Számok és ígéretek

Pindúrtündér hatalmasat fejlődött az utóbbi hónapban. A szófogadásban még mindig vannak hiányosságok, sokszor mond ellent csak azért, hogy ellent mondjon, de az, ahogyan a világot felfogja, és összeállnak a körülötte lévő dolgok, hihetetlen néha. Amikor épp nem durcog, akkor udvarias, előzékeny, megköszöni a dolgokat, ajándékokat készít, puszit ad, ha szomorú vagyok vagy fáj valami, és ami a legjobb, érti az ígéret fontosságát. Volt mindkét gyereknek egy kis horgolt zsákja, még almákhoz kaptuk egyszer, tök idétlen. De rájött, hogy az egyik plüsállatnak pont jó a lábára cipőnek, ezért elkérte a tesójától az övét is. A tesója meg nem nagyon akarta adni, ezért azt mondta neki:
- Megígérem, hogy varrok egyet helyette.
Figyelmeztettem, hogy ez ígéret volt, és hogy másnap meg kell varrnia, ne felejtse el. És másnap jött, és közölte, hogy neki varrnia kell egy zsákot, mert megígérte. Meg is csináltuk.

Apropó varrás. Én ugyan még évekig nem adtam volna tűt a kezébe, de a Nagyi igen, és be is igazolódott a megérzése: igazi őstehetség a lányzó. Mostanra odáig jutott, hogy csinált nekem egy karkötőt (a szélét én varrtam el géppel), és a karkötőre ő maga találta ki a mintát, egy vízszintes, egy függőleges, és meg is valósította. Csak úgy lestem, mikor odaadta. Gombot is tud varrni.

A számok terén is hatalmas a fejlődés, elkezdett érdeklődni. Húszig már el-elszámolgatott, de most megtáltosodott, és a százas számkörbe ugrott, hibátlanul elszámol százig, néha azzal szórakoztatja magát, hogy az abakuszon végigszámolja az összes gyöngyöt. De nekem még meglepőbb a tíz alatti összeadás, egyre jobb benne. Ma reggel például azzal jött oda hozzám, mikor már épp elkezdtem volna a munkát, hogy négy meg három meg kettő az kilenc. Így, hetykén.

Az oviból hazahozott még régebben egy rossz szokást, hogy azzal próbálta érvényesíteni az akaratát, hogy kiabálva mondja, de nem kicsit, hanem teljesen kieresztett hanggal. Na, erről sikerült leszokni itt az otthoni oviban, de némi részben a családi manójának köszönhetően, aki azt kérte tőle, hogy ne kiabáljon, és megígérte, hogy minden reggel idéz egy lufit, amikor nem kiabált előző nap.
De nem ez a sztori, hanem az, amikor már nyolcszor egymás után nem kiabált, megkapta a manótól az ajándékát, akkor hozzám fordult, és azt mondta:
- Jó lenne, ha minden ovis társamnak lenne családi manója, mert akkor senki se kiabálna.

A szóviccekre való hajlandóságot/érzékenységet szerintem a tesójától tanulja, rengetegszer nevetünk ilyeneken, most kettőt írtam fel:
1. A csokapikből csokapók lett.
2. Az Uno kártyának azért ez a neve, mert unjuk.

Végül, de nem utolsó sorban a memóriáján is meglepődöm néha. Azt eddig is tudtam, hogy képes megjegyezni egészen komplex dolgokat, és a meséket is elég jól képes felidézni, de mostanában Kacsameséket nézünk (igen, a régit), és rendre elmeséli, mi történt nyolc epizóddal ezelőtt. És egészen összeszedetten, hogy Dagobert bácsi meg Glongold versenyeztek, és Glongoldnak meg kellett ennie a sapkáját, mert nem szerzett pénzt, Dagobert bácsinak meg lett egy pénze.

Az otthoni ovi nehezen megy, mivel a nagytesóval muszáj foglalkozni az iskola miatt, sokszor ő pottyan ki a foglalkozásból, csak nyomtatok neki egy színezőt, és megkérem, hogy bírja ki, de ez fizikai fájdalmat okoz nekem, és igyekszem délután kompenzálni érte, nem tudom, mire lesz elég. Neki a legrosszabb most a családban. Nagyon hiányzik neki a közösség és a mindennapos tevékenységek, és ő viseli a legrosszabbul, ha rajtam van a füles, és hiába vagyunk mindannyian otthon, nem jöhet oda.
Még finomítani kell kicsit.