Nem vagyok elégedett az Évszázad trilógia második részével. Valami érthetetlen okból kifolyólag az első részről nem írtam a blogomon, vagy nem találom, de lényeg, hogy az tetszett. Sőt. Én nagyon szerettem olvasni a Katedrálist, annak folytatását, Az idők végezetéig-et is (amúgy ezekről nincs wiki szócikk magyarul, ami fura), de azt kellett mondanom A titánok bukása után, hogy jobb, mint azok.
Viszont a második rész már nem sikerült olyan jól. Spoiler.
Az elsőben tetszett, hogy mind társadalmi, mind földrajzi sokszínűség jellemezte. Tetszett, hogy a szálak összefelé tartottak, mint anno a Katedrálisban is. Kicsit morogtam, hogy egyáltalán nem esett szó az Osztrák-Magyar Monarchiáról, de végig reménykedtem, hogy majd a végén, legalább a háború után. Aztán valahogy elmaradt, de akkor már nem zavart annyira (kíváncsi vagyok, ha már Trianon nem volt benne, legalább '56 benne lesz-e a harmadik kötetben). Érdekesnek találtam, hogy "insider" karakterekkel mutatja be a történelmi eseményeket, és persze bevallottan "XX. szd light" a könyv, nem tér, nem is térhet ki mindenre, azért elég jól összefoglalta az általános tudnivalókat, remekül tálalva érdekes sorsokkal.
Na, a másodikban sok minden hangsúly eltolódott, és ez felborította azt a kényes egyensúlyt, amely miatt működött az első kötet. Sokkal szűkebb a társadalmi kör (csak politikusok és katonák, illetve egy nővér Németországban), a földrajzi terület látszólag tágabb (bejött Spanyolország), de valójában nem kapunk "insider" infókat, csak USÁ-ból, Angliából, Németországból és Ororszországból. A többi helyszín el van kenve, mintha csak muszájból foglalkozna velük. És Japánt teljesen hiányoltam a könyvből: a japánok csak valami messzi, gonosz emberek, akik lebombázzák a szeretetreméltó amerikaiakat. Az első kötetben nem volt olyan fél, akinek az álláspontja ne lett volna bemutatva belülről.
A karakterek (tipikusan az előző karakterek gyerekei) sokkal gyengébbre sikerültek, némelyikük végtelenül kétdimenziós, némelyikük (pl. Erik) egyszerűen logikátlan és érthetetlen. És itt már zavaróak a teljesen összetartó szálak. Amíg egyedi emberek sorsa fonódik össze, az élvezetes. Amikor az összefonódott sorsú emberek gyerekeinek sorsa fonódik össze, az mesterkélt hatást kelt. Rengetegszer éreztem a könyv olvasása során, hogy ezt most azért írta így a szerző, hogy kényelmesen írhasson az eseményről. Máshol ugyanez volt érezhető bizonyos történésekkel kapcsolatban: amikor az alapvetően politikusi pályára készülő Woody a testvére halála miatt beáll katonának (háááát... legalábbis kétséges motiváció), az ember pontosan tudja, hogy ezt csak azért követte el a szerző, hogy a partraszállást első kézből mutathassa be.
Ja, és akkor itt van a következdő gondom: a hangsúly végtelenül eltolódott az amerikai eseményekre. Értem én, hogy a szerzőnek maga felé hajlik a keze, de az első kötetben azért ennél sokkal pártatlanabb volt. Mondhatni, objektívebb. Ebben a kötetben már olyan szubjektív látásmódot engedett meg magának, amely miatt sérül az a cél, hogy a maga teljességében mutassa be a történelmi eseményeket.
Egyszóval sokkal összecsapottabbnak éreztem a második kötetet, és emiatt csalódott vagyok. El fogom olvasni a harmadik kötetet, ha már idáig eljutottam, de nem veszem majd kézbe olyan lelkesedéssel, mint az elsőt.
6/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése