Én eddig abban a tudatban voltam, hogy nem tudok fejből egy verset sem. Anno általános iskolában jártam szavalóversenyekre, de valahogy egyik verset sem szerettem igazán, amiket el kellett mondani, és gyorsan elfelejtettem őket, mikor már nem gyakoroltam. Arra is emlékszem, hogy édesanyámmal mennyit gyakoroltuk a Wales-i bárdokat, és közben mennyit nevettünk a Sir-sír rímen. Aztán középiskolában meg már simán nem is kellett memoritereket tanulni, vagy ha igen, akkor nem igazán volt belőle számonkérés, és zárójelbe tettük.
Ez akkor jelentett gondot, mikor a középsulis színjátszókörbe való bekerüléshez fel kellett állni egy megfordított vödörre, és elszavalni egy verset. Azt hiszem, a Teve fohászát mondtam el, mint ahogy később aztán a szinkronszínész-tanfolyam felvételijén is, de annak meg mindig belezavarodom a végébe, úgyhogy csoda, hogy mindkét helyre felvettek (amúgy sem a legjobb választás ilyen célra).
Nade most, hogy elkezdtük olvasni
Weöres Sándor: Bóbita c. könyvét a babóval, rájöttem, hogy mégis tudok verseket, csak agyam egy olyan mély bugyrában lapultak, hogy eddig nem jöttek elő. Furcsa, éteri élmény volt, ahogy a Tó vize, tó vize csupa nádszál sor felolvasása után a többit fejből mondtam, és csak utólag jöttem rá, hogy Picúr közben becsukta a könyvet, mert nagyon tetszik neki a hátulján a nap...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése