Mindennapi akaraterőnket add meg nekünk ma

Amúgy igyekszem mindent csinálni, amit korábban, de egyiket sem sikerül úgy, ahogy régen. Dolgozom, de csak mellékeset, amit úgyis abbahagyok, ha visszamegyek rendes munkaidőbe; olvasok, de nagyon keveset és pici darabokban; írok, de kábé félévente egy novellára futja; híreket olvasok, hogy tudjam, mi történik az ajtón kívül, de általában csak a cikkek címeire van energiám; gémerlánykodom, de nincsenek kiemelkedő eredményeim egy játékban sem; raidet vezetek, de sokszor érzem, hogy rajtam múlik az éppencsaknem és az igen közti különbség, és az előbbi marad; kreatívkodom, de nem sikerülnek tökéletesre a dolgok; fotókat rendezek, de mindig le vagyok maradva, stb.

Takarózhatnék időhiánnyal, de az igazság az, hogy most már van annyi időm, mint régen (=munka mellett, gyerek nélkül). Az akaraterővel van a gond: sokszor nem tudom rávenni magam dolgokra.

Ez a gondunk nekünk, kisgyerekkel otthon lévő anyukákkal: hogy folyamatos és feszített akaraterőre van szükségünk a legalapvetőbb dolgokhoz is. Mikor már másfél éve vagy otthon egész nap, akkor folyamatosan mondogatnod kell magadnak: igen, fel kell öltözni rendesen, hiába nem lát senki; igen, kell fogat mosni, nem elég egyszer egy nap; nem, nem jó a tegnapi pohár; igen, el kell pakolni az asztalról az edényeket, nem elég a nap végén; igen, ki kell menni sétálni hidegben és szélben is; nem, nem elég müzlit és csokit enni ebédre, kell főzni valamit; nem, nem maradhat a csempén a fekete piszokfolt öt napig; igen, be kell kenni a kiszáradt kezemet a krémmel; nem, nem elég hetente egyszer hajat mosni, stb.

Annyival egyszerűbb nem törődni magunkkal és a környezetünkkel ebben a remete-létben, hogy erre megy el az akaraterő ahelyett, hogy szinopszist írnék.

Eufória

A főnököm viccesen azt mondta anno, mikor készültem abbahagyni a munkát nyolc hónaposan, hogy ne aggódjak, hülyülni fogok, amíg otthon vagyok.
Ezt a megállapítást úgy módosítanám, hogy kezdő édesanyaként borzasztó nehéz elnyomni az évmilliók során kifejlődött ösztönöket - azaz ilyenkor kicsit olyanok vagyunk, mint az állatok.
Ma erre döbbentem rá, amikor másfél hét étvágytalanság után csemetém végre rendesen evett, és engem földöntúli eufória szállt meg.

Roaring twenties

Na, a huszadik hónapot úgy ünnepeljük, hogy szegény Kistücsök csak elkapta valahogy a vírust, és harmadik napja lázasodik be. Pedig nem járunk minden nap emberek közé, nem tudom, hogy kaphatta el.
A hónapok valahogy mindig úgy telnek, hogy miután megírok egy postot, szép lassan csordogál az idő, és á, ráérek én még összegyűjteni, miket fogok írni, aztán a hónap második fele az egyszer csak eltűnik, hopp, és máris itt van a huszadika.
Három nagy vívmány történt most:

1. Képes három tárgyat is a kezében fogni (tenyérbe csúsztat és ujjal csippent)
2. Elkezdtünk együtt énekelni: a Fenn a falon-nál a "bolha" szó helyén csettint egyet a nyelvével
3. Képes elszámolni háromig, néha négyig is.

Az elszámolást továbbfejlesztve képes egy olyan bonyolult megértésre, hogy a billentyűzeten három lámpa van, mindegyiknek tök máshol van a kapcsolója, és mégis fel és le tudja kapcsolni mind a hármat, illetve remekül elszórakozik azzal, hogy csak egy vagy két lámpa ég.

A lámpák még mindig teljesen elvarázsolják, még mindig szeret lámpát kapcsolgatni, illetve még mindig meg lehet futtatni a fénypöttyel (az órámról visszaverődő napsugárral).

Egy csomó játékát elkezdte megunni, nem játszik velük igazán (a poharas egymásba tevős pl több mint fél évig volt sláger és már egy hete nem játszott vele), most inkább futkosna szegény, de nem tudunk kimenni sétálni kedd óta a betegség miatt (ami amúgy nekem is eléggé lehangoló élmény). Viszont a hiperdrága játékcsúszda, amit egy kiszuperált neoncső-fedélből egy satu segítségével építettem neki, az még mindig menő, mindent le lehet rajta csúsztatni befőttes tetőtől gömbökön keresztül a játékbetűkig.

Természetesen a legjobb a beszédfejlődése, szerintem ez a legviccesebb korszak, amikor még nem tud beszélni, de nagyon próbál, és akár szavakat is alkot - sőt, Pöttömke humorát is megcsillantja, mert remekül tud nevetni egy-egy jobban sikerült szóalkotáson. Az például túl bonyolult, hogy "tetszik", ezért alkotott rá egy szót: "hümp". Az autó is hümp, a betűk is hümp, a labda és a lámpa is, és persze anya meg apa is. 

Szeret kettőzni is: 

alma-palmi = almalé

kaki-manki = kaki

husi-munsi = husi

stb.

Beszédértése szerintem nagyon ügyes, az ő szintjén kb. mindent ért, de vicces az a pár félreértés, amikor mégsem. Ezek közül jó példa a Már minálunk dalban a "kötény", mert annál mindig a hintája kötelére mutat. Vagy a kukában a szemét, aminél meg mindig a saját szemére mutat.

Viszont már simán összerak öt szavas mondatokat is (kiejtés még nem tökéletes, de a szintaktika igen):

Anya autóján van nagy H.

Beteszem a G betűt a pohárba.

A piros gömb legurult a csúszdán.

Sőt, helyesen tagad:

Apa nem nézi a műsort a tévében.

A konyhában nem ég a lámpa.

Rajzolással ott tartunk, hogy én megrajzolom a nap fejét, és ő rajzol hozzá három sugarat, amelyikből egy általában el is találja a napot. Kanállal evéssel nem jutottunk előrébb, viszont cserébe a pohárból ivás valahogy sikerült. Még nem minden ivás megy pohárból, amikor tételben kell inni, akkor marad a csőrös, de amúgy nagyon ügyes. Szerintem tudna kanállal is enni, csak nem akar.

Végleg kinőtte a 80-as ruhákat, úgyhogy be kellett szereznem pár cuccot, és megvettem az első csomag 5-ös számú pelenkát is, kipróbálni.

Zseniális kis ember, mint eddig, és remélem, hamarosan meggyógyul, mert rossz látni, amikor elhagyja az ereje, és csak bágyatagon néz.

Félálomban

Tudtam, hogy fél hatkor kelnem kell a vérvétel miatt, így eleve rosszul aludtam. Fél háromkor arra riadtam, hogy valami éles fény szúrt a csukott szemembe, és bágyadtan, értetlenül bámultam a telefonomat, amely azt jelezte, hogy nulla százalékon áll, pedig be volt dugva a töltőbe. Ekkor hallottam meg a halk, kopácsoló hangot, amely felrázni nem tudott ugyan, megijeszteni viszont annál inkább. Hallgatóztam, hátha a gyerek az, és ahogy egyre jobban felébredtem, úgy uralkodott el rajtam a kétségbeesés, hogy még meg sem tudom nézni, hogy ő-e az, vagy egy betörő, mert csak a telefonomról látom a kamerát.
A kopácsolás, forgolódás folytatódott. Valaki odalent motoszkál? Végül erőt vettem magamon, kikászálódtam az ágyból, és odasettenkedtem a lépcső tetejére, ahonnan be tudtam hallgatózni a gyerekszobába és a nappaliba is. Pont abbamaradt a zaj.
Eszembe jutott, hogy van másik töltő valahol, elbotorkáltam a sötétben a géphez, és bedugtam a telefont. Teljesen süket, hogy merülhetett le a töltőn?! Bekapcsoltam a gépet, reménykedtem, hogy a betörő nem hallja meg, gyorsan elindítottam a kameranézőt, a pici fiú mozdulatlanul alszik az ágy végébe gunyorodva.
Elkezdődött megint a kopácsolás, de ha lemegyek a nyikorgó lépcsőkön, akkor mindenképp lelepleződöm, mit csináljak? Megint a lépcső tetejére álltam, hátha a szomszédból jön, hátha csak valami hülyeség, ami nem jut eszembe, mert még mindig kavarog a fejem, és még mindig fél három körül lehet.
Aztán rájöttem, a kenyérsütő az, csak eddig sosem ébredtem fel rá. Fél hatra csinálta a kenyeret.
Az adrenalin nem hagyott elaludni, forgolódtam egy órát, de mintha egy percet aludtam volna, és már csörgött is a vekker, hogy indulnom kell. Kisettenkedtem, legalább a telefon közben feltöltődött a másikról. Ittam fél liter vizet, mert az jó a vérvétel előtt, autóba ültem, és elindultam egy olyan helyre, ahol sose jártam még korábban, mert szerencsére nem kellett.
Hat tizenötkor nyitották az ajtót, tíz perccel korábban már csak hatodiknak álltam be a sorba, kint mínusz egy fok volt, kezem zsebre dugva, fáztam. Beengedtek, mint a lemmingek mentünk fel az emeletre egy ablakhoz, ahol felvettek minket. Ablakon kiírás, hogy mely lakosok illetékesek, gyanú támadt fel bennem, de azért odamentem hatodiknak, mutattam a beutalót, rajta van a labor neve, tessék nézni.
Nem fogadhatnak, mert nem oda vagyok illetékes, menjek oda, ahova tartozom. Megmondta, hová. Telefonon gyorsan megnéztem a másik vérvétel honlapját, mikortól meddig van, hátha még átérek, közben a kezemet félig megbénította a csalódás, de lenyomtam a rossz gondolatokat.
Az illetékes vérvételi helyen előzetes bejelentkezés van telefonon. Azt délután kettőtől lehet hívni.
Hazavezettem, pont hazaértem, mire felébredt a család. Az egész út, az éjjeli ébredés felesleges volt, és mikor végre telefonáltam, egy hónappal későbbre kaptam időpontot.

És ez nem egy egyperces elbeszélés volt.

Összegyúrtak

Úgy alakult, hogy életemben először elmentem egy thai masszázsra. Alapjaiban különbözik az eddigi tapasztalataimtól (svéd), és olyan izmaimról derült ki, hogy valójában fájnak és görcsösek, amelyekről azt sem tudtam, hogy léteznek. 

A ruhában levés nekem tetszik, a krém/olaj nem hiányzott, zene és füstölő meg volt így is. A gerincem annyira ropogott  a végén a sok lazítás utáni csavargatásnál, hogy a kislány felnevetett.

A karja és a tenyere olyan volt, mint az acél, szerintem nálam nagyobb ellenálláshoz van szokva.

Nagyon jól esett - nem mondom, hogy mostantól havonta járok ilyenre (majd ha visszamegyek dolgozni, hehe), de igazán kellett a hétköznapokban megfáradt tagjaimnak az efféle törődés.

Rádöbbenés

Szóval a szomszédasszonyom áthívott, hogy válogassak ruhákat Kistücsöknek, mert az ő hatéves fiának el van téve az összes szatyrokba, és nézegettem a sok-sok szatyornyi ruhát, láttam, hogy a nagyja még bőven nagy, és belémnyilallott élesen, édesen és véglegesen, hogy még nagyon sok ideig lesz rám szüksége egy pici embernek, és nagyon sok ruhát kell még vennem neki, nagyon sok pelenkát cserélni, nagyon sok dolgot kell még megtanítani neki, és a másfél év még semmi sem volt.
Nyilván eddig is tudtam, hogy a fiam egyszer lesz hat meg tíz meg tizennyolc éves (sőt, több is), de valahogy nem tudatosult bennem, hogy már most tele van a szekrény a cuccaival, holott még az ovi is messze van.

Háromból kettő

SPOILER
Amúgy a Castle utolsó szezonja kifejezetten szórakoztató, egész nehéz lehetett úgy epizódokat írni, hogy elvileg nem is dolgozhatnak együtt - és sikerült. Eddig is kedveltem a sorozatot, de ez most szórakoztató, érdekes, izgalmas. A legutóbbi két részben nem is találtam ki az ügyet, pedig ki szoktam. Az persze várható volt, hogy Jerry Tyson visszatér a végére, de a korábbi részek is jók voltak vele (ellentétben azzal, amikor Kate akarta megoldani állandóan az anyja ügyét, azok elég vontatottak és unalmasak voltak).

A Black Sails második szezonja még jobb, mint az előző. Megalapozták a karaktereket, és most jöhet az intrika, de dulván. A kapitány számomra továbbra is szimpi, ráadásul most még múltbeli jelenetek is vannak, ami külön menőség (és a magamfajta szájfileknek extra a szakállnélküliség). Végre tengeren is játszódnak jelenetek, nemcsak a szigeten, bár ezzel, hogy Guthrie Flynt ellen fordult, igazán érdekes lett ott is a helyzet.
A Rebels az elején nem nagyon tetszett, és ez azóta sem változott. Értem, mit miért csináltak úgy, ahogy, csak nem értek vele egyet. De hát SW, úgyhogy muszáj nézni.

Hardcore módban az erdőben

Szombaton szülinapozás keretében elugrottunk Mátrafüredre terepsegwayezni.
Már a környezet is szép, bár ez nem meglepő a Mátrában:

A segway meg egy nagyon kezes kis eszköz, amíg a kerekei tapadnak a földhöz (sárban, jégen nem olyan szuper). Az aszfalton 30-cal is lehet suhanni, és nagyon vicces, amikor a járókelők tágra nyílt szemmel nézik, hogy miféle csudabogár vagyok (pedig állítólag már pár éve csinálják ezt a falu környékén).
A társaság, akik csinálják, jó fejek, kicsit szeleburdik voltak, mert először másokat vittek el a mi túránkra, de szerencsére pár perc után rájöttek erre, és visszamehettünk. Először egy oktatáson vettünk részt, és utána mehettünk a túravezető után.
Megnéztük a Kozmáry-kilátót, ahonnan jól körbe lehet nézni, és még a Kékestető is látszik, aztán navigáltunk egy picit az erdőben, és elmentünk ennek a pataknak az egyik forrásához is.

Párszor estem, de csak a fentiek (jég, sár) miatt, nyáron ez a móka nyilván eggyel kevésbé izgalmas. Mondták is a srácok, hogy legközelebb mehetünk a haladó túrákra, mert most megtanultunk mindent, ami kell hozzá...

Mascarade

Amúgy sok élmény ér, csak apróságok.

• Együtt töltöttem némi időt egy hat éves kisfiúval, és megtapasztaltam, mennyire igaz, hogy a szülőnek is fel kell nőnie a gyerekhez - fogalmam sincs egyelőre, mit kell kezdeni az ilyen korú gyerekekkel...
• Hétvégén játszottam a Mascarade című társassal, kifejezetten kellemes szórakozás volt, odafigyelés, móka, kacagás, miegymás, és rövid is. És tök igényes, szépek a képek meg minden.
• Egyszer rekordot döntöttem: 66 mp-ig pisiltem. Igen, mi anyukák nem akkor megyünk el, amikor jön az ihlet, hanem amikor lehet.
• Túllendültem egy kemény vízválasztó pályán Candy Crushban, amit kb. 2367419674-szor próbáltam meg, és véletlenül sikerült.
• Írtam egy novellát még decemberben, amelyikről most kiderült, hogy lehet, hogy benne lesz egy antológiában.

Rózsaszín

Amikor albérletben laktam az Örs vezér terétől 8 percre, akkor teljesen odáig voltam az IKEÁért. Gyakorlatilag az egészet felvásároltam volna - szerencsére nem volt rá pénzem.
Az évek során egyre kevésbé értettem egyet az új designokkal, még a szokásosnál is minimálabb kinézettel, azoknak a bútoroknak a kivonásával, amelyek nekem tetszettek.
Ma jutottam el arra a pontra, hogy haragszom rájuk. Többek közt gyerek asztali lámpát akartam venni, és találtam is egy jót, de kizárólag rózsaszínben volt. Miért nem lehet két színben (vagy semleges színben, pl. sárgában) gyártani? És az eladó is olyan flegmán mondta, hogy nincs másféle, mintha az igényem, hogy a kisfiamnak ne rózsaszín lámpája legyen, felháborító lenne.