Táborok, kockák, kalandozás

Ma nosztalgiáztam kicsit. Egy kedves kollégával beszélgettem a szerepjátékokról, táborokról, verseny- és egyéb modulokról, felidéztem kellemes emlékeket a nyíregyházi Rúna-táborokból, meséltem a sikerélményeimről, elmeséltem a live epizódokat a Vadasparkban, a saját szervezéseimet (úristen, ez a link még műxik!, sőt, ez is, haha, ezt meg én írtam), hogy én hogyan írtam versenymodulokat... és magamat is megleptem vele, mennyire könnyen jöttek vissza ezek az emlékek.
Amikor tizenév végén, huszonévesen rengeteget játszottam, és el sem tudtam képzelni a világot szerepjáték nélkül, nem értettem, hogy emberek miért hagyják abba, és mérges voltam rájuk. Aztán én is abbahagytam tíz évvel később.
Klisé, és nem teljesen igaz, hogy a gyerekek miatt hagyja abba az ember. Tény, hogy sokkal kevesebb ideje lesz, vagy ha nem is lesz kevesebb ideje, a gyerekek első 6 évében jelen lenni talán a legfontosabb a teljes gyereknevelésben, és ebből én biztosan nem fogok leadni.
Másrészt valójában nem is miattuk hagytam abba. Sőt, még abban sem vagyok biztos, hogy örökre.
Amikor költöztünk, akkor persze megtaláltam a hatalmas dobozt, amelybe belezsúfoltam minden felszerelésemet szabálykönyvestül-kockástul-karakterlapostul, és nagyon erősen akartam, hogy NE nyissam ki, mert akkor kijön a szellem a palackból, de persze kinyitottam. Pont ott volt a kisfiam, úgyhogy gondoltam, megmutatom neki az én dobókockáimat (imádja a dobókockákat), és elővettem a szent fekete szütyőmet, amit 1996 magasságában kaptam, és tele volt olyan ereklyékkel, mint a cinkelt k6-om, a KM (kis mészáros) törpém, és a M* legelső alapkönyvhöz hozzácsomagolt k10-eim. Furcsa volt, ahogy elkezdett játszani velük, és ahogy matatta őket, úgy éreztem, inkább vissza kell vennem. Ezek az én kockáim. Az én történeteim.
Aztán majd ha 6-7-8 éves lesz, akkor elkezdünk kalandozni valami kényelmes kis fantasy világban, aztán ki tudja? Lehet, hogy kinyitom a dobozt megint.