1436

Az első és legtovább halogatott dolog, amin változtatok, ez a blog. Nevezetesen hogy nem írok ide többet.

Naplót elég régóta írok, fogalmam sincs, mikor kezdtem. Blogot 2004. augusztus 25-én kezdtem írni, még az indiramyles.hu-ra, egy kedves ismerős csinált hozzá blogmotort, menő volt. Annak már csak az exportja van meg természetesen. Oda mindent IS leírtam, ami történt velem, nyavalygást, élményeket, elég személyes dolgokat is, erről szerencsére később leszoktam. Ez 2008-ig ment.

Aztán 2008 és 2011 között a Freeblogra írtam, annak is megvan a blogexportja. Kicsit kevésbé terjedelmesen, kicsit kevésbé belemászva a környezetemben lévőkbe, de még mindig kábé mindenről.

2011. árprilis 9-én értem ide a Bloggerre. Ezt már lehet látni oldalt. Ezt kedveltem a legjobban, jó a kezelőfelülete (kivéve a telefonos), és könnyen lehet szerkeszteni. Aztán megszülettek a gyerekeim, és a havi gyerekbejegyzések, útibeszámolók illetve a filmek-sorozatok-játékok mellett sok magvas gondolatra nem volt idő/energia. 

Közben amúgy maga a blog mint műfaj is átalakult. A szakmai blogoknak látom értelmét, a személyeseknek nem annyira. Annyira sok a content, hogy az emberek inkább podcastot és/vagy videókat fogyasztanak, hosszan olvasni nem szokás. 

És persze az is van, hogy amikor igazán lett volna valami mély gondolatom, azt meg ilyen-olyan okok miatt nem írtam le ide. Mert megosztó, mert valakivel vagy valamivel kapcsolatos, mert a nézeteimet már nem feltétlenül akarom mindenkivel megosztani. Nem írtam covidról kifejezetten, nem írtam háborúról, választásokról, tanárokról és oktatásról, és egyáltalán nem írtam írásról se az utóbbi időben. Így, ebben a formában ennek nincs értelme. Ezt már párszor pedzegettem, de megérett. Isolde is megírta, hogy közben fordult a világ egyet.

A grafomániám nem vész el, csak átalakul:

• havi gyerekbejegyzések -> külön fájlban folytatom
• film/sorozat/játék/úti beszámoló/egyéb publikus dolog -> FB
• általam szépnek gondolt fényképek -> Insta
• olvasás nyilvántartása -> még gondolkodom, hogy Goodreads-e
• egyéb szenzitívebb gondolatok/vélemények -> személyesen
• gondolatok az írásról -> sehol?
• szakmai gondolatok -> sehol?

Ez az 1436-ik post. 

Évbúcsúztató, évkezdő

2022 elég lesújtó volt globális szinten, ami 2020 után elég nagy teljesítmény. Nyilván nem kell ecsetelni a háborút, amely mindent befolyásolt, és nagyon sok mindent megváltoztatott. Még nincs vége, meglátjuk, mit hoz majd ez az új év.

Mi a családban igyekeztünk a jó dolgokra koncentrálni, azokat kidomborítani, emlékezni rájuk, és azért történt egy pár mérföldkő idén. Jártunk Kaliforniában, iskolás lett a kisebbik gyerekünk is, felújítottuk a telek hátsó végében a kis helyiséget. Sokkal kevesebbet foglalkoztunk a kerttel. A munkámban nem változott semmi, bár megvolt az első nagy szállításunk, aminek mindenki nagyon örült, de egy kicsit elfáradtam a végére. 

Nem jutottam be ebben az évben sem a GABO pályázatra, és feladtam. Belekezdtem egy regénybe, de még messze a vége, és decemberben elég markáns volt a megtorpanás, nem tudom, fel lehet-e venni a fonalat. Sokkal kevesebbet mozogtam, és bár életem eddigi legnagyobb futó- és biciklis teljesítménye is idén történt, nem vagyok elégedett a fizikai erőnlétemmel - wellbeingemmel. Ki kell alakítani új szokásokat. 

Olvasás terén is nagyon gyatra volt ez az év, ez a tendencia sem tetszik, hogy egyre kevesebbet olvasok. Meg kellene találni az időt erre is, többet, mint eddig. Amikor volt egy közös quizjáték a melóhelyen a nagy csapattal, amelyben több ázsiai csapat is részt vett, volt egy olyan kérdés, hogy melyik kolléga olvas el évente 20+ könyvet. Többen engem írtak, és tökre elszégyelltem magam - ez régen így volt, az utóbbi pár évben már sajnos közel sem.

Szóval mindent összevetve ez az év izgalmas volt, jó lesz visszaemlékezni a jó részekre, de nyomasztó is volt sok szempontból, és kicsit robotnak éreztem magam sokszor, aki teszi a dolgát, de csak a kötelező dolgokra jut energia. Úgyhogy nagy reményeket fűzök 2023-hoz, és el is kezdem kitalálni, mit csinálok majd másképp.

Aranyérem, mézeskalács

Ebben a hónapban Pindúrtündér sok élményt gyűjtött. Volt az akrobatikus rock and roll csoporttal fellépése, ahol arany minősítést kaptak, amúgy tényleg ők voltak a legjobbak a kezdő csoportból. Koriztunk többször is, és amióta nem recés a korcsolyája, mert kinőtte a sajátját, és megkapta a tesója fiúkorcsolyáját, azóta kiválóan tud korcsolyázni. A gyerek lánykorcsolyákra nem kéne feltenni a recét, úgyse fognak még piruettezni. Na mindegy.

Voltunk cirkuszban, az is nagyon tetszett neki, utána még napokig emlegette az akrobatákat. 

A szülinapjára kapott ajándékokat még alig sikerült feldolgozni, aztán most újra várják a fa alatt az ajándékok... Igyekszünk mindig lerajzolni, kitől mit kapott, de egyre nagyobb a dömping.

Csináltunk mézeskalácsot, és elég jól is sikerült idén. Szerencsére ezekhez az együtt díszítésekhez mindig van kedve. Mondjuk nyilván, mert ételről van szó... De azért én örülök neki. Vicces volt, hogy az utolsó sulis nap délelőttjén csináltam meg a mézeskalácsokat, hogy délután már tudjunk rá rajzolni, és amikor mentem érte a suliba, "kiszagolta" a mézeskalácsot rajtam, felderült az arca, és mondta, hogy sütöttem, ugye?

Aztán meg készítettünk mindenkinek kézzel ajándékot, egész jókat sikerült idén, puzzle-t, mini baglyot, rajzot - alig segítettem benne. Nagyon fontosnak tartom, hogy ők is adjanak saját kézzel készített ajándékot, érezzék az ajándékadás örömét. 

Ja, és még egy érdekesség: most karcolt életében először rézlemezbe. Nem nagyon szeppent meg az "idegen" anyagtól, szép határozott vonalakkal rajzolt bele egy katicát és egy napot. 

Pindúrtündér nagyon várta a karácsonyt, igyekeztünk varázslatossá tenni, remélem, sikerült.

Lvl70

Also, life begins at lvl70... again.

Ugrálás és videók

Kistücsök kilenc és fél éves lett. Ebben a hónapban a tanulásé volt a főszerep - egyrészt a közelgő felvételi miatt, másrészt azért, mert ami eddig ment, hogy a napköziben elkészüljön a házija, az mostanában nem megy. Rendre marad egy kis magyar házi, amit aztán vagy késő este vagy korán reggel kell megcsinálni, és ez mindkettőnket eléggé kifáraszt. Volt egy hét, amikor azzal próbálkoztunk, hogy jöjjön haza egyedül ebéd után (úgyhogy megvolt az első hat hazajövetel teljesen egyedül), és akkor itthon, nyugiban csinálhatja a házit meg, de valahogy az se jött be. Most már nem nagyon van ötletem, mit lehetne.

Az adventvárás idén egy 300 darabos puzzle, amelyet előre összetettünk, majd minden napra 12 db összefüggő darabkát tettünk a zokniba. Így szépen minden nap épül-szépül egy téli kép, és szerintem nagyon jó hangulatot áraszt. Néha persze hiányolják a csokit, de a Mikulástól annyit kaptak, hogy már nem kell több.

Voltunk zsúron a Superfly-ban, ami nagyon tetszett Kistücsöknek, mindegyik ilyen trambulinparkot szereti, és a zsúr is tök jól sikerült. Én legalábbis nagyon jót beszélgettem a szülőkkel, hehe.

Voltunk cirkuszban is, erről írtam is, sőt, életünkben először porondülés első sorban, úgyhogy Kistücsök kapott egy pacsit az egyik artistától. 

A legújabb elfoglaltság, hogy kiderült, egy LevelUp nevű csapat vicces Super Mario animációkat csinál, pl ezt, és most előfordul, hogy a házikészítés motivációja egy-egy ilyen videó megnézése. Amúgy tényleg viccesek.

Kábé ennyi, amúgy business as ususal. Várjuk a Karácsonyt.

Let it go

Dolgok, amiket az utóbbi egy hétben elengedtem, mert nem volt időm/energiám rájuk:

• Secret Santa cipősdoboz a helyi karitásznak
• az idei karácsonyi bábműsorunk
• rajzpályázaton indítani a csemetémet
• ide gyakrabban írni (pl. a Wednesday sorozatról, amely az utóbbi idők legjobbja)
• szuper ajándéktárgyak készítése a pénteki adventi vásárra (rengeteg ötletem volt)
• elvinni kosáredzésre a hullafáradt gyerekemet, akinek még házit kell csinálnia otthon
• A hagyományos karácsonyváró 1000+-os puzzle kirakása

Melyiket a 9 közül

(harmadik napja írom, talán most sikerül) Vasárnap megnéztük a Melyiket a 9 közül? előadást a Fővárosi Nagycirkuszban. Én az artistaszámokat nagyon kedvelem (az állatos számokat kicsit kevésbé), a cirkuszfesztiválnak covid előtt mindig lelkes nézői voltunk, és remélem, lesz majd megint. 

Nyilván teljesen laikus vagyok a cirkuszelőadások és az akrobatika témájában, de láttam már pár jó műsorszámot, ezért ki tudom jelenteni, ez a Melyiket a 9 közül kifejezetten színvonalas, minőségi előadás, remek koreográfia, szívmelengető kerettörténet, és maguk a számok meglehetősen erősek, egy-kettő egészen lélegzetelállító (a létrás és a rudas volt a két kedvencem).

Emellett életemben először ültem porondülés első sorban, ami még külön extra élmény volt, és viszonylag biztonságos ezen az előadáson, mert a keretsztori miatt nem volt bohóc, aki ki akart volna hívni. Összesen egy pacsit kaptunk az egyik artistától. 

Mindenkinek ajánlom, ha még van jegy.

100 bolha

 Jó. De nem elég, nem elég jó.

Finom. De nem elég, nem elég durva.

Jajj, de le vagyok törve,
Jajj, de le vagyok sújtva.
Jajj, de föl vagyok dobva,
Jajj, de föl vagyok dúlva.

Ez ment egy óráig a fejemben, amikor ma reggel szétpattant a kanna, és beterített 80 fokos teával engem, a pultot, és a padlót.

Amúgy a klip egy kortanulmány - és van benne ilyen sor is, hog

yaszongya: "És most majd nem veszek semmit, bár szépen mennek föl az árak."

Dolgok

Tegnap voltam ugrálni a CyberJump-ban. Ma fáj a nyakam. Tetszik a Wednesday sorozat. Írtam veryofficial blogpostot a kiszállított termékünkről. Vettem menő SW pólót. Szerveztem szülinapi zsúrt, szerintem tök jól sikerült, voltak zsúrjátékok meg minden, csak a torta volt csoffadt (de mentségemre legyen mondva, csináltam finom tortát is, az osztálynak, pénteken). Idén is jelentkeztem az adventi ablakdíszítésre, úgyhogy lesz kifogás szépen feldíszíteni a házat addigra. Már kitettük az adventi zoknikat, úgyhogy holnap megkezdődik a visszaszámolás. Jelentkeztem Secret Santa-nak is, úgyhogy készítek cipősdobozt egy kislánynak. A VB tippelés pont úgy megy, mint négy éve, de most több meccset láttam (és talán fogok is még). Átálltam Spotify-ról YouTube Musicra. Meg ezek.

Hercegnő és bajnok

Hét éves ez a kicsi nagylány, aki egyszerre hercegnő (szeret csinos lenni, rajzolni, kézműveskedni, verset mondani és énekelni, szereti a finom ételeket - főleg az édességet -, és néha engem is meglep, milyen választékosan beszél) és egy kis bajnok (biciklizik, úszik, végigmegy a majomlétrán, felmászik mindenhova, erős és ügyes, kíméletlenül kitartó, és néha megdöbbentően bátor).

Nyilván ehhez az is hozzátartozik, hogy szeret nyerni, és néha eléggé lelombozódik, amikor nem nyer, vagy nem ő a legjobb valamiben - de elég belsőségesen ismerem az ilyesmit, és talán tudok is neki segíteni benne.

Bármikor kapható egy kis kreatívkodásra, mostanában varrogatunk, rajzolni szokott sokat, esetleg gyöngyözni. Várom, mikor tudunk karácsonyra készülni majd. A festegetés most picit háttérbe szorult. 

Eddig is rengetegszer kérdezett jókat és/vagy koránál érettebbet, de mostanában sokat beszélgetünk komoly témákról: születés, halál, mi lesz, ha nagy lesz, miért válnak el az emberek, hogy fogja hívni a kislányát, ilyenek.

Arra, hogy mi lesz, ha nagy lesz, mindig mást mond (szerencsére), de legutóbb azon vacillált, hogy szakács vagy állatorvos, esetleg boltvezető legyen. Aztán látszott, hogy elgondolkozik, keményen dolgoznak a fogaskerekek, majd fél perccel később rámnézett, és azt mondta: 

- De lehet, hogy tanár leszek, hogy legyen még akkor tanár.

Well.

Múltkor Sopronban szénsavas limonádét kapott az étteremben, és ez annyira megtetszett neki, hogy jó két héttel később egyszer csak mondja, hogy nagyon szeretne újra Sopronba menni. Mondom, miért? "Mert ott lehet étterembe menni, és ott adnak bubis innivalót." Így hát elárultam neki, hogy otthon is tudunk bubisat csinálni, és néha kaphat is... 

A suliban szerintem megtalálta a helyét, még nem túl nagy kihívás az anyag, de maga a folyamatos figyelés azért lefárasztja, pénteken délutánra nem szabad programot szervezni. A heti két tánc ehhez persze hozzájárul, de ahogy kívülről látom, tetszik neki, élvezi. Látványosan fejlődik a mozgása, pedig eddig se volt rossz. 

Az egy dolog, hogy én mostanában nosztalgiázom, hogy milyen volt kicsinek, de most már van annyi éves, hogy ő is kezd így mondatokat: "Amikor én még kicsi voltam..."

Bíró voltam

Szóval voltam a hétvégén Toastmasters division contesten, ami kb. azt jelenti, hogy az ország összes klubjának legjobb beszélői (már azok közül, akik vállalkoztak ilyen megmérettetésre) szerepeltek rajta. 

Ez volt az első eset, hogy kiléptem a klubom langymeleg keretei közül, és kitekintettem arra, hogyan működik ez máshol, mások mennyire veszik ezt komolyan, illetve miért szeretik csinálni. Az egész apropója az volt, hogy léptem tavaly három szintet, és mint kiderült, ezért jár egy csinos kitűző (Toastmasters is all about pins). A kitűző személyes átvételéhez kellett eredetileg elmenjek az eseményre, de ha már ott voltam, elfogadtam a felkérést, hogy bíró legyek. Egy a hét bíró közül, akik a beszédeket értékelik.

Négy kategóriában 5-5 beszédet hallhattam (magyar rögtönzött beszéd, magyar humoros beszéd, angol rögtönzött beszéd, angol humoros beszéd), és meg kell mondjam, nagyon színvonalas volt a rendezvény. Nem voltak egyforma minőségűek a beszédek, de összességében kiválóan szórakoztam, és azt gondolom, a bírói feladatomat is felelősséggel és odafigyeléssel láttam el, a végső eredményt egyetlen esetben nem "találtam el" a pontszámaimmal. 

Számomra egyébként sarkalatos és kincset érő példamutatás volt az a dokumentum, amelyet bíróként alá kellett írnom arról, hogy amennyire csak tudok, objektíven fogok értékelni. Mert azt már gyakorlatilag alapnak tekintették benne, hogy nemre, bőrszínre, kinézetre, látható vallási hovatartozásra, stb. nem vagyok tekintettel az értékelésnél, de ilyen apróságokra is felhívták a figyelmem, hogy az első és az utolsó beszédre jobban szoktak emlékezni az emberek, és próbáljak meg ezen felülemelkedni, illetve hogy ha már korábban hallottam beszédet az illetőtől, az se befolyásoljon, nekem a konkrét produkciót kell értékelnem.

Szóval remek volt. A szervezés, a beszédek, a bírónak levés élménye, az, hogy más Toastmasterekkel találkoztam, és rájöttem, milyen messze vagyok én még ettől, és hol is kéne fejlődni. 

Aztán végül megkaptam a kitűzőmet is persze. 

Tíz a századikon

Kistücsök múltkor elújságolta, mikor hazaért, hogy kapott pirospontot nyelvtanból. Amúgy jó nyelvtanból, de a pirospont mégis ritka, úgyhogy megkérdeztem, mire kapta. Kiderült, hogy emlékezett a személyragra, és megmondta. Dagadt a mellemben a büszkeség rettentően. Az egy dolog, hogy jó matekból, de az se baj, ha most minél több jegye ötös lesz félévkor, mert beleszámít majd a pontszámba. Gyúrjuk az agyát rendesen.

Most van több dolog is. Lesz Zrínyi matekverseny holnap, aztán iskolai versmondó verseny pénteken, aztán lesz bolhapiac, amire készülünk. Közben szülinapi ajándékot is kell csinálni, úgyhogy eltelnek hamar a délutánok.

Sopronban a dédunokatesójával nagyon egymásra találtak és egy húron pendültek. Kirándulás közben elkezdtek számolni, hogy 1-2-3-4...10, aztán 20-30-40...100, 200-300-400...1000, satöbbi, és eljutottak googolig. De tényleg. És ezt nekem végig kellett hallgatni.

Amúgy semmi extra, telnek a napok. Játékokat talál ki, folded art surprise-okat rajzol, vasalós gyöngyözünk, tegnap még fociztunk is a kertben. Kanasztázunk sokat, meg elővettük újra az Aranyásókat. Kreatívkodunk, az új kedvenc a wcpapírguriga-állatok.

Thursday

Orrfújás, torokfájás, betegeskedés. Munkahelyre nem bemenés, ezért folyamatosan otthon levés, bezártnak érzés. Hangoskönyv nem olvasás, mert otthon nem időnek levés. Szenvedés, hogy minden nap ugyanolyannak levés. Legalább az Andor és a Primal sorozat jónak levés, legalább most van mit nézés. Wowra újra előfizetés, mert drakhtyr fajt kipróbálni akarás, de a kezdőnapon örökre letöltésbe ragadás és játszani nem tudás, csalódás.

Szülinapra készülés, videóvágás, zsúrjátékok olvasása, ajándékvevés. Versmondó versenyre mindkét gyereket felkészítés. Matekversenyre csak egy gyereket felkészítés. Bolhapiacra apró tárgyak készítés. 

Hétvégére izgalmas programra meghívás, kíváncsinak levés, izgulás. Majd mesélés.

Hízás.

Ömlesztve

Hétvégén Sopronban jártunk. Erről nyilván már hétfőn akartam írni, de ez a hét munka szempontból még rosszabb volt, mint a szabim előtt (ja, mert a múlt héten meg szabin voltam, nagyon kellett már, nem csináltam semmit, az egyetlen dolog, amit fel tudok mutatni, az az, hogy végre rend van az asztalomon). Csutkáig voltam meetingekkel, alig haladok a dolgaimmal. Eddig mindig, ha letettem aznapra a lantot, akkor elégedett voltam, hogy mennyi mindent elvégeztem, de mostanában csak a rossz érzés kerülget, listázom, mi minden nincs még kész, mit kell nem elfelejtenem.

Persze elfelejtek mindig valamit. Hétfőn a gyerekek teáját, kedden már nemtom, szerdán hogy fogkefét és fogkrémet kellett bevinni, ma meg elmosni a shakeremet reggel, és még este is ott bűzölgött, tök gáz. 

Sopron amúgy szép volt, mint mindig, és most a gyerekeknek is meg tudtuk mutatni - valamennyire. Sajnos némileg lelombozva értesültünk róla, hogy az összes múzeumot bezárták a fűtésszezonra, egyedül a Tűztornyot tudtuk megnézni, de kirándultunk egy jó nagyot a Károly-kilátóhoz, és az némileg kompenzált. Előre megnéztem, hogy milyen jó: pont oda vezet az ún. Boszorkány-meseösvény, amelyről mindenki ódákat zeng, és valószínűleg mikor építették, tényleg szuper lehetett, de most nem volt kitöltendő papír az elején, és a pecsétek majdnem mind le voltak törve, a feladatok már csak részben megcsinálhatóak. Mindegy, Pindúrtündér még így is élvezte, az is valami. 

De amúgy én ezt nem értem. Ki az, aki letör egy gyerek-meseösvényen pecsétet? Ki? És miért? Van erre magyarázat, vagy ez csak az élet egyik nagy talánya? Lesújtó, kábé annyira, mint az erdőben eldobott szemét. Csak azt még el tudom képzelni, hogy valaki kiejti a zsebéből. De nem lehet véletlenül letörni egy pecsétet.

Megnéztük a fertődi Esterházy-kastélyt is, az gyönyörű volt. Hihetetlen szépen újítják fel, igényes még a park is. Persze mindig döbbenetes az ilyen mértékű fényűzést látni, de jól meg is szenvedte az épület a huszadik századot. 

Ez a hét meg úgy eltelt, mintha még el se kezdődött volna. Legalább a Cyperpunk-sorozatot sikerült befejezni, nagyon feelinges volt, de azért jövőre nem fogok emlékezni rá. Kicsit nyomaszt ez a novemberi időjárás, úgyhogy állandóan karácsonyi ajándékokat akarok vásárolni, hogy siettessem az időt. Pedig addig még rengeteg dolog lesz (pl. szülinapozás), plusz teendők. De legalább jön a Dragonflight, nagyon szeretném, hogy jó legyen, és ne olyan, mint az előző kieg, mert az xar volt.

Kicsit maximalista

Egy hónap van Pindúrtündér szülinapjáig. Szokás szerint nagyon várja, sőt, nyilván is tartja. Kiszámolta, hogy októberből még hét nap van, novemberből meg 24, és az összesen 31. Ő is jó lesz matekból, ha végre elkezdik tanulni a számokat.

Jócskán benne vagyunk már az őszben, de még nem kezdtek el betűket és számokat tanulni, az ő nagy szomorúságára. Múlt héten már annyira le volt lombozva, hogy kénytelen voltam megtanítani neki a saját nevét írott betűkkel - de azért remélem, most már a suliban is beindul a biznisz.

Van egy ilyen rendszer az osztályában, hogy minden nap végén mindenki kap egy nyomdát attól függően, milyen volt aznap a magatartása: lufi a kiváló, minion-fej a kicsit rossz, szomorú maci a még rosszabb, és vicsorgó majom a legrosszabb. A maximalista lányomat persze teljesen földhöz verte, mikor egyetlenegyszer szomorú macit kapott, úgyhogy kellett beszélgessünk arról, hogy mindenkinek van rossz napja, és senki nem tud minden nap egyformán jól teljesíteni. Nagyon fontos beszélgetés volt, remélem, megértette.

Mint ahogy azt is meg kellett vele beszélni (és valószínűleg kell is még majd párszor), hogy nem nyerhet meg mindent. Törekedhet arra, hogy ő legyen a legjobb mindenben, én is ilyen voltam, de ha valami nem sikerül, vagy nem úgy sikerül, ahogy elképzelte, nem szabad letörni, és főleg nem szabad feladni, hanem meg kell érteni, mit kell másképp csinálni. Ez neki még sokszor lesz gond az életében, és remélem, az elején mindig ott leszek, hogy elhiggye: legközelebb menni fog.

Ennek végső kicsúcsosodása meg az volt, amikor az aktuális videojátékban jött egy tök ijesztő boss, valami ős-krokodil, és az elején annyira félt tőle, hogy konkrétan felsikkantott, ahogy a lénynek összecsattant a szája (ja, én is éreztem, hogy nem kéne terrorizálni a gyereket, de akkor már késő volt). Viszont nem szóltam semmit, kíváncsi voltam, hogy leteszi-e a kontrollert, vagy mi lesz. Nem tette le. Elkezdett szembeszállni vele, én pedig biztatni kezdtem, hogy látszik a haladás, csökken a hp, csinálja csak. És végül két próbálkozásból megcsinálta az encountert. Hat évesen. Szembeszállt a saját félelmével, és legyőzte. Hihetetlen élmény volt végignézni.

Jó, nemcsak terrorizálom meg képzem a lányzót, hanem azért játszani is szoktunk. Mostanában elővettük újra a LEGO Friends készletét, azzal szoktunk játszani. Meg persze kézműveskedünk, arra gyakorlatilag akármikor rá lehet venni: papírmerítés, gyöngyfűzés, vasalós gyöngy, rajzolás, festés, varrás, bármi jöhet. Legutóbb egy kis barátnőjének varrtunk levendulás párnát a szülinapjára, tök jól sikerült szerintem. Ilyenkor az ölemben ül, én nyomom a pedált, de ő irányítja az anyagot.

Ő is megszerezte élete első dedikálását a könyvfesztiválon, Mészöly Ágnestől. Alig lehetett ráismerni: az egyébként cserfes, vidám, nagyhangú lányzó megszeppent, és elvitte a cica a nyelvét. De cuki volt, a járókelők meg is dicsértek minket, hogy visszük a gyereket dedikálni, hehe.

Péntekre azért általában nagyon elfárad az egész heti odafigyelés, teljesítés miatt, úgyhogy péntekre programot szervezni kicsit kockázatos, de azért szokott működni. Legutóbb pénteken eltört a fénykardja, amit a saját zsebpénzéből vásárolt, na, abból volt egy kis botrány.

A tengerimalacok meg egy évesek lettek, meg is ünnepeltük: vettünk nekik új szőnyeget meg szénaalagutat, és elénekeltük nekik a boldog szülinapot. 

First world problems

Most már a hétvégén kicsit kialudtam magam, úgyhogy talán jobb a helyzet, de a múlt hét kiakasztó volt. Nem volt egy nagy dolog, ami miatt kiakadtam volna, hanem sok pici, amelyek egyesével elviselhetőek, de így összesítve nagyon sok volt. Meg nem sikerült semmi. Persze többnyire first world problems, de still.

De legalább van habos kávé

Kezdveazzalhogymárkéthetefájalábam, nemtommiálltbele, abütyöknélaballábamrosszmennibenne, errehétfőreelkezdettfájniafogammellettazíny, voltmárilyen, deremélemnemjönvissza, errejöttkeddenhogyelvittékazautómatszervizbe, éskaptampoolautótdeazbenzines, nemvezettembenzinesautóthároméve, perszenembaj, megakartamszeretnitényleg, denemmentbenneazandroidauto, megbüdivoltéshangos, megúgykezdtemhogybeleültemésnemfordultelakulcsésnemtudtamkínombanmástminttelefonálnihogykellbeindítani, perszecsakakormányzárvoltbekattintvafullbéna, aztánmentemvelePestreésdirektnagyonfigyeltem, hogyaSimple-benajórendszámravegyekparkolást, viszontmivelazénautómzöldnemtudtamhogymostmártízigkellvenniésnyolckorleálltafizetés, nyilvánnyolcharminchétkormegvágtak, tehátfizettemháromóraparkolástésutánamégmegisbüntettek, teljesenkiakadtamtőle. Aztánamikorvittemvisszaapoolautót, akkortelekelletttankolniésmentemabenzinkútraéspontazabezinkútpontakkornemfogadott, átkellettmennimásikraésbénáztamabenzinnelmertnemvettemhároméve, deegészjólsikerültdeaztánfizetéskorefelejtettemmegnézniakilóméterórátésvisszakellettmennemazautóhoz, aztánvégreleadtamésvisszakaptamasajátomat, errehazaérverealizáltamhogyakenyérbőlamitcsináltamreggelkihagytamazélesztőt...

Megazisbajhogyháromhetenemedzettem, megnemmentemelatüntetésre, ésmárnemvagyoktényezőaközösségformálásbancsakegynegyvenpárévesanyukaakinekmárnincssemmiérdekesmondanivalója, megnemnyertemaUAGreenDotawardonamirebeküldtemamunkámat, defőlegnemvagyokelégedettazzalahogykinézek, ésahülyehajcseppekseműködnekamibennagyonreménykedtem...

As I said, first world problems.

Business as usual

Mostanában nincs idő csak simán üldögélni és játszani. Ha hazaérünk a délutáni elfoglaltságok után, akkor házit kell csinálni, verset kell tanulni, vagy már túl késő van, vagy csak simán nem kezdünk bele semmibe arra a fél órára. Kistücsök érzi ezt, kezd fáradni, nagyon kéne az eltörölt őszi szünet. Ahogy sötétednek a napok, legalább nem ébred fel már hatkor meg hat előtt, az is valami.

Mivel mostanában egész sokat utazunk együtt, amíg kosárlabdára viszem, és kettesben ülünk az autóban, legalább ott tudunk beszélgetni. Még olyasmikről is, mint hogy nem tetszik neki az aktuális videojáték, mert a szűk és sötét barlangban fél, hogy kiugrik valami a sarokból, ezen speciel teljesen meglepődtem, mert egyrészt korábban nem volt ilyen félelme, másrészt a Scrat's Nutty Adventure azt hittem, cuki és félelemmentes játék. 

A kosár amúgy még mindig tetszik neki, sikerélményei is vannak, meg mozog is, remélem, jó kis hobbi lesz. Szegény szerintem még nem tart ott, hogy megkérdőjelezné. Ha visszük, megy. De azért úgy látom, nem bánja. Ezenkívül járunk egy felvételi-előkészítőre is, először nyilván én akartam, hogy menjen, de legutóbb már egy beszélgetésben így emlegette, hogy egy év múlva ő már gimnazista lesz, szóval elkezdett hozzászokni a gondolathoz. Remélem, nem szivatjuk feleslegesen.

Az egyik hír a hónapra, hogy a tesójával összedobták a zsebpénzüket egy Lotti Karotti játékra, amivel vendégségben ismerkedtek meg. Azóta megy a recsegés-ropogás a nappaliban, de money well spent, úgy tűnik, mert sokszor játszanak vele.

Még mindig kitalál játékokat, legutóbb egy poliposat, ami amúgy még cukin is van lerajzolva. Sajnos mivel kevesebb az ideje, egy huzamban kevesebbet is tud alkotni, és néha elmegy a kedve vagy csak már el van fáradva, de azért igyekszem mindig megnézni, megdicsérni, mikor csinálja ezeket, hogy értse: ez kincs.

A két kis dinós, Unicefes küldemények kapcsán sokat beszélgetünk a Földről és az országokról, ami szerintem nagyon sokat segít egy általános világmegértésben, és tök menő, hogy ennyire vágja, mi hol van a földgömbön. Édesapám vesszőparipája volt mindig a földrajz, és felnőtt fejjel kezdem megérteni.

A Plukkido manókat már gondoltam, lassan le kéne szerelni, túl nagyok ehhez a gyerekek, úgyhogy 2-3 hétig nem adtam semmilyen feladatot. Erre mikor már éppen megszüntettem volna az egészet, egyszer csak felragasztott egy cuki kis üzenetet a táblára, hogy "Pepi manó, légyszíves írjál új levelet". Lehet ennek ellenállni? Most a csámcsogást próbáljuk redukálni, más már nem nagyon maradt...

Amúgy semmi extra, telnek a napok, a hideg folyamatosan fenyeget, de még próbáljuk kihasználni az utolsó napsugarakat.

Kirakósozás

Amúgy a mit csinálok a szabadidőmben témakörben mutatom, mire vagyok aktuálisan büszke: 

Ezt szeptember közepén kezdtem el, tegnap fejeztem be, 2000 darabos. Eddig ez a legtöbb darabos valaha, amit kiraktam. A szabadidőm mértékét jelzi, hogy egy leüléssel kb. 10-15 darabkát tudtam betenni (átlagosan).

Viszont ez hatványozottan élvezetesebb volt, mint anno gyerekkoromban, mikor megvettük az első kétezer darabos családi puzzle-t, mert minden évben adventkor elővettünk egy nagyobb kirakóst, és családilag kiraktuk, és az első, amibe beletört a fogunk, egy kétezer darabos volt, amelyen alul fű, középen barna vadlovak, felül kék ég volt. Na, ez picit könnyebben ment. 

(kár, hogy az a lovas nincs meg, most már beleállnék a kihívásba)

Itt van pár kép a készülésről: 

Ismersz? Ismerlek?

A csomagtartóm a csapatépítéshez

Volt csapatépítés még a múlt héten, ami szerintem tök jó volt, és aztán másnap rögtön meg akartam írni, hogy végig azon gondolkodtam hazafelé, vajon ki mennyire mondhatja, hogy ismeri a másikat (aztán persze kicsit sok volt a dolog szokás szerint, úgyhogy leszorult a teendőlistáról). Mármint, hogy egy kolléga ismerheti-e a másik kollégát tényleg. Ha amúgy is barátok, akkor talán, de munkaviszonyban? És egy olyan ismerős, akivel nem találkozunk mondjuk minden héten, az ismer-e valójában minket?

A párunk és a gyerekünk mondjuk tegyük fel, hogy igen. De az unokánk ismerni fog? Nyilván tudni fogja, hogy én vagyok az a néni, aki az apukájának vagy az anyukájának az anyukája, és valószínűleg azt is le fogja vágni, hogy szeretem a struktúrát, és mondjuk jó vagyok magyar nyelvből, vállalható angolból... De tudni fogja, milyen zenéket hallgattam szívesen? Tudni fogja, milyen terveim voltak, amik nem valósultak meg? Hogy melyik sorozatot szerettem a legjobban? Hogy mit csináltam napi szinten a munkámban, miken bosszankodtam, mire voltam büszke? Hogy mit szerettem csinálni a szabadidőmben? Hogy mi volt a véleményem kényes vagy megosztó témákban?

És persze egyáltalán érdekes-e ez. Jó lett volna jobban ismerni a nagymamámat (mindkettőt), de ha lett volna már akkor Facebook, akkor vajon végignéztem volna-e a bejegyzéseket, illetve az valós képet mutatott volna-e. Tök jó lenne olvasni a naplójukat. Én magam egyre ritkábban és egyre megszűrtebb témákról írok ide, tanártüntetésről, ukrán háborúról, fabeszerzésről, a munkám bizalmas részleteiről meg nem. Van ennek a blognak értéke? Létjogosultsága? Nem lenne jobb papíralapon mindent kiírni? 

Nem traktálás folyton azt hinni, hogy érdekes mindez, hogy én érdekes vagyok (még), és próbálni beszélgetni minél több témáról kollégákkal, hogy megismerjenek? 

Állítólag minden embernek kell legyen egy "trusted ten" csoportja azokból az emberekből, akikhez a leginkább kötődik, és akik a leginkább ismerik őt mélységében. Az jó, ha ez minél szélesebb? Vagy éppenséggel pont nem?

Még pár hete amikor soft skill tréninget tartottam, és az volt a téma, hogy kinek milyen példaképe van, illetve ki az, akitől sokat tanult / valamilyen okból felnéz rá vagy követendő példának tekinti, és (szerintem most először életemben) egy távolabbi kolléga, akivel nem is dolgozom együtt napi szinten, engem mondott. Nyilván iszonyúan jól esett, és irultam-pirultam, de az is eszembe jutott, hogy ő például mennyire ismer engem. 

És akkor ebbe a gondolatmenetbe puffant egy hatalmasat a hír, hogy a faluban, ahol lakom, egy anyuka meghalt negyven évesen. Nem ismertem, viszont fiatalabb volt nálam. Feltették egy messengeres csoportba a hírt egy csomó olyan embernek, akik szintén nem ismerték. Annyira furcsa volt, annyira out of place, szinte éteri, megfoghatatlan, hogy azóta sem engedtem el a gondolatot. 

Megcsináljuk

Az élet egy sima hétköznap délután is rengeteg meglepetést tud tartogatni. Reggel 5:50-kor, mikor először csilingelt az ébresztő, félálmomban se gondoltam volna, hogy miután végigdolgozom a napot, majdnem egy órán keresztül segítek feltornyozni a pont ma érkezett tűzifát, elszállítom az egyik csemetémet kosáredzésre, felveszem a másikat az akrobatikus rock and roll edzéséről, otthon ez utóbbi fáradtságában kiborul, hogy nem tudja megmutatni a ma tanult lépéseket, és bömbölni kezd, ezért én felajánlom neki, hogy tanítsa meg nekem a lépéseket, és gyakoroljuk együtt, hogy csütörtökre már menjen. És ott ugrálunk a nappaliban zene nélkül, kábé ritmusra, egymással szemben, és ő nem érti, hogy én min vigyorgok, de végül megtanulom a koreográfiát, elemekre bontjuk a nehéz lépést, és megcsináljuk együtt az egészet.

Nem mintha más napokon nagyon szenvednék az elalvással, de ma valószínűleg még könnyebben fog menni.