Tegnap láttuk A dzsungel könyve 25 éves jubileumi előadását. Persze online, de ez csak annyiban vont le az élményből, hogy nem tudtunk megfelelőképp visszajelezni a színészeknek, mennyire tetszett az előadás. A dalokat már rongyosra hallgattuk itthon, de most sikerült hozzá megnézni a többit is. Mivel én sem láttam, volt benne némi meglepetés: azt például nem tudtam, hogy ebben a színházi változatban Balu meghal az első felvonás végén, meg azt se, hogy a Bagirától elszakadás is ilyen keservesre van ábrázolva. Szegény kis öt éves Pindúrtündér így kétszer is elpityeredett az előadáson, de aztán a végén azt mondta, tetszett neki. Neki a majmos dal a kedvence, Kistücsöknek az Ember vagyok. Nekem személy szerint a Kegyelet egylet, annak a dallama is remek, de a szövege, na az egyszerűen zseniális.
A színészi játék is remek volt, Reviczky Gábort nagyon régóta kedvelem már vicces és komoly darabokban is, hihetetlen, hogy mind az 1200 előadást ő csinálta végig. Akela szintén. Legmeglepőbb és ugyanakkor legjobb teljesítménynek viszont Ká alakítását tartom (Méhes László), a szünetben beszélt is róla, hogy az ő jelenlétét csak a többiek tudják eljátszani, de ez nem teljesen igaz, nagyon sokat tesz hozzá, kiváló alakítás.
Az persze teljesen igaz, amit szintén mondtak a szünetben, hogy ha megpróbáltak volna igazi állatokat játszani a színpadon, az fals lett volna, érdektelen. De így jön ki Kipling történetének valódi ereje, hiszen a kirekesztésről szól, az útkeresésről, szereplői neki is emberiek, nem véletlenül.
Így utólag lehet, hogy várhattam volna még egy-két évet, hogy megmutassam a gyerekeknek ezt az előadást (közben belegondoltam, hogy én is inkább már 8 éves voltam, mikor láttam A padlást), de remélem, az érdekes részekre fognak emlékezni, nem a szomorúakra.
Vastaps.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése