Business as usual

Mostanában nincs idő csak simán üldögélni és játszani. Ha hazaérünk a délutáni elfoglaltságok után, akkor házit kell csinálni, verset kell tanulni, vagy már túl késő van, vagy csak simán nem kezdünk bele semmibe arra a fél órára. Kistücsök érzi ezt, kezd fáradni, nagyon kéne az eltörölt őszi szünet. Ahogy sötétednek a napok, legalább nem ébred fel már hatkor meg hat előtt, az is valami.

Mivel mostanában egész sokat utazunk együtt, amíg kosárlabdára viszem, és kettesben ülünk az autóban, legalább ott tudunk beszélgetni. Még olyasmikről is, mint hogy nem tetszik neki az aktuális videojáték, mert a szűk és sötét barlangban fél, hogy kiugrik valami a sarokból, ezen speciel teljesen meglepődtem, mert egyrészt korábban nem volt ilyen félelme, másrészt a Scrat's Nutty Adventure azt hittem, cuki és félelemmentes játék. 

A kosár amúgy még mindig tetszik neki, sikerélményei is vannak, meg mozog is, remélem, jó kis hobbi lesz. Szegény szerintem még nem tart ott, hogy megkérdőjelezné. Ha visszük, megy. De azért úgy látom, nem bánja. Ezenkívül járunk egy felvételi-előkészítőre is, először nyilván én akartam, hogy menjen, de legutóbb már egy beszélgetésben így emlegette, hogy egy év múlva ő már gimnazista lesz, szóval elkezdett hozzászokni a gondolathoz. Remélem, nem szivatjuk feleslegesen.

Az egyik hír a hónapra, hogy a tesójával összedobták a zsebpénzüket egy Lotti Karotti játékra, amivel vendégségben ismerkedtek meg. Azóta megy a recsegés-ropogás a nappaliban, de money well spent, úgy tűnik, mert sokszor játszanak vele.

Még mindig kitalál játékokat, legutóbb egy poliposat, ami amúgy még cukin is van lerajzolva. Sajnos mivel kevesebb az ideje, egy huzamban kevesebbet is tud alkotni, és néha elmegy a kedve vagy csak már el van fáradva, de azért igyekszem mindig megnézni, megdicsérni, mikor csinálja ezeket, hogy értse: ez kincs.

A két kis dinós, Unicefes küldemények kapcsán sokat beszélgetünk a Földről és az országokról, ami szerintem nagyon sokat segít egy általános világmegértésben, és tök menő, hogy ennyire vágja, mi hol van a földgömbön. Édesapám vesszőparipája volt mindig a földrajz, és felnőtt fejjel kezdem megérteni.

A Plukkido manókat már gondoltam, lassan le kéne szerelni, túl nagyok ehhez a gyerekek, úgyhogy 2-3 hétig nem adtam semmilyen feladatot. Erre mikor már éppen megszüntettem volna az egészet, egyszer csak felragasztott egy cuki kis üzenetet a táblára, hogy "Pepi manó, légyszíves írjál új levelet". Lehet ennek ellenállni? Most a csámcsogást próbáljuk redukálni, más már nem nagyon maradt...

Amúgy semmi extra, telnek a napok, a hideg folyamatosan fenyeget, de még próbáljuk kihasználni az utolsó napsugarakat.