Vörösingesek

Közben egyszer kifagyott az autórádióm (tényleg, még kikapcsolni se lehetett, csak akkor adta fel, amikor kihúztam a tápot), de hősiesen megjavítottam, és kiolvastam a Redshirts-öt.
Az eleje nekem egy kicsit túl volt húzva, de onnantól, hogy az olvasónak leesik, miért, már tökéletes. SPOILER.

Szóval az elején, amikor a viszonylag átlagos főszereplő viszonylag átlagos módon egy űrhajóra kerül, és ott a kezdeti beillleszkedési nyavalyák mellett furcsaságokat észlel, és senki nem mond neki semmit, az nekem sokáig húzta az idegeimet, valószerűtlennek tűnt. Majdnem abbahagytam az olvasást emiatt. Nyilván főleg a Vének háborúja hat kötet után már nem kínált nagy újdonságot a setting, gondolom, fordítva kellett volna olvasni.
Nadeaztán amikor végre sikerült kinyögnie Jenkinsnek, hogy mi van, és onnantól fordul egy jó nagyot az egész. A koncepció maga nyilván nem új (mint ahogy azt maga a szerző is bevallja a könyvben a végén a sorozatíró blogjában), de kiválóan lekerekített, működő és tulajdonképpen vicces történetet sző belőle Scalzi.
A visszamenés az időben már majdnem idétlen, de hát rengeteg ilyen idétlenséggel határos epizódot láttunk, szóval érthető. Aztán a jelenkor idejében a bukdácsolás is kedves, szerethető, és a legjobb jelenet az, amikor a főszereplő közli Hansonnel, hogy nyögje ki, ami a feladata, mert egyedül neki nem volt feladata eddig, tehát valamiért tuti benne van a történetben.
El tudom képzelni, hogy ezt legalább annyira élvezetes volt megírni, mint amennyire olvasni az. Teljesen megérdemelten kapta meg a Hugo-díjat.