Kiolvastam az Eldobható testeket. Az elejétől kezdve érdekelt a sztori, és annyiszor csodálkoztam el, hogy a történet teljesen más irányba ment, mint amit addig olvastam, hogy már majdnem elszédültem - de jó értelemben. SPOILER.
Vireni karaktere megfogott már az elején, az biztos, hogy tetszik valaki, aki le akar tartóztatni egy "érinthetetlen embert". Aztán persze egyáltalán nem erről szól a történet, hanem a szellemekről, akik most akkor emberek-e vagy sem. Aztán persze nem erről szól, hanem arról, hogy a greater good érdekében lehetünk hagyományos értelemben gonoszak. De aztán persze nem erről szól, hanem arról, hogy mire vagyunk képesek a céljainkért, meggyőződésünkért. Meg még egy csomó mindenről.
Az ötlet, az elképzelt jövő megint remekül sikerült, ez a szerző egyértelmű erőssége, és ezért veszek meg minden könyvet megjelenéskor. Nagyon érdekes kérdés az, hogy ha a saját testünk nem határoz meg minket, akkor vajon mi, és hogy ha digizalizálható a tudat, akkor mi a helyzet az egyes másolatokkal, azok is mi vagyunk-e, vagy az valaki más. Az, ahogy ki lett találva a Pezsgés, hogy mire van szüksége egy agynak, hogy felfogja az új létezést, szerintem nagyon jó, és a könyv rengeteget foglalkozik a testváltogatás, testtudat elvesztésének élményével. A lelki illetve társadalmi vonatkozásokkal már kevésbé, ezt kicsit hiányoltam is.
A központi karakter annyira erős, hogy mellette a többiek csak statiszták tudnak lenni. Még Marion Cheng is, aki amúgy elég erős jellem, és jó antagonista, tehát jó választás, de nem tudunk azonosulni vele, nem sajnáljuk a végén. Az Űrfarkas az egyetlen, akinek lenne esélye kiválni a többiek közül, főleg abban a jelenetben éreztem nagy erőt, amikor a hidegben egymáshoz bújtak Virenivel, de rá is csak úgy fogunk emlékezni, hogy "a fickó, akinek volt vibropulzárja".
A férj karaktere nekem teljesen lapos volt. Sem igazi szerepet, sem kiemelkedő jellemet nem kapott, és a regény közepén gyakorlatilag el is tűnt az útból, és csak a végén jött vissza meghalni. Ha én írtam volna, akkor az egymásra találást inkább a regény közepére tettem volna, nem a végére, mert túl kevés idő van megszokni, hogy akkor most újra együtt vannak, szintén egyáltalán nem ejtettem könnyet az elvesztéséért.
A regény a sok témaváltással engem végig lekötött, de egy helyen változtattam volna az arányokon: a végső csata szerintem kicsit hosszúra sikerült, és már a közepén is értettük, mennyire reménytelen, és utána még rengeteg oldalon és napokon keresztül tudtuk meg, hogy tényleg. 316-351. oldal. Ezután pedig egy baromi érdekes rész következett, amikor Vireninek egy másik embert kellett "eljátszania", hogy megszerezze a szükséges infót, és a több mint fél év a végső bevallás előtt kevesebb, mint a csata (361-393. oldal). Ez speciel engem érdekelt volna még részletesebben, kevésnek éreztem, sokszor nagyokat ugrottunk, és csak "el lett mondva", hogy Vireni elkezdett intézkedni az új szerepében.
A vége nagyon jó lett. Az utolsó pillanatig azt hittem, hogy az lesz a vége, hogy Vireni végül elfogadja az ajánlatot, és Kerney testében dolgozik tovább, a happy endre nem is gondoltam. De jól esett. :)
Köszönöm az újabb élményt, mindig meggyőződöm róla, milyen messze vagyok a scifiírástól, hehe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése