Reggeli történet

Ma ahogy beléptünk a folyosóra az oviban reggel, hallottam, hogy az egyik ovistárs kislány sír. Az anyukája pedig ráförmedt:

A képnek nincs köze a történethez, csak ma reggel fotóztam

- Utálom ezt a szándékos műsort! Szia!
És betuszkolta a lányt az öltözőbe, majd elment.
Ilyenkor persze mindig kicsit nehezebb átöltözni, nyilván senkit nem hagy hidegen, hogy az öltözőben ott sír egy kislány. És nyilván tudom, hogy ez az esetek nagy részében csak a szülőnek szóló műsor, én is kaptam ilyet bőséggel. Úgyhogy idáig még nem is írnék róla. Viszont ahogy ott hüppögött a kislány, majd némi téblábolás után "anyuci" motyogással kiment a folyosóra, igyekeztem megszólítani, hogy ne szökjön meg. Mondtam, hogy tudom, hogy ilyenkor picit nehéz, de délután majd találkoznak újra, és már folytattam volna, hogy addig csináljon neki valami ajándékot (mert ez szokott hatni), ő rám nézett, és elpanaszolta, hogy nem is az anyukája jön érte délután. Egy pillanatra abbahagyta a sírást, én biztattam, hogy azért este biztosan találkoznak majd, de aztán újra lebiggyedt a szája, és azt mondta:
- Olyan keveset vagyok vele!
Erre nem volt kész válaszom. Fontolgattam a "tudod, miért megy dolgozni anyukád?" illetve a "te már nagy kislány vagy" témaköröket, de egyik se volt az igazi, és végül így maradtunk, mert az óvónéni eddigre bevitte a szobába.
Mindez persze akár lehetne is mindennapos dolog, még a nagycsoportos óvodások is tudják rosszul viselni az elválást, akár csak átmenetileg is (pl. Kistücsök is matrica mostanában), de így még nem jött az arcomba ez a kevés együttlevés dolog. Néha én is így érzek ugyanis, hogy keveset vagyok a gyerekekkel, este fél 6 háromnegyed 6, mire hazaérek, ők meg vacsi, fekvés már fél nyolckor. Az elmúlt két hétben sokat voltunk együtt a szabi alatt, és az talán kicsit feltöltött mindannyiunkat. Remélhetőleg elég lesz a karácsonyi szünetig.