Kedv kérdése

– Gyere, menjünk a Ferenciek terére, ott sok a jó pipi! – javasolta Dinka.

– Nincs kedvem – toporgott Beton.

– Hát akkor mihez van?

– Semmihez.

Dinka odament a barátjához, és gyengéden megkopogtatta a fejét.

– Megint beverted a bucidat, mi?

Beton morcosan elhessegette a másikat.

– Hagyjál.

– Nem hagylak. Mást se csinálsz egész nap, csak twittelsz a többiekkel, meg zabálod a gyorskaját.

– Mert te mit csinálsz egész nap?

– Gondolkodom.

– Lol.

Dinka lenézett az erkély széléről az odalent dolguk után siető emberekre.

– Nevess csak. Akkor legalább elmondhatom, hogy jókedvre derítettelek.

– Ne túlozzunk! Inkább kínomban nevetek.

– Valld be, hogy unatkozol.

Beton hümmögött.

– Lehet.

– Hát akkor gyere a Ferenciek terére, banyek!

– De nincs kedvem.

Dinka lemondóan becsukta a szemét.

– Lusta vagy, mint az Erzsi néni macskája.

– Ne sértegess!

– Pedig így van. Ami nem muszáj, azt nem csinálod.

– Mert elfáraszt az egész napos hajtás.

– Nehogy beleszakadj a sok munkába!

Beton most már tényleg besértődött.

– Azt mondod, nem végzem elég felelősségteljesen a munkámat? Hát nézz szét alaposan az erkélyen!

– Nem – tett nyugtató mozdulatot Dinka. – Azt mondtam, azért vagy lusta, mert megteheted. A régiek nem voltak ilyen lusták.

– A régiek! – horkantott Beton. – A régiek egy nap alatt elpusztulnának a mai világban.

– Ezzel egyetértek.

– És attól, hogy a régieknek nem volt idejük unatkozni vagy szórakozni, nekem szarul kellene éreznem magam?

– Így is szarul érzed magad, hogy van időd unatkozni meg szórakozni.

– Ja – mondta Beton, egy kicsit hallgatott, aztán hozzátette: – Szerintem kicsit depressziós vagyok.

– Azon mondjuk pont segítene egy kis szórakozás.

– Nem akarok a Ferenciek terére menni!

– Jó – biccentett Dinka. – Tutira találok valamit, ami tetszeni fog.

– Amíg kitalálod, addig nézem a tévét – fordult az ablak felé Beton. – Pont reklám van.

– Csak ne legyen macskaeledeles – mondta halkan Dinka. – Azt utálom.

Egy ideig a tévét nézték. Alattuk dolguk után siető emberek.

– Nézzük meg, ott van-e a gitározós csaj a Deákon!

– Ne.

– Akkor menjünk el ahhoz a pékséghez, amit múltkor mutattál.

– Most ne.

– És a Széll Kálmán tér?

Beton tágra nyílt szemmel nézett a barátjára.

– Az veszélyes.

– Igen, de pont ez a lényeg! – mosolygott Dinka. – Amióta ott van az a szökőkút…

– Á, oda inkább ne… Hallottad, hogy Kopi hogy pórul járt múltkor?

– Mesélj!

– Tényleg nem hallottad?

– Tényleg.

– Pedig mindenki erről beszélt.

– Nem követem annyira a pletykákat.

– Te bajod!

– Nem érzem olyan nagy bajnak – fordult el a tévétől Dinka.

– Azért vagy ilyen gyökér – vont vállat Beton. – Manapság csak az információ ér valamit. Aki nem figyel, lemarad.

– És akkor elmondod végre, mi történt Kopival?

– Nem. Legalább jól megjegyzed, hogy oda kell figyelni, mi a dörgés.

– Ne oktass ki, kis csicska! Egy évvel idősebb vagyok nálad!

– Meg egy évvel kövérebb is – röhögött Beton.

– Kussoljál!

Dinka a szemét forgatta.

– Tudod, mikor akarok legközelebb segíteni rajtad!

– Rajtam nem kell segíteni, Dinka – fordult oda Beton, de ezúttal komoly volt a tekintete. – Érted? Mindig azt hiszed, hogy valami külső objektív mérce alapján az én életem rettenetes, és jobbá akarod tenni. Ez kedves, de én jól érzem magam úgy, ahogy vagyok.

– Fogalmazzunk úgy, hogy nem érzed magad annyira rosszul, hogy változtatni akarj.

– Ha bevallom, nem cseszegetsz tovább?

– Nem.

– Lusta vagyok – vigyorgott Beton.

– Nem baj, haver. Én is.

Összemosolyogtak. Az erkélyen egy pillanatra megjelent Candide szelleme, de sem Dinka, sem Beton nem vette észre.

Aztán hatalmas, szélkavaró szárnysuhogás hallatszott, majd megérkezett Kopi, fél szemével megpróbálta egyszerre befogni a másik kettőt.

– Tudtam, hogy itt talállak titeket! – fújta ki magát. – Gyertek gyorsan, baleset történt!

– Hol? – kérdezte hirtelen felvillanyozódva Beton.

– A Blahánál.

– Csúzli? – érdeklődött Dinka is.

– Nem. Macska. Még folyik a vér.

– Hú! Ki az?

– Nem tudom – vont vállat Kopi. – De kit érdekel?

– Jössz? – fordult Dinka a barátjához.

– Naná! – tárta ki a szárnyát Beton, és tojt egy utolsót az erkélyre, kötelességtudatból. – Ki nem hagynám!

A három galamb szinte egyszerre emelkedett a levegőbe. Alattuk dolguk után siető emberek.

(Nem nyertem a pályázaton, amelyre írtam)