Éretlenke

Behívtak a gyerekemhez az iskolába, de így, hogy "Beszélnünk kell!", Messengerben. Bementem, ott volt az ofő, a másik tanárnő és a pedasszisztens, és hármas támadással előadták, hogy Kistücsök nem érett az iskolára. Hogy nem csinálja, amit kérnek tőle, és nem is válaszol, ha kérdezik, és elkóborol, nem tudja, mi történik az osztállyal, nem figyel oda. Ugyanakkor másfél hónap telt el, és a tanárok számára ennyi idő alatt nem derült ki, hogy a gyerekem fejben összead, szoroz, vagy ismeri a betűket. Nekik az a kritikus, hogy lecsúszik a nadrágja, és nem húzza fel, ha hússzor is mondják neki.
Persze igazságtalan vagyok, mert az tényleg gond, ha nem tudja, melyik füzetben dolgoznak éppen, de neki még csoportot is kellett váltania, nemcsak intézményt, és nem látok semmilyen erre vonatkozó erőfeszítést, hogy ezt megkönnyítették neki.
Én részemről elégedett vagyok, mert azt látom délután, hogy másokkal focizik (az elején mindig csak egyedül üldögélt), és igen, bizonyos szinten regresszió az is, hogy sokszor rém koszos ruhában jön haza, mert a koszban kavicsozik, de valószínűleg unatkozik, azért. Nem tudom, hogy így van-e. Azt mondják, nem lehet felkelteni az érdeklődését. Én ezt nem így tapasztaltam, úgyhogy kicsit elcsüggedtem, hogy annyi utánajárás után végül is mégis sikerült-e elrontani ezt az iskolaválasztást, és lehetett volna vajon jobban?

Kistücsök nem beszél arról, hogy bármi baja lenne, de sose beszélt róla, még akkor sem, amikor tényleg volt baja - ez mindig aggodalommal töltött el. Erre mondta egy kollégám, hogy ő is ilyen volt, és hogy bíznom kell a gyerekemben, hogy ha tényleg imputot vár majd, akkor elmondja. Úgy legyen.
Mert amúgy a mindennapok szintjén jókedvű, tény, hogy nagyon elfárad, este úgy dől be az ágyba, és emiatt esténként már picit szétesik, de azért rengeteg mindennel foglalkozunk most is, iskola mellett. Amióta cseréltünk, és én megyek a gyerekekért, már délután negyed öttől tudok velük játszani, gyöngyöt rakosgatni, levelet szedni, legózni, satöbbi. Továbbra is figyelmes, érdeklődő otthon, olyan dolgokról kérdez, hogy néha eléggé meglepődöm, földrajz, fizika, satöbbi.
Humora is a régi, rengeteget idétlenkedik persze, de vannak értelmesen vicces pillanatok is, például mikor a Leányfalu-Budakalász meccset elvesztettük, akkor közölte:
- Ez a piszok Büdikalász megvert minket!

Az iskolából annak rendje és módja szerint hozza a csúnya szavakat, nálunk eddig nem dívott a hülye meg a segg, és a pisil is pisál lett, próbálom leszoktatni róla. Azért még mindig többet mesél az iskoláról, mint anno az óvodáról, ami mindenképp jó jel - de olyan tehetetlennek érzem magam, nem tudom átlendíteni a kezdeti nehézségeken, ezeket neki magának kell végigjárnia, és rosszak azok a percek, amikor az ő érdekében kell keménynek lennem vele. Volt egy olyan délutánunk, amikor vagy negyven percig tanultuk, hogy ha kérdezek valamit, és az neki kellemetlen, akkor nem lehet mást csinálni, matatni, elterelni a témát, hanem a szemembe kell nézni, és válaszolni kell. Volt benne sírás is, ölelgetés is.
Régen olyan magabiztos voltam abban, hogy hogyan kell gyereket nevelni, de most ezzel az iskola dologgal ki lett rántva a lábam alól a talaj. Szerencsére az élet nemcsak az iskoláról szól, és a megszokást az idő majd meghozza. Addig meg játszunk, rajzolunk, beszélgetünk, számolunk.