Furcsa dolog ez az ízlés. Azt gondolná az ember, hogy tanult dolog, de mostanában sokszor szembesülök vele, hogy nem az. Nyilván vannak részei, amelyeket tanuljuk (szülőktől, barátoktól, társadalomtól), de az biztos, hogy egy másfél éves gyerek nem azért nem szereti mondjuk a gombát, mert én azt mondtam vagy mutattam neki (mert amúgy szeretem is), hanem mert az ízlés személyes, ugyanúgy, mint a zene. Vannak egyetemesen pozitív (és negatív) együtthangzások, de utána hogy kinek mi "jön be", az egy sor együtthatón múlik. Még így is az egyik legnehezebb dolog számomra az, hogy igyekezzek nem befolyásolni a törpéket a saját ízlésemmel, és attól, hogy én nem szeretem mondjuk a birsalmát, ők megkóstolhassák, és fordítva, attól, hogy én nagyon szeretem a marhahúspogácsát, nekik ne legyen kötelező megenni (csak megkóstolni - az kötelező). Tehát igyekszem olyan ételekkel is megismertetni őket, amit magamtól kevésbé eszem, és úgy szélesíteni a palettát, hogy közben odafigyelek az ízlésükre (pl. új húsfélét ismerős rizzsel, új zöldséget ismerős levesbe, stb.).
Amikor mi voltunk gyerekek, meg főleg mikor a szüleink, akkor egyszerű volt a képlet: megeszed és kész, addig nem állsz fel (szerencsére nálunk nem így volt). Én ebben is inkább a jutalmazás, mint a büntetés híve vagyok: sosem büntetem, ha nem eszik meg valamit (nem állhatsz fel, nem nézhetsz mesét, stb.), hanem ha mindent megeszik a tányérról, akkor nagyon megdicsérem, ebéd után esetleg egy kis desszert is jöhet, stb. És tény, hogy én itt a jólétben mit sem tudok a háborúról és nélkülözésről, de sokkal kevésbé zavar, ha marad a tányérban egy kis leves, mint ha a gyerekem kényszerből eszik, és már nem is tudja eldönteni, hogy éhes-e.*
*Nem, nem kap másikféle ételt, ha nem eszi meg, ami az ebéd/vacsora.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése