Sok-sok évvel ezelőtt, egy messzi-messzi galaxisban...

Azért nem volt időm írni, mert csütörtökön volt az általános iskolás osztálytalálkozóm, amit történetesen én szerveztem. Azóta meg azért nem, mert igyekeztem bepótolni minden lemaradást.
Amúgy jól sikerült, tök jó volt látni a régi arcokat, és valahogy mindenkiben meg lehetett találni azt a tizenéves kis embert, akikkel olyan jól megvoltunk a velük töltött négy év alatt (ötödiktől jártam ide).
Pár embert sajnos nem találtam meg, és páran nem tudtak eljönni (Peruból például nem egyszerű hazaruccanni), de így is húsz fölött ültünk az egyre hűvösebb augusztusi estében, egymást méregetve - majd később a kötelező beszámolókat hallgatva.
Kiderült, hogy egyik osztálytársammal három utcányira lakunk egymástól, de hallottam dél-koreai beszédet, romantikus férjszerzést, csodás testvéri kitartást, kalandos életutat, kedvesen nyugodt életutat, speciális nevelési igényű, de elragadó kisfiút és művészetből megélni nem tudást.
Az osztályfőnökünk egy percet sem öregedett, a matektanárnőt, aki nagy kedvencem volt, pedig most láttam először azóta. El is meséltem neki, hogy sosem felejtem el, amikor egy hónapig üldöztem azzal, hogy tudok 80 fokos szöget szerkeszteni, mire ő elmesélte, hogy nyolcadikban mindenkitől megkérdezte, mi szeretne lenni, és én azt feleltem:
- Híres ember.
Erre nem emlékeztem egyáltalán, de biztos vagyok benne, hogy így volt, mert csak nemrég mondtam le róla.
És aznap volt először, hogy nem voltam otthon az altatásnál, és az is tökéletesen sikerült nélkülem, úgyhogy mindent összevetve remek, különös, szívmelengető (és testet kihűtő) éjszaka volt, amelynek egy pontján megállt az idő.