Kezdődik a hét

Igen, ma kezdtem két hét vakáció után újra dolgozni. Igen, 5-kor keltem, mert a gyerekeket felverte a kukorékolás (vagy az, hogy két hete nem aludtak otthon). Igen, rosszul indult a reggel, mert le volt zárva a rakpart. De ezen körülmények között simán meg szoktam őrizni a hidegvérem.
Aztán mivel nem tudtam ott találkozni a Nagyival, ahol szoktam, hogy odaadjam a gyerekeket napközbenre, elmentem egy olyan környékre, ahol mint kiderült, nem nagyon lehetett megállni. De sebaj, találtam egy szimpatikus padkát, felálltam, szépen felhúzódtam, mindenki elfért mellettem, semmi balhé, várakozni tilos nem volt kint, senkit se zavartam a járdán se, bódottá.
Kivettem a gyerekeket, Nagyinak meséltem éppen, hogy mi van a hátizsákban és mire érdemes figyelni, mikor egyszer csak látom, hogy egy nő megpróbál közép és egy oszlop közé állni, ahová napnál világosabban látszik, hogy nem fér be az autója. De ő csakazértis, csakoda. Úgyhogy orral úgy ráállt a járdára, hogy majdnem ráhajtott a lábamra, és mikor arrébb mentünk, és kezdtem búcsúzni a gyerekektől, akkor még egyszer majdnem megérintett az autó orrával. Ekkor rosszallóan néztem rá. Ő biztosan mondott valamit a felhúzott ablak mögött, amit nem hallottam, de intettem neki, hogy ne idegeskedjen, mindjárt megyek el úgyis.
Folytattam a búcsúzkodást, majd mire felnéztem, már láttam a manővert, ahogy kormányozza az autót rükvercben, hogy az nem lesz jó, kalimpáltam a kezemmel mint állat, de azért csak folytatta, és szépen akkurátusan belement az autóm hátuljába. Nem nagyon, csak épp annyira, hogy mindkettőnk autóján látsszon a másik színe.
Eddig sose húzták meg az autómat, mindig figyeltem, hogy senkinek ne legyek útban. És eddig ezzel az autóval sosem okoztam én se balesetet, vezetéskor maga vagyok az irgalmas szamaritánus, tökre figyelek másokra, még csak bosszantani se akarok senkit. Azt képzeltem, hogy most se vagyok útban, és elég rosszul érintett, hogy valakinek mégis útban voltam.
De nem ezért lettem ideges. Hanem azért, mert miközben kalimpáltam, és húzta meg az autómat, mosolygott. Utána pedig, miközben próbáltam felháborodva magyarázni neki, hogy ha már mindenáron erre a szent helyre akarta bepréselni magát, várhatott volna 10 másodpercet, amíg elbúcsúzom a gyerekeimtől, és elmegyek az autóval, aközben ki se szállt, meg se nézte, mit csinált, és a megbánás legkisebb jele nélkül ült a kormány mögött, azt hajtogatva, hogy ő kérte, hogy álljak arrébb, és mindegy, hogy mit csinálok, csak hagyjam békén végre, mert neki "mennie kell dolgozni". Olyan fölényesen közölte mindezt, mintha nekem nem kellene dolgozni mennem, és mintha a feljebbvalóm lenne azért, mert nekem egy kicsi Suzukim van, neki meg egy nagy nyugati autója.
Azt sajnálom, hogy olyan mérges voltam, hogy végül nem fotóztam le a hülye autójával együtt, hogy legalább ide betegyem a postba.