Kicsit hasonlít Jim Butcherhez abban a tekintetben, hogy olvastatja magát, az ember falja az oldalakat, van benne kedvemre való humor és dráma is, és alapvetően könnyű, de azért választékos a nyelvezete. Ez a könyv persze egylövetű, ebből nem lehet 15 részes sorozatot csinálni, de ez nem is baj - csak abban a tekintetben, hogy most mi a fenét is olvassak...
Annak ellenére, hogy lehet tudni a könyv végét, mert az olvasói ígéret az, hogy túléli az egészet, ha már ennyit szenved (és ennyire képes megőrizni a szellemi épségét, és nem behódolni a depressziónak és nem feladni), végig lehet izgulni, hogy mi lesz, még az utolsó oldalakon is akció van. A film nem tudom, milyen, majd remélem, én is megnézhetem, de szerintem pont az fog hiányozni belőle, ami a könyvet annyira jóvá teszi. Arról nem is beszélve, hogy olvasva az ember érzékeli az idő múlását, hiszen ez lassabb műfaj; két és fél órában biztos nem üt akkorát a történet.
A főszereplő nagyon jól meg van alkotva, és megbocsátjuk azt is, hogy pont botanikus per mérnök, mert különben nem maradna életben. A többi karakter is nagyon jó, egy-két jellemző leírással már előttünk is vannak a földiek is és a többi asztronauta is. A könyv egyik fénypontja, amikor Watney először tud írni a többieknek, azon hangosan felnevettem.
Többször is nevettem amúgy ("I'm a space pirate!"), és mint írtam, enélkül az első két hét hajnali és éjszakai etetései sokkal sanyarúbbak lettek volna. Most már csak egy új Dresden file kéne, mert eltelt egy év anélkül, hogy megjelent volna, úgyhogy már katasztrófaközeli a helyzet.
Mindenesetre Andy Weir letett az asztalra valami maradandót. Én legalábbis biztos, hogy mindenkivel elolvastatom a környezetemben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése