Kicsit maximalista

Egy hónap van Pindúrtündér szülinapjáig. Szokás szerint nagyon várja, sőt, nyilván is tartja. Kiszámolta, hogy októberből még hét nap van, novemberből meg 24, és az összesen 31. Ő is jó lesz matekból, ha végre elkezdik tanulni a számokat.

Jócskán benne vagyunk már az őszben, de még nem kezdtek el betűket és számokat tanulni, az ő nagy szomorúságára. Múlt héten már annyira le volt lombozva, hogy kénytelen voltam megtanítani neki a saját nevét írott betűkkel - de azért remélem, most már a suliban is beindul a biznisz.

Van egy ilyen rendszer az osztályában, hogy minden nap végén mindenki kap egy nyomdát attól függően, milyen volt aznap a magatartása: lufi a kiváló, minion-fej a kicsit rossz, szomorú maci a még rosszabb, és vicsorgó majom a legrosszabb. A maximalista lányomat persze teljesen földhöz verte, mikor egyetlenegyszer szomorú macit kapott, úgyhogy kellett beszélgessünk arról, hogy mindenkinek van rossz napja, és senki nem tud minden nap egyformán jól teljesíteni. Nagyon fontos beszélgetés volt, remélem, megértette.

Mint ahogy azt is meg kellett vele beszélni (és valószínűleg kell is még majd párszor), hogy nem nyerhet meg mindent. Törekedhet arra, hogy ő legyen a legjobb mindenben, én is ilyen voltam, de ha valami nem sikerül, vagy nem úgy sikerül, ahogy elképzelte, nem szabad letörni, és főleg nem szabad feladni, hanem meg kell érteni, mit kell másképp csinálni. Ez neki még sokszor lesz gond az életében, és remélem, az elején mindig ott leszek, hogy elhiggye: legközelebb menni fog.

Ennek végső kicsúcsosodása meg az volt, amikor az aktuális videojátékban jött egy tök ijesztő boss, valami ős-krokodil, és az elején annyira félt tőle, hogy konkrétan felsikkantott, ahogy a lénynek összecsattant a szája (ja, én is éreztem, hogy nem kéne terrorizálni a gyereket, de akkor már késő volt). Viszont nem szóltam semmit, kíváncsi voltam, hogy leteszi-e a kontrollert, vagy mi lesz. Nem tette le. Elkezdett szembeszállni vele, én pedig biztatni kezdtem, hogy látszik a haladás, csökken a hp, csinálja csak. És végül két próbálkozásból megcsinálta az encountert. Hat évesen. Szembeszállt a saját félelmével, és legyőzte. Hihetetlen élmény volt végignézni.

Jó, nemcsak terrorizálom meg képzem a lányzót, hanem azért játszani is szoktunk. Mostanában elővettük újra a LEGO Friends készletét, azzal szoktunk játszani. Meg persze kézműveskedünk, arra gyakorlatilag akármikor rá lehet venni: papírmerítés, gyöngyfűzés, vasalós gyöngy, rajzolás, festés, varrás, bármi jöhet. Legutóbb egy kis barátnőjének varrtunk levendulás párnát a szülinapjára, tök jól sikerült szerintem. Ilyenkor az ölemben ül, én nyomom a pedált, de ő irányítja az anyagot.

Ő is megszerezte élete első dedikálását a könyvfesztiválon, Mészöly Ágnestől. Alig lehetett ráismerni: az egyébként cserfes, vidám, nagyhangú lányzó megszeppent, és elvitte a cica a nyelvét. De cuki volt, a járókelők meg is dicsértek minket, hogy visszük a gyereket dedikálni, hehe.

Péntekre azért általában nagyon elfárad az egész heti odafigyelés, teljesítés miatt, úgyhogy péntekre programot szervezni kicsit kockázatos, de azért szokott működni. Legutóbb pénteken eltört a fénykardja, amit a saját zsebpénzéből vásárolt, na, abból volt egy kis botrány.

A tengerimalacok meg egy évesek lettek, meg is ünnepeltük: vettünk nekik új szőnyeget meg szénaalagutat, és elénekeltük nekik a boldog szülinapot. 

First world problems

Most már a hétvégén kicsit kialudtam magam, úgyhogy talán jobb a helyzet, de a múlt hét kiakasztó volt. Nem volt egy nagy dolog, ami miatt kiakadtam volna, hanem sok pici, amelyek egyesével elviselhetőek, de így összesítve nagyon sok volt. Meg nem sikerült semmi. Persze többnyire first world problems, de still.

De legalább van habos kávé

Kezdveazzalhogymárkéthetefájalábam, nemtommiálltbele, abütyöknélaballábamrosszmennibenne, errehétfőreelkezdettfájniafogammellettazíny, voltmárilyen, deremélemnemjönvissza, errejöttkeddenhogyelvittékazautómatszervizbe, éskaptampoolautótdeazbenzines, nemvezettembenzinesautóthároméve, perszenembaj, megakartamszeretnitényleg, denemmentbenneazandroidauto, megbüdivoltéshangos, megúgykezdtemhogybeleültemésnemfordultelakulcsésnemtudtamkínombanmástminttelefonálnihogykellbeindítani, perszecsakakormányzárvoltbekattintvafullbéna, aztánmentemvelePestreésdirektnagyonfigyeltem, hogyaSimple-benajórendszámravegyekparkolást, viszontmivelazénautómzöldnemtudtamhogymostmártízigkellvenniésnyolckorleálltafizetés, nyilvánnyolcharminchétkormegvágtak, tehátfizettemháromóraparkolástésutánamégmegisbüntettek, teljesenkiakadtamtőle. Aztánamikorvittemvisszaapoolautót, akkortelekelletttankolniésmentemabenzinkútraéspontazabezinkútpontakkornemfogadott, átkellettmennimásikraésbénáztamabenzinnelmertnemvettemhároméve, deegészjólsikerültdeaztánfizetéskorefelejtettemmegnézniakilóméterórátésvisszakellettmennemazautóhoz, aztánvégreleadtamésvisszakaptamasajátomat, errehazaérverealizáltamhogyakenyérbőlamitcsináltamreggelkihagytamazélesztőt...

Megazisbajhogyháromhetenemedzettem, megnemmentemelatüntetésre, ésmárnemvagyoktényezőaközösségformálásbancsakegynegyvenpárévesanyukaakinekmárnincssemmiérdekesmondanivalója, megnemnyertemaUAGreenDotawardonamirebeküldtemamunkámat, defőlegnemvagyokelégedettazzalahogykinézek, ésahülyehajcseppekseműködnekamibennagyonreménykedtem...

As I said, first world problems.

Business as usual

Mostanában nincs idő csak simán üldögélni és játszani. Ha hazaérünk a délutáni elfoglaltságok után, akkor házit kell csinálni, verset kell tanulni, vagy már túl késő van, vagy csak simán nem kezdünk bele semmibe arra a fél órára. Kistücsök érzi ezt, kezd fáradni, nagyon kéne az eltörölt őszi szünet. Ahogy sötétednek a napok, legalább nem ébred fel már hatkor meg hat előtt, az is valami.

Mivel mostanában egész sokat utazunk együtt, amíg kosárlabdára viszem, és kettesben ülünk az autóban, legalább ott tudunk beszélgetni. Még olyasmikről is, mint hogy nem tetszik neki az aktuális videojáték, mert a szűk és sötét barlangban fél, hogy kiugrik valami a sarokból, ezen speciel teljesen meglepődtem, mert egyrészt korábban nem volt ilyen félelme, másrészt a Scrat's Nutty Adventure azt hittem, cuki és félelemmentes játék. 

A kosár amúgy még mindig tetszik neki, sikerélményei is vannak, meg mozog is, remélem, jó kis hobbi lesz. Szegény szerintem még nem tart ott, hogy megkérdőjelezné. Ha visszük, megy. De azért úgy látom, nem bánja. Ezenkívül járunk egy felvételi-előkészítőre is, először nyilván én akartam, hogy menjen, de legutóbb már egy beszélgetésben így emlegette, hogy egy év múlva ő már gimnazista lesz, szóval elkezdett hozzászokni a gondolathoz. Remélem, nem szivatjuk feleslegesen.

Az egyik hír a hónapra, hogy a tesójával összedobták a zsebpénzüket egy Lotti Karotti játékra, amivel vendégségben ismerkedtek meg. Azóta megy a recsegés-ropogás a nappaliban, de money well spent, úgy tűnik, mert sokszor játszanak vele.

Még mindig kitalál játékokat, legutóbb egy poliposat, ami amúgy még cukin is van lerajzolva. Sajnos mivel kevesebb az ideje, egy huzamban kevesebbet is tud alkotni, és néha elmegy a kedve vagy csak már el van fáradva, de azért igyekszem mindig megnézni, megdicsérni, mikor csinálja ezeket, hogy értse: ez kincs.

A két kis dinós, Unicefes küldemények kapcsán sokat beszélgetünk a Földről és az országokról, ami szerintem nagyon sokat segít egy általános világmegértésben, és tök menő, hogy ennyire vágja, mi hol van a földgömbön. Édesapám vesszőparipája volt mindig a földrajz, és felnőtt fejjel kezdem megérteni.

A Plukkido manókat már gondoltam, lassan le kéne szerelni, túl nagyok ehhez a gyerekek, úgyhogy 2-3 hétig nem adtam semmilyen feladatot. Erre mikor már éppen megszüntettem volna az egészet, egyszer csak felragasztott egy cuki kis üzenetet a táblára, hogy "Pepi manó, légyszíves írjál új levelet". Lehet ennek ellenállni? Most a csámcsogást próbáljuk redukálni, más már nem nagyon maradt...

Amúgy semmi extra, telnek a napok, a hideg folyamatosan fenyeget, de még próbáljuk kihasználni az utolsó napsugarakat.

Kirakósozás

Amúgy a mit csinálok a szabadidőmben témakörben mutatom, mire vagyok aktuálisan büszke: 

Ezt szeptember közepén kezdtem el, tegnap fejeztem be, 2000 darabos. Eddig ez a legtöbb darabos valaha, amit kiraktam. A szabadidőm mértékét jelzi, hogy egy leüléssel kb. 10-15 darabkát tudtam betenni (átlagosan).

Viszont ez hatványozottan élvezetesebb volt, mint anno gyerekkoromban, mikor megvettük az első kétezer darabos családi puzzle-t, mert minden évben adventkor elővettünk egy nagyobb kirakóst, és családilag kiraktuk, és az első, amibe beletört a fogunk, egy kétezer darabos volt, amelyen alul fű, középen barna vadlovak, felül kék ég volt. Na, ez picit könnyebben ment. 

(kár, hogy az a lovas nincs meg, most már beleállnék a kihívásba)

Itt van pár kép a készülésről: 

Ismersz? Ismerlek?

A csomagtartóm a csapatépítéshez

Volt csapatépítés még a múlt héten, ami szerintem tök jó volt, és aztán másnap rögtön meg akartam írni, hogy végig azon gondolkodtam hazafelé, vajon ki mennyire mondhatja, hogy ismeri a másikat (aztán persze kicsit sok volt a dolog szokás szerint, úgyhogy leszorult a teendőlistáról). Mármint, hogy egy kolléga ismerheti-e a másik kollégát tényleg. Ha amúgy is barátok, akkor talán, de munkaviszonyban? És egy olyan ismerős, akivel nem találkozunk mondjuk minden héten, az ismer-e valójában minket?

A párunk és a gyerekünk mondjuk tegyük fel, hogy igen. De az unokánk ismerni fog? Nyilván tudni fogja, hogy én vagyok az a néni, aki az apukájának vagy az anyukájának az anyukája, és valószínűleg azt is le fogja vágni, hogy szeretem a struktúrát, és mondjuk jó vagyok magyar nyelvből, vállalható angolból... De tudni fogja, milyen zenéket hallgattam szívesen? Tudni fogja, milyen terveim voltak, amik nem valósultak meg? Hogy melyik sorozatot szerettem a legjobban? Hogy mit csináltam napi szinten a munkámban, miken bosszankodtam, mire voltam büszke? Hogy mit szerettem csinálni a szabadidőmben? Hogy mi volt a véleményem kényes vagy megosztó témákban?

És persze egyáltalán érdekes-e ez. Jó lett volna jobban ismerni a nagymamámat (mindkettőt), de ha lett volna már akkor Facebook, akkor vajon végignéztem volna-e a bejegyzéseket, illetve az valós képet mutatott volna-e. Tök jó lenne olvasni a naplójukat. Én magam egyre ritkábban és egyre megszűrtebb témákról írok ide, tanártüntetésről, ukrán háborúról, fabeszerzésről, a munkám bizalmas részleteiről meg nem. Van ennek a blognak értéke? Létjogosultsága? Nem lenne jobb papíralapon mindent kiírni? 

Nem traktálás folyton azt hinni, hogy érdekes mindez, hogy én érdekes vagyok (még), és próbálni beszélgetni minél több témáról kollégákkal, hogy megismerjenek? 

Állítólag minden embernek kell legyen egy "trusted ten" csoportja azokból az emberekből, akikhez a leginkább kötődik, és akik a leginkább ismerik őt mélységében. Az jó, ha ez minél szélesebb? Vagy éppenséggel pont nem?

Még pár hete amikor soft skill tréninget tartottam, és az volt a téma, hogy kinek milyen példaképe van, illetve ki az, akitől sokat tanult / valamilyen okból felnéz rá vagy követendő példának tekinti, és (szerintem most először életemben) egy távolabbi kolléga, akivel nem is dolgozom együtt napi szinten, engem mondott. Nyilván iszonyúan jól esett, és irultam-pirultam, de az is eszembe jutott, hogy ő például mennyire ismer engem. 

És akkor ebbe a gondolatmenetbe puffant egy hatalmasat a hír, hogy a faluban, ahol lakom, egy anyuka meghalt negyven évesen. Nem ismertem, viszont fiatalabb volt nálam. Feltették egy messengeres csoportba a hírt egy csomó olyan embernek, akik szintén nem ismerték. Annyira furcsa volt, annyira out of place, szinte éteri, megfoghatatlan, hogy azóta sem engedtem el a gondolatot. 

Megcsináljuk

Az élet egy sima hétköznap délután is rengeteg meglepetést tud tartogatni. Reggel 5:50-kor, mikor először csilingelt az ébresztő, félálmomban se gondoltam volna, hogy miután végigdolgozom a napot, majdnem egy órán keresztül segítek feltornyozni a pont ma érkezett tűzifát, elszállítom az egyik csemetémet kosáredzésre, felveszem a másikat az akrobatikus rock and roll edzéséről, otthon ez utóbbi fáradtságában kiborul, hogy nem tudja megmutatni a ma tanult lépéseket, és bömbölni kezd, ezért én felajánlom neki, hogy tanítsa meg nekem a lépéseket, és gyakoroljuk együtt, hogy csütörtökre már menjen. És ott ugrálunk a nappaliban zene nélkül, kábé ritmusra, egymással szemben, és ő nem érti, hogy én min vigyorgok, de végül megtanulom a koreográfiát, elemekre bontjuk a nehéz lépést, és megcsináljuk együtt az egészet.

Nem mintha más napokon nagyon szenvednék az elalvással, de ma valószínűleg még könnyebben fog menni.