Az odavezető út

Amikor az ember igazán nagyon szeretne valamit, akkor jön a spórolás. A spórolás egy - közben elég idegesítő, visszatekintve viszont dicsőséges - folyamat, amelynek során türelem, vágyakozás és lemondások hosszú sorával végül elérjük az áhított célt. És az, hogy ennyit dolgoztunk, vágyakoztunk és tettünk érte, még értékesebbé teszi a megszerzett tárgyat/élményt. Sajnálom azokat a gyerekeket és felnőtteket, akik nem élik át ezt az utat. Persze nyilván nekem is jól esne néha, ha bizonyos céljaim közelebb lennének vagy akár most elérhetném őket, de megtanultam, hogy van haszna az odavezető útnak.
Amikor gyerekként kellett spórolni (például egy új Barbie-ruhára), a lemondás abból állt, hogy nem vettünk fagyit vagy rágót. Felnőttként komolyabbak a célok, komolyabbak a lemondások. Nem járok intézményesített tornára, nem megyek Apocalyptica koncertre, nem veszek drága sajtokat, nem veszek a gyerekeknek még egy könyvet, ilyesmik. Még a muszáj-dolgoknak is megfigyelem az árát, próbálok a hellyel vagy a mennyiséggel játszani. Mindig mérges voltam a nagymamámra, hogy képes elmenni több buszmegállót azért, mert máshol 10 forinttal olcsóbb a margarin - de most kezdem érteni. Ha valaki évtizedekig gyakorolja a spórolást, akkor nem tudja abbahagyni akkor sem, amikor már fizikailag nehéz neki.
Szerencsére nekem még nem nehéz fizikailag. És a végeredmény mindenért kárpótol (remélem).