Tengeralattjáró, gesztenyesüni

Egy hónap híján hat éves, és már nagyon várja a szülinapját. Időről időre elkezd izgatottan ugrálni, hogy mikor lesz már hat éves. Néha elképesztő módon érti, mi történik körülötte, közben meg ugye az oviban három éves és még annál is fiatalabb ovistársakkal van körülvéve, és rászokott megint a hároméves szintű beszédre. 

A beszéden kívül mondjuk jót tesz neki a kicsi társaság, otthon ugye ő a legkisebb, itt egy kicsit kiélheti magát, gyakorolhatja a gondoskodást - úgyhogy mostanában, amikor megyek érte az oviba, mindig egy kicsi gyerek cipőjét segít felvenni éppen, máskor meg látom, hogy ő tölti a teát a kancsóból mindenkinek. 

Nagyon erős az EQ-ja már most egyébként, pontosan érti, mi megy végbe a másikban, oda is figyel nemcsak a környezetére, de az emberekre is, tanul, másol. Ha látja, hogy libabőrös vagyok, magától odamegy a szekrényemhez, és hoz egy pulcsit. Megérzi azt is, ha nehéz volt a nap, és ölelgetésre van szükség. Random ajándékokat rajzol, csinál, és amúgy egyre szebb, részletgazdagabb. Legutóbb lerajzolta teljes mivoltában a házunk frontját egy meghívóra, de úgy, hogy minden részlet rajta van, bárki megismerné a házat a kép alapján úgy, hogy sose járt nálunk. Előtte meg egy tengeralattjárót alkotott koralltelepekkel, fogalmam sincs, honnan vette.

Közben meg elkezdtünk sulicsalogatóra járni Szentendrére. Az első alkalommal kicsit meg volt szeppenve, de szerintem nem feltétlenül az ismeretlen hely miatt, az nem szokta zavarni, hanem az iskoláknak van egy olyan miliője, reputációja a kisgyerekeknél, ami egy küszöb, amelyet át kell lépni, meg kell ugrani, ő pedig mélységes megrendüléssel és valóságtartalommal tudja, hogy még nem hat éves. De mikor túllendült ezen, már ment is be a kézműves foglalkozásra, én meg kint vártam a hallban, vicces volt kb. húsz másik szülővel ott ülni, mindenki a telefonjába merülve, én meg vittem az aktuális könyvemet olvasni, persze, hogy kicsit csakazértisből, de amúgy még csak nem is annyira, idejét se tudom, mikor olvastam egyben egy órát, hihetetlenül jól esett.

A minap amúgy teljesen out of the blue megkaptam a legnagyobb dicséretet "Te vagy a legjobb anyuka" formájában. Dagadt bennem a büszkeség, kérdeztem, hogy miért. "Azért, mert te nem adsz nekünk annyi csokit (=édességet), és nem lesz fekete a fogunk." Nem tudom, köszönte-e már meg gyerek másnak, hogy nem ad neki annyi édességet, úgyhogy menő, bár bevallom, másra számítottam. Nem baj, majd utólag... :)

Amúgy azt hiszem, azt szeretem a legjobban benne, hogy mindenben benne van. Nem nagyon kell motiválni, csinálja. A legegyszerűbb dolgoktól, mint hogy kiválogassuk a rohadt almát a rekeszekből, odáig, hogy elmegyünk kincset keresni, és túrjuk a földet egy meddőhányóban, vagy odáig, hogy tököt faragunk az oviban, vagy gesztenyesüniket festünk dísznek. 

Egyik délután éppen pelotáztunk a kertben, még nem volt ennyire hideg és sütött a nap, kellemes szellő fújdogált, egyszer csak leeresztte a pelotát, sóhajtott egy hatalmasat, és azt mondta: 

- Néha azon gondolkodom... hogy milyen jó élni.