a tanáraimtól, és persze sokszor elég nehéz volt (főleg mikor egy félév alatt több mint 30 könyvet kellett elolvasni), de nem adnám semmiért az élményeimet.
Elnavigáltam a kari honlapra is, és láttam, milyen szépen megújult, de a tanároknak még mindig nincs saját honlapjuk (bár a nyelvészeten van valami). Kár, mert szívesen megnézegettem volna a fényképüket, felidézni, hogy jééé, tényleg.
Megtaláltam az irodalomból elvégzendő tantárgyak listáját is, de már egy kicsit más, mint nekem volt. Nyilván, most már ez a BA-MA rendszer nekem furcsa, kicsit idegen is. Azt is megtaláltam, hogy régi tanáraim közül Wéber Antal és Benkő Loránd is elhunyt. Még emlékszem, Wéber professzor úr anekdotázott híres rokonomról, Kolozsvári Grandpierre Emilről...
Ha már ilyen nosztalgikusra sikerült ez a post, akkor felsorolom azokat a tanáraimat, akiktől a legtöbbet kaptam az öt év alatt (abc és nem fontossági sorrendben):
- Gecső Tamás -> köszönöm, hogy életem első vizsgája ennyire jó hangulatú lett
- Gergye László -> sose felejtem el a Midast
- Kiss Irén -> minden óráról úgy mentem haza, hogy zakatolt az agyam (és Nietzsche!)
- Laczkó Krisztina -> nyelvszeretetemet ő fejlesztette a mostani magas szintre
- Mátai Mária -> nyelvtörténet zseniális és türelmes tanára
- S. Sárdi Margit -> emberileg és szakmailag is a legtöbbet kaptam
- Sipos Lajos -> Babits-szeretetem és a szakdolgozatom nem lehetne nélküle (megnéztem, azóta sem történt meg a novellák kritikai kiadása)

/bow to all

Lassan írj, tovább érsz

Ezt kaptam szülinapomra még:

(Gondoltam, jól mutat a Shakespeare-múzeumból szerzett tussal)

Ami amúgy érdekes, mert én sosem írtam írógéppel. Kezdetben kézzel, később már számítógépen pötyögve. Ugyanakkor talán megvan a bája és a haszna ennek is: a számítógépen írással ellentétben itt előre ki kell gondolni szépen, mit akarok leírni, mert a sok kihúzás csúnya, a kézírással ellentétben viszont ezt később egyszerű beszkennelni és felismertetni.
Asszem ki fogom próbálni.

//Háttérben a Loch Ness-i szörny a coral beach koralljában...