Ma mondtam a két éves kislányomnak, hogy venni kell egy ismerős babának egy játékmacit, mert most született. Mondta, hogy majd ő segít (imád vásárolni). Gondoltam, hogy ebből baj lesz, de azért elvittem egy játékboltba, ahol is rögtön nekiesett valami zombis pattogós játéknak, szerencsére csak a zacskóját láttam, visszatetettem vele a polcra.
Aztán elérkeztünk a plüssökhöz, ahol nagyszemű, rettenetesen cuki kis állatok voltak viszonylag drágán. Mondom nem neki veszünk, hanem egy babának, és ki kell választani egyet.
Persze lepakolta az egész polcot, és választott nagy nehezen négyet (egy kutyust, egy cicát, egy zebrát és egy pandamacit). Hagytam, hogy fogdossa őket, de mindig mondtam neki, hogy ezek nem a miénk, és csak egyet fogunk elvinni, és azt se neki.
Aztán eljött az idő, amikor választani kellett, előbb visszapakolta a cicát, majd a zebrát, és szorongatta a pandamacit meg a kutyust. Nagyon cukin nézett rám. Végül elszánta magát, és visszatette a pandamacit is. Mondtam, hogy nagyon kedves, és megyünk haza tízóraizni, és pápá állatkák.
És eljött. Nem volt sírás, hiszti, még azt az egy kutyust is szépen betette a kosárba, amíg a pénztárhoz értünk. Nem kérte el akkor sem, amikor kifizettem.
És nem tudom, melyikünk dobott nagyobb mínusszal akaraterő-próbát, mert majdnem megvettem neki a pandamacit...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése