Meg kaptam rengeteg búcsúpuszit, jókívánságot, és teljesen meg voltam hatva. Eddig is tudtam, de ma valahogy egészen mélyen, szívből éreztem, hogy szeretek ennél a cégnél és ebben a teamben dolgozni, és csak remélni tudom, hogy a projekt lesz még két év múlva is...
A leggyakoribb kérdések, amelyek ma elhangzottak:
- De mit fogsz csinálni otthon egész nap? (esetleg hozzátéve: én biztos szétunnám magam) (vannak ötleteim bőven így a költözés után illetve a Nagy Esemény előtt)
- Mikorra is vagy kiírva? (júli 5)
- Mikor tervezel visszajönni? (másfél-két év, fogalmam sincs, nem értek hozzá)
- Ki fog helyetted sütit sütni? (majd kiderül) / Sütsz nekünk sütit, és majd valahogy bejuttatod? (nem)
- +1, amely a fentiekkel ellentétben meglepett: Fogsz továbbra is blogot írni? (igen, és igyekszem nem babás bloggá válni)
Ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor örülök a döntésemnek, hogy nem az eredeti elképzelés szerinti május végén, hanem május közepén megyek el: már azért elég nehéz volt ülni egész nap, a koncentrálásról nem is beszélve. Jobb így... én magam sem szeretnék úgy dolgozni, hogy nem nyújtom a megszokott "színvonalat". Ahogy egy kolléga viccesen megkérdezte:
- Na, hülyülsz már?
- Hát, tulajdonképpen igen, egy kicsit - mondom.
- Ne aggódj, ez így is marad. És ami még jobb, hogy emiatt pedig agresszív leszel.
Mire én:
- Akkor majd biztos örülni fogtok nekem, mikor visszajövök hülyén és agresszíven...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése