Az én városom

Az utóbbi napok kicsit turbulensek voltak (kis segítséggel csináltam olyan spenótos quiche-t, amelyben nincs se tojás, se margarin, se tejtermék; Picúr megismerkedett a falkatesóival; játszottam egy új társassal - Forbidden Island), de már szerdán meg akartam írni, hogy most már igazán helyinek érzem magam. Arról már írtam, hogy a postás remek érzékkel választja azokat az időpontokat, amikor etetek vagy sétálok (teljesen random időpontban jön, nem lehet rá felkészülni), de azért úgy tűnik, mégis látta elégszer a fejemet.
Elmentem sétálni szokásos módon, kb. fél órával és tíz utcával később jön szembe a postás, először gyanakodva méreget, majd megkérdezi, hogy ugye én vagyok én. Mondom igen. Erre felderült az arca, "jaj de jó, mert van egy csomagom magának".
Ha már a postás is felismer arcról (amit szerintem Budapesten még sosem tapasztaltam), akkor tényleg "idevalósi vagyok".