Mert az van, hogy mérges vagyok. De erről majd később.
Szóval szokásosnál is erősebb hacketti univerzum, eddig is mindig dicsértem az alaposságát és a képzeletvilágát, de amit a Xenóban megírt, az lenyűgöző. Három (öt) faj/civilizáció kidolgozása már önmagában nehéz, de ha azok még hatnak is egymásra, igazán kihívás. És ebben Hackett nagyon jó. Az idegen lények leírása annyira profi, hogy a könyv közepétől az olvasó már teljesen magától értetődően érti és látja az egyedeket, motivációkat, az idegenséget, de ugyanakkor valahogy ismerősekké is válnak mind a hidrák, mind a firkák.
A spirálszerű szerkezet, amely kicsiből és könnyen érthetőből körkörös spirálokon (elindulás, kaland, visszatérés, elindulás, kaland, visszatérés stb.) keresztül elképesztő űroperai magasságokig is elvállalja a fajsúlyos témát, szintén gyönyörű. A folyamatos akció miatt lehetetlen letenni a könyvet, de az akció mellé ezúttal is jutott gondolkodnivaló bőven. Az idegengyűlölet, emberi kicsinyesség, a first world érvényesüléskényszerének visszássága mind aktuális téma, és Hackett elég pesszimista (realista?) ez ügyben.
Nekem külön szívet melengető volt a nyelvészeti megoldás, ahogy az egyes fajok egymást "lefordították", beszéltek. A firka színfüttyögés és kétszólamú beszédet és a hidra tengeri képeket egyaránt imádtam, a nevek is zseniálisak, végig élveztem olvasni mind a nyelvi, mind a kulturális megnyilvánulásokat. A színkódokat nyilván nem kerestem ki mindet, megelégedtem a főszereplő saját színképeivel.
És akkor a szereplők.
Hackett minden egyes könyvével egyre jobb szereplőket ír meg. Karakterei érdekesek, érthetőek, háromdimenziósak, még a xenók is szerethetőek végül. Nyikau őszinte bájossága, Áramlati Kék titokzatossága és számító távolságtartása is működik, a mellékszereplők (Vanessa, Red5, Atreides, stb.) is elképzelhetőek, jól eltaláltak. Azt is elfogadom, hogy ma már a mellékszereplők kinyírása szinte kötelező, persze, haljanak meg, ha van értelme. Atreidesnél még egyetértően hümmögtem, Áramlatinál már egy kicsit írói belenyúlásnak éreztem, hogy nem akart bajlódni tovább a mobiltartályával, mi legyen, mi legyen, á, sérüljön meg az ergoruha létfenntartó funkciója. Jó.
Red5 halálát már értelmetlennek éreztem. Értem én, hogy az volt az írói szándék, hogy végül hárman maradjanak az űrhajón, de ilyen banális, méltatlan módon szerintem csúnya volt.
És akkor ugye Nyikhau. Meg az utolsó 33 oldal. Először teljesen értetlenül álltam a szöveg előtt. Teljesen derült égből villámcsapásként ért Mark megbuggyanása, egyáltalán nem éreztem előkészítettnek. De mondjuk jó, katona, képes megölni valakit. Gondolom, higgadtan átgondolta, hogy így lesz jó (továbbra sem értem a gondolatmenetét, hogy miben befolyásolta volna az ő hősségét egy firka jelenléte a hajón, attól még ő nyugodtan lehetett volna így is az egyesült föld vezetője), de aztán már nem olyan higgadtan sikerült kiviteleznie a dolgot. Miért nem beszéli meg előre az apjával, miért bízik abban, hogy az majd melléáll? Nem volt ez olyan egyértelmű szerintem. És ami fontosabb, miért kergeti a szerencsétlen firkát, miért nem lőtt rá bénulós nyilat Olga helyett, és intézte el csendesen a dolgot, és akkor csak simán úgy tesz, mintha nem ő lett volna? Nem volt elég ideje csendesen elintézni?! És ha már kitervelt és végrehajtott mindent, utána miért van egy olyan jelenet, amikor megpróbál bocsánatot kérni???
Aztán az apja. Azért állt Mark oldalára, mert.... ööö, miért? Mert ő a fia, Olga meg a lánya? Ennél felvilágosultabbnak van ábrázolva a könyvben. Mert ő is egyetért azzal, hogy a Földről ki kell hajtani a xenókat? Már miért ért egyet, ő is xenológus, ráadásul elég okos, valószínűleg pontosan látja a kölcsönös hatások pozitív vonatkozásait. Mert idegenné vált az ostorosok gépeitől? Ennek nem volt semmi jele egészen addig (nyilván a nemlélegzésen kívül). Számomra egyszerűen érthetetlen az apafigura reakciója.
És a főszereplő, Olga. Ez már nem az első eset, hogy Hackett női főszereplőt választott, és mindig örülök neki, az Időutazásban is jó volt, és itt is érdekes a regényen keresztüli fejlődés. A tudományos világban nőként érvényeslülni akaró, elvei mellett kiálló, magas embereknek beszólni merő figura szívemhez közel áll, jól tudtam vele azonosulni. Viharos kapcsolata a testvérével néha kicsit kurtán-furcsán volt leírva, de a későbbi jelenetekből úgy gondoltam, érthető. Minél nagyobb a tét, annál jobban sodorják az események, látszik, hogy a végére nem a saját ligájában játszik. De egyszer, egyetlenegyszer sem cselekszik az elvei ellen. Ez a karakter NEM alkuszik meg. Sem a bátyja, sem az apja kedvéért. Az utolsó 33 oldalon nem Olga Ballard szerepel.
És ezért vagyok mérges. Rendben van, hogy meghalnak szereplők, rendben van, hogy pesszimista a könyv vége, rendben van, hogy önző, genyó egy faj vagyunk, akik csak az önnön érdekeinket nézzük, és képtelenek vagyunk elfogadni más véleményét, rendben van, hogy nem kapunk amerikai filmekbe illő dicső űrhajósiklást a fényes nap előtt, rendben van, hogy vannak családi viszályok, akár vérre menően. De az nincs rendben, ha egy karakter kiesik a szerepéből.
Mindenképpen érdemes elolvasni, mert megpörgeti az ember agyát rendesen. De a vége miatt "csak" 7/10.
Ha rendes vége lett volna, akkor a 9/10 és a 10/10 között hezitálnék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése