Ez most egy co-op

Valamikor kedd magasságában nyilallott belém, hogy én tulajdonképpen ezt akartam. Nem pont így, és egyértelműen nem ebben a formában, de tényleg. Állandóan azon nyavalyogtam, hogy több időt szeretnék tölteni a családommal, többet foglalkozni a gyerekekkel, többet lenni otthon, dolgozni a kertben, rendet rakni a lakótérben, satöbbi. Mindig vigyázz, mit kívánsz, mert még a végén teljesül.
Amúgy ebben az aspektusban tényleg jól is érzem magam. Két hete vagyunk otthon (én kicsit több, de az egész család most tizennegyedik napja van "összezárva"), és bírjuk. Sőt.
Nyilván hiányoznak olyanok, akikkel most nem lehet találkozni, kollégák, barátok, és persze elsősorban az anyukám és a hugim. Nyilván nekem is néha lábamban a boogie, hogy milyen jó lenne most a fürdőben strandolni, vagy moziba menni, vagy csak meglátogatni barátokat, van bőven lemondás, elengedés. Ugyanakkor a körülményekhez képest szerintem jól berendezkedtünk az új helyzetre.
És szerintem ez a kulcsa az egésznek. Ahelyett, hogy azon szenvednék, mikor lesz már vége, arra koncentrálok, hogyan legyen jó a MOST. A küzdelmem nem az, hogy fenntartsak valamit, amit nem lehet, hanem az, hogyan lehet a mostani helyzetből a legjobbat kihozni.
Elismerem, nekem könnyebb dumálni, mert nagy a házunk, és van kertünk, és a kert végében szinte ott az erdő. De biztos, hogy csak emiatt jobb nekem, vagy számít a hozzáállás is? Ha megváltozott a világ, akkor nehéz elfogadni, hogy megváltozott, viszont nagyon hasznos (mármint elfogadni). Ugyanis ha ez megvan, akkor lehet koncentrálni a fontos dolgokra.
Amikor esetleg magam alatt vagyok, azt szoktam elképzelni, milyen szar lehetett a mi nagyszüleinknek a második világháború közepe-vége felé. Kb. hasonló érzéseik lehettek: bizonytalanság, a tudás, hogy valakik valahol messze harcolnak, de ők nem tudnak ezen mit segíteni, a tudás, hogy bárkit elérhet a rossz sors, fogalmuk sem volt, mikor lesz vége. Ja, eddig stimmel. De nekik azért sokkal rosszabb volt: a férfiak nem lehettek ám otthon a nőkkel, mint most, hanem mentek harcolni; nem is lehetett senkivel telefonon beszélgetni, hogy van, hanem abban is csak bizonytalanság volt; lényegesen rosszabb volt az ellátottság ételből, fel se fogjuk; és még internet se volt (o woe). Mégis tették a dolgukat, nevelték a gyerekeket, hogy aztán majd egyszer mi is lehessünk.
És amikor erre gondolok, onnantól kussolok, és örülök, hogy nekem milyen jó, hogy ilyen furcsa harmadik világháborút kaptam, ami nem pvp, hanem co-op, együtt harcolunk a tábla ellen, más kérdés, hogy ezt pár játékos nem fogja fel, és partizánkodik ahelyett, hogy az egy közös célért dolgozna.
Úgyhogy két hét önkéntes otthonlevés? Biztos túl sok scifit olvastam, de nekem ez eddig nagyon nem a legrosszabb, ami történhetett volna (és ezt mondom úgy, hogy azt gondolom közben, hogy én elég szociális ember vagyok, kevés ideig működöm társaság nélkül).
Teszem a dolgom. Mi a dolgom? Otthon maradni. Gyerekeket nevelni, nézni, ahogy nőnek a tulipánok, kitalálni, hogyan pótoljam az autózás kiesésével eltűnt olvasóidőt, és várni.
#maradjotthon