Az időutazásról mint olyanról már kifejtettem a véleményemet az első rész kapcsán, azt még mindig tartom, viszont itt Hackett olyan mértékben "bonyolódik" a saját megoldásába, hogy az már teljesen természetessé, hihetővé válik a könyvek végére.
Az összeomlás az első kötetben belső, emberi probléma volt, amelyet nekünk magunknak kell megoldani - a második kötet azt választja, hogy külső "ellenségre" vetítődjön ki a konfliktus, a Maxwell-démonokra. Ez a fordulat kicsit megváltoztatta a könyv jellegét, de csak az első 10 percben bántam.
Hackett bátran nyúl szereplőkhöz; biztos vagyok benne, hogy sokat olvasott utána Einstein vagy Neumann emberi vonatkozásainak (beszédstílus, szokások, gondolkodás), úgyhogy részemről nem bántam a hírességeket. A korábbi könyvekben már megszokhattuk, hogy a szerző szívesen mutat be E/1-ben emberen túli embereket is, itt ezt a közös tudat hozza, szerintem jól. Érdekes, követhető, idegen.
Rebeca és Bálint szerelme végighúzódik a két köteten (több soron is), és nagyon örültem, hogy a végén azért ez mégsincs elrontva (Az ember könyvében egy kicsit megkönnyeztem a végső képeket, most úgy tűnik, Hackettnek is volt kedve egy kis happy endhez). A meghitt beszélgetés a "gombnyomás" előestéjén szerintem az egyik legszebb jelenet az egészben, és kiválóan fel van vezetve, hogy jó lezárást nyújtson ennyi olvasás után. Az utolsó jelenet szükséges, de már szinte lényegtelen ehhez képest.
Egy szó mint száz, nagyon örültem, hogy ez még befért az idei olvasásélmények közé, és ha ilyen ütemben emelkedik könyvről könyvre a szerző írói színvonala (ezzel a két kötettel már szerintem nyugodtan lehetne külföldön is bemutatkozni), akkor tűkön ülve várom a következőt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése