Két hét otthon

Most, hogy egy nap híján két hete vagyok otthon egyes-egyedül, mindkét csemete intézményben, kipihent és üde vagyok nem érzem úgy, hogy mindent sikerült megcsinálnom, amit elterveztem. Persze ebben jelentős szerepe van annak, hogy elvállaltam egy munkát (említettem már), ami véletlenül 8 ezer szóval több lett, így még három napot szüttyögtem vele.
Végül is a lényeggel megvagyok, mert Pindúrtündér szülinapjára már csak a torta kell, amit ma fogok elkészíteni. De a két hetes tervből azért kiesett pár dolog - részben azért, mert mindig a fontossági sorrend végére sorolódik, mint pl. a padlás rendrakás, részben azért, mert túl nagy falat, és inkább bele se kezdek, mint pl. a novellaírás.
Azért jó volt ez a két hét egyedül otthonlevés. Hogy csinálnám-e még?
Anno valahol 1997 körül egy szerepjáték-táborban hajnali 2 táján egy Vampire: The Masquerade történet közepén az egyik játékostárs feltette a Nagy Kérdést nekem és lánytársamnak:
- Ha elég sokat keresne a férjetek, otthon maradnátok-e családanyának?
Akkor azonnal igent mondtam. Hát persze. Írogatnék, dolgozgatnék, mindig kitalálnék játékokat a gyerekeknek, kipihent lennék a férjemnek, ragyogna a lakás, és magamra is lenne időm. Mindenki boldog lenne.
Most, életemnek ebben a szakaszában azért örülök, hogy vár a munka és a kollégák. Nem fog ragyogni a lakás, meg jó eséllyel én se, és kipihent se leszek, az írás pedig lehet, hogy nagyon hosszú ideig parkolópályára kerül, viszont cserébe élmények fognak érni, és beszélgethetek felnőttekkel, akik nem feltétlenül kisgyerekes anyukák (akikkel amúgy semmi baj nincs!).
Aztán meglátjuk, ki lesz boldog így és ki nem.