Dűne

Már majdnem azt hittem, nem tudnak többé rendes filmet csinálni, és csak sorozatokat érdemes nézni. De tudnak, ha akarnak. Bár mondjuk ebből is sorozat lesz, mire sikerül feldolgozni az egészet - nagyon remélem. A Dűne könyvsorozat nagyon sokáig a kedvencem volt, de most is all-time top 3. A Dűne film szuper lett. Kicsit becsapott a "Part One" az elején, nem gondoltam, hogy még az első könyv végéig se jut el, de nem baj, jó így. Minél több lesz ebből, annál jobb. SPOILER.

Tengeralattjáró, gesztenyesüni

Egy hónap híján hat éves, és már nagyon várja a szülinapját. Időről időre elkezd izgatottan ugrálni, hogy mikor lesz már hat éves. Néha elképesztő módon érti, mi történik körülötte, közben meg ugye az oviban három éves és még annál is fiatalabb ovistársakkal van körülvéve, és rászokott megint a hároméves szintű beszédre. 

A beszéden kívül mondjuk jót tesz neki a kicsi társaság, otthon ugye ő a legkisebb, itt egy kicsit kiélheti magát, gyakorolhatja a gondoskodást - úgyhogy mostanában, amikor megyek érte az oviba, mindig egy kicsi gyerek cipőjét segít felvenni éppen, máskor meg látom, hogy ő tölti a teát a kancsóból mindenkinek. 

Nagyon erős az EQ-ja már most egyébként, pontosan érti, mi megy végbe a másikban, oda is figyel nemcsak a környezetére, de az emberekre is, tanul, másol. Ha látja, hogy libabőrös vagyok, magától odamegy a szekrényemhez, és hoz egy pulcsit. Megérzi azt is, ha nehéz volt a nap, és ölelgetésre van szükség. Random ajándékokat rajzol, csinál, és amúgy egyre szebb, részletgazdagabb. Legutóbb lerajzolta teljes mivoltában a házunk frontját egy meghívóra, de úgy, hogy minden részlet rajta van, bárki megismerné a házat a kép alapján úgy, hogy sose járt nálunk. Előtte meg egy tengeralattjárót alkotott koralltelepekkel, fogalmam sincs, honnan vette.

Közben meg elkezdtünk sulicsalogatóra járni Szentendrére. Az első alkalommal kicsit meg volt szeppenve, de szerintem nem feltétlenül az ismeretlen hely miatt, az nem szokta zavarni, hanem az iskoláknak van egy olyan miliője, reputációja a kisgyerekeknél, ami egy küszöb, amelyet át kell lépni, meg kell ugrani, ő pedig mélységes megrendüléssel és valóságtartalommal tudja, hogy még nem hat éves. De mikor túllendült ezen, már ment is be a kézműves foglalkozásra, én meg kint vártam a hallban, vicces volt kb. húsz másik szülővel ott ülni, mindenki a telefonjába merülve, én meg vittem az aktuális könyvemet olvasni, persze, hogy kicsit csakazértisből, de amúgy még csak nem is annyira, idejét se tudom, mikor olvastam egyben egy órát, hihetetlenül jól esett.

A minap amúgy teljesen out of the blue megkaptam a legnagyobb dicséretet "Te vagy a legjobb anyuka" formájában. Dagadt bennem a büszkeség, kérdeztem, hogy miért. "Azért, mert te nem adsz nekünk annyi csokit (=édességet), és nem lesz fekete a fogunk." Nem tudom, köszönte-e már meg gyerek másnak, hogy nem ad neki annyi édességet, úgyhogy menő, bár bevallom, másra számítottam. Nem baj, majd utólag... :)

Amúgy azt hiszem, azt szeretem a legjobban benne, hogy mindenben benne van. Nem nagyon kell motiválni, csinálja. A legegyszerűbb dolgoktól, mint hogy kiválogassuk a rohadt almát a rekeszekből, odáig, hogy elmegyünk kincset keresni, és túrjuk a földet egy meddőhányóban, vagy odáig, hogy tököt faragunk az oviban, vagy gesztenyesüniket festünk dísznek. 

Egyik délután éppen pelotáztunk a kertben, még nem volt ennyire hideg és sütött a nap, kellemes szellő fújdogált, egyszer csak leeresztte a pelotát, sóhajtott egy hatalmasat, és azt mondta: 

- Néha azon gondolkodom... hogy milyen jó élni.

Sakk, zene, rajzolás

Már a negyedik játékot végeztük ki úgy, hogy semmit nem segítettünk mi felnőttek, csak drukkoltunk, és hatalmas küzdelemben, sok újrapróbálgatással, végül kijárták a Kirby Super Star-t is. Ennek az volt a nagy előnye a többihez képest, hogy itt egyszerre lehetett játszani a két játékossal co-opban, nagyon tetszett nekik. És a szerepeket is jól osztottuk le: Kistücsök volt Kirbyvel, mert ő jobban tudott vigyázni magára, Pindúrtündér meg vette fel a segítőket, és mindig a szituációhoz alkalmazkodva a legjobb karakterrel volt. 

Egyébként ebben a hónapban több nagyon fontos dolog is történt. Először is Kistücsök felcsapott képregényrajzolónak, íme az első munkája:

Meg elkészítette első zeneművét is:

Elkezdett járni sakk szakkörre is, egyelőre nem erőltetik meg nagyon, viszont élvezi, és ez a fontos. Nekem anno gy kicsit mélyvíz volt a sakk szakkör, amikor kb. tízévesen elkezdtem, az első alkalommal egy nálam négy évvel idősebb gyerek fojtómattot adott kb. negyed óra alatt... De őt úgy tűnik, nem érte ilyen sokk, aminek örülök.

Aztán az új elfoglaltság Apával a fejelés, már egész jól megy, és gyakorolják is. 

Még mindig nagyon szeret feladatokat készíteni és azt szétosztani a családban, hogy oldjuk meg, persze meg is oldjuk őket, mert ennél jobb inspiráció nem is kell. 

Amúgy most éppen nyugi van, business as usual. A suliban vannak magasságok és mélységek, jött már fekete pont, de inkább csak azért, mert benézte a házit, és mást csinált meg, amúgy tudásban még mindig jó a helyzet, és ez a fontos. És most már egyre kevésbé fordul elő, hogy elveszít vagy elfelejt valamit, szóval látszik a progress itt is. Lehet, hogy még a végén tényleg megérik negyedikre annyira, hogy akár egy másik településre járjon iskolába.

Az alkimista

Megint a harmadik postot kezdtem el... Már akartam írni a FB leállásról (hogy nem vettem észre, csak utólag olvastam), aztán a hétvégén megnézett új James Bond filmről (hogy az eddigi legjobb JB film, amit láttam, viszont motivációk sántítanak), de most már ezek úgy tűnik, elúsztak. Sűrű ez az október, de amúgy nem tudom, miért, business as usual. 

Kiolvastam Az alkimistát, hogy értsem a Coelho-jelenséget, és rendesen arcba volt tolva a mondanivaló, a stílust meg közepesnek találtam, de értem, hogy néha szükséges konkrétan kimondani írásban, mire gondolunk, mert ha csak sejtetünk, akkor félreérthető lesz. A mondanivaló persze tetszett, de Coelho-ból ennyi most elég volt.

Mostanában amúgy sokat gondolkodtam rajta, mi kell ahhoz, hogy valakit 67 nyelvre lefordítsanak és ennyien ismerjék a szövegét. Szerencse, nyilván. Kitartás, mindenképp. Tehetség, persze. Ezenkívül még valami? Az embereknek mindig szükségük van történetekre, persze kérdés, hogy milyen formában. De egymásnak is folyton történeteket mesélünk, magunkba építjük mások történeteit, megérint minket, kicsit mások leszünk tőle. Aztán ugyanazokat a történeteket meséljük más formában, más szereplőkkel, megváltoztatjuk a végét, az elejét, a helyszínt, satöbbi. Sokszor egy jó könyv egyszerű vagy ismert alapsztoriból táplálkozik. Nagyon sok közös van Az alkimistában és A vörös oroszlánban. Nekem jobban tetszett az utóbbi, azt is lefordították angolra, még színdarab is van belőle, nem lett annyira népszerű. Az az egymillió dolláros kérdés, miért.

I'm alive!

Múlt pénteken volt a team building, amit szerveztem, addig eléggé abban voltam benne (tök jól sikerült szerintem, majd mesélek), aztán valahogy négy napig nem bírtam rendesen aludni, és már olyan fáradt voltam, hogy kedden hazahoztam a gyerekeket, leültem a kanapéra, és aludtam fél hétig. Szerencsére azóta elmúlt, úgyhogy a fáradtságnak vége, cserébe valamitől kaptam egy jó kis gyomorrontást, azzal szenvedtem, de most már talán annak is vége, úgyhogy ma már igyekeztem bepótolni a sok kiesett tennivalót, talán utol is értem magam. Mármint a mindennapi teendőkkel, most nem beszélek nagy dolgokról.

Kicsit bosszant, hogy ilyen ritkán jutok blogíráshoz, a Project Hail Mary után nem akartam más scifit olvasni, mert nem lett volna olyan jó, úgyhogy gyorsan elolvastam a Harmonia Caelestist, A 22-es csapdáját és most Az alkimistát, régről való pótlásként. Néztünk What If-et, Rick&Morty új évadot, Sex Education új évadot, filmből Free Guy-t. Megvettük az Arkham Horror 3rd edition legutolsó kiegészítőjét kicsit megkésve, azt is kipróbáltuk már (jó sztori, fura karakterek, majd lehet erről is írok még). 

Munka van sok, mellette team building szervezés volt, Toastmasters lvl5 projekt, UA Roadshow szervezői besegítés, közben tartok egy soft skill workshopot és készülök annak az advanced verziójára is, meg tartok egy kísérleti minitréninget, meg részt vettem egy nagyon kellemes morning workshopon ("The force that keeps pushing us to go on" címmel), meg majd megyek rendes hivatalos scrum master tréningre is, ha minden igaz, yay! Úgyhogy az év hátralévő része elég sűrű lesz.

Amúgy heti egyszer járok be most dolgozni, és az pont feldob, nem kéne minden nap a forgalom, a koránkelés, az idegeskedés, hogy hazaérek-e a gyerekekért, de így heti egyszer kifejezetten üdítő találkozni a kollégákkal, együtt ebédelni, más teákat inni, mint otthon, meg mondjuk nem melegítőgatyóban lenni, hanem megtalálni a normális ruhákat. Túrórudi-automata nincs már (sajnos és szerencsére), és néha túl hideg van, de azért mindent összevetve jó benn. És már gym is van újra.

A minap beszéltem az indiai kollégákkal, és az egyik csaj mondta, hogy "Winter is coming", és ha majd elutazik északra a szülővárosába, akkor majd jobban fogja érezni, én meg rákérdeztem, hogy ő is kedveli-e a Game of Thrones-t, és mondta, hogy persze, és hogy India földrajzi adottságaira elég jól illik Westeros, ami vicces, mert eddig nem gondoltam bele. Na, majd a legközelebbi JIRA-s mémet GoT alapokra helyezem...