2010-ben találkoztam vele utoljára. Haraggal váltunk el, legalábbis részemről egyszerre voltam mérges, csalódott és megbántott, és megírtam két levelet neki (a mai napig ott van a draftjaim között mindkettő), amiket aztán egyiket sem küldtem el (most már nem is fogom), csak visszafogottan távoztam az életéből, mondván, hogy nem futok tovább olyan szekér után, amelyik nem vesz fel.
Azóta nem találkoztunk, neki ez nyilván megfelelt, én is kihevertem, de azért néha, mikor merengek, még mindig előfordul, hogy odagondolom magam az ő világára, az "ő kertjébe", ahogy mindig mondta, és persze megtisztelő, hogy legalább egy kis ideig sátorozhattam is ott.
1996-ban találkoztunk, amikor a gimnáziumi szerepjáték klubomnak szerveztem az első szerepjáték tábort Révfülöpre, és persze elhívtam az összes ismerősömet, akikkel még a '95-ös Rúna Táborban találkoztam. Utólag visszagondolva rém béna lehetett a tábor, de írtam a Valhallának, és ők valami furcsa okból kifolyólag eljöttek a mi házunkba ő és Csanád, ott beszélgettünk egy délutánt, aztán ettől a találkozástól úgy felbátorodtam, hogy bombázni kezdtem őket az irományaimmal. Akkoriban ez nem e-mail volt még, hanem klasszikus posta.
Egészen megdöbbentő módon válaszoltak, mindig kedvesen, mindig elutasítóan.
Aztán amikor 1999-ben felvettek az ELTE-re, ujjongva néztem a térképen, hogy a Pesti Barnabás utca és a Kígyó utca milyen közel van egymáshoz. Számos kedden és csütörtökön délután bementem a Valhallába lebzselni, hol magus kártyáztam Riccóval, hol csak hallgattam Zsolt agymenéseit a világról... hol beszélgettem Vele. A Marson játszódó regényemről (ultrabéna volt), az elfes világleírásomról (nem tudom, mennyire ihlette meg a némileg később megjelent Summarium elfes része), és persze a novelláimról. Azt hiszem, egyetlen egy volt, amire azt mondta, hogy egy kis átírással akár még meg is jelenhetne a Rúnában. Valószínűleg sosem jelent volna meg, csak kedveskedni akart egy kicsit. Átírtam vagy tízszer, de nem lett elég jó.
A Két életem, egy halálom 1999-ben jött, imádtam minden mondatát (a mai napig is benne van a könyvben vagy tíz jelölőfecni a kedvenc részeimmel). Egyszer egy kávézóban azt találta mondani, hogy Nyeste figurája részben én vagyok. Nyilván elhittem, mert el akartam hinni, és nem tudom, mennyi igazság volt benne. Ez a könyv annyira tetszett, hogy bevittem az egyetemre is, bármennyire is tudtam, mennyire megvetik ott a scifit, talán szándékosan akartam polgárpukkasztani. Sőt, meghívtam, és eljött a kedvemért egy szemináriumra. A stilisztikán pedig az egyik scifi novelláját (időrendőrös, sajnos nem emlékszem a címére, talán Zúg a Volga?) vittem be feldolgozásra, és elismerően hümmögött a stilisztika tanárom, hogy ebben a novellában van valami.
Aztán jött a sok vihar a pocsolyában, az Inomi, az új barátságok és új haragok, de mi találkozgattunk néha, negyedévente, az írásról beszélgettünk, meg arról, hogy apakomplexusom van, és elvitt autókázni a budapesti éjszakába, és én akkor azt gondoltam, hogy ennél menőbb dolog nincs is.
A regényem sosem jelent volna meg, ha ő képes megakadályozni. Valószínűleg igaza is lett volna, irodalmi értelemben mindenképp. A fejlődésemnek mégis hatalmas önbizalmat adott az, hogy az ő akarata és véleménye ellenére elérhetek valamit. Egyszer kérdeztem meg, hogy olvasta-e, de a válasz meggyőzött róla, hogy nem.
Én azt akartam, hogy az ő világa ismét menő legyen és híres, ő pedig foggal-körömmel védte a saját kis kertjét még akkor is, amikor már nyilvánvaló volt, hogy nem tud mit hozzátenni. Valamiért megutált engem. Ellehetetlenített, a nevemet nem volt szabad beleírni semmibe, amivel akár fél évig is dolgoztam, és én még ebbe is belementem. Embereket motiváltam írásra, jártam találkozókra, szerveztem is (táborokat, mittomén), és közben mindig reménykedtem, hogy valami megtetszik neki abból, amit csinálok. A Bíborgyöngyös novelláimat valamiért kiengedte, nem tudom, miért.
Az összes írását olvastam, felnéztem rá, imádtam hallgatni a Ferenciek terén a kávézóban, ahogy a kaszkádról mesél, és ezt az emléket szeretném megőrizni róla. Amikor még meg tudtam nevettetni.
Kár, hogy már sosem mondhatom el neki, mennyire nagy hatással volt rám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése