Star Trek: Voyager

Nem tudom, mikor hagytam ki utoljára ennyi időt a blogolásban. Ez többek között azért volt, mert rengeteg a meló, küzdök a szófogadatlansággal otthon, és némileg kifáradva vetem bele magam a nyárba... meg azért is, mert rengeteg minden van folyamatban, és ebből elég sok minden a végéhez közeledik, de eddig semmiről nem tudtam érdemben beszámolni, mert csak a várakozás, csak a mindjártottleszek, mindjártvége és mindjártbeszámolokróla volt.
Viszont tegnap megnéztük a Star Trek: Voyager utolsó epizódot, ezért pont került egy igen hosszú projekt végére. 2016 májusában kezdtem el bepótolni férji segítséggel. Nem mondom, hogy az összes részre kristálytisztán emlékszem, de remek élmény volt, mint mindig, most is tetszett a Star Trek felütése, hogy már sikerült végre túljutni a mindennapos problémákon, és ezúttal még a setting is tetszett, hogy jó messzire vetődtek, és haza kell utazni akkor is, ha úgy tűnik, nem fogják megérni az utazás végét.

A lezárás mondjuk pont nem az én ízlésembe vág, nem szeretem az időutazós sztorikat, mert mindig logikátlannak találom a végén... De az egész miliő most egy darabig hiányozni fog. A kapitány afféle példakép is, bírtam a határozottságát, az elveit, az ellentmondást nem tűrő attitűdjét, amely jól megfért a csupaszív természetével és a mindent megoldani akarásával. A többi szereplő közül a dokit kedveltem a legjobban majdnem a végéig, ott szerintem kicsit elrontották (főleg abban a részben, ahol elrabolják a kapitányt, és ő neki ellentmondva megtesz mindent, amit az elrablók kérnek).
Kedveltem azt is, hogy sose lehetett tudni, milyen epizód következik, mert egyik mint egy szappanopera, másik mint egy horror-sorozat, harmadik mint egy tárgyalásos-ügyvédes, szóval kicsit mindent néztem az elmúlt kicsit több mint egy évben.
Jó sok óra benne van, és igen, fordíthattam volna másra is. De pihenni is kell valamikor, és pihenni tökéletes.