Mászóka házilag

Meanwhile in the garden:
Közben meg azzal szórakoztattuk magunkat, hogy csináltunk egy mászókát a gyerekeknek (amiről már párszor írtam, viszont tegnap el is készült):

Én leginkább a festés terén jeleskedtem, de azért amikor négy kéz kellett, akkor is kivettem a részem. :D
Sőt, a gyerekek is segítettek festeni a lazúrral, illetve csavarokat adogatni, meg ilyesmi.

Festek nagy erőkkel

Itt már áll a váz

Festek nappal, éjjel

Tündérgyöngy is fest

Arról, amikor összeállítjuk, kevés kép van, mert mindenki részt vett benne, és nem maradt kéz fotózni. Viszont kész, lebetonoztuk a lábait, hogy még stabilabb legyen, és már birtokba is vettük.
Soha jobbkor.

Ez most egy co-op

Valamikor kedd magasságában nyilallott belém, hogy én tulajdonképpen ezt akartam. Nem pont így, és egyértelműen nem ebben a formában, de tényleg. Állandóan azon nyavalyogtam, hogy több időt szeretnék tölteni a családommal, többet foglalkozni a gyerekekkel, többet lenni otthon, dolgozni a kertben, rendet rakni a lakótérben, satöbbi. Mindig vigyázz, mit kívánsz, mert még a végén teljesül.
Amúgy ebben az aspektusban tényleg jól is érzem magam. Két hete vagyunk otthon (én kicsit több, de az egész család most tizennegyedik napja van "összezárva"), és bírjuk. Sőt.
Nyilván hiányoznak olyanok, akikkel most nem lehet találkozni, kollégák, barátok, és persze elsősorban az anyukám és a hugim. Nyilván nekem is néha lábamban a boogie, hogy milyen jó lenne most a fürdőben strandolni, vagy moziba menni, vagy csak meglátogatni barátokat, van bőven lemondás, elengedés. Ugyanakkor a körülményekhez képest szerintem jól berendezkedtünk az új helyzetre.
És szerintem ez a kulcsa az egésznek. Ahelyett, hogy azon szenvednék, mikor lesz már vége, arra koncentrálok, hogyan legyen jó a MOST. A küzdelmem nem az, hogy fenntartsak valamit, amit nem lehet, hanem az, hogyan lehet a mostani helyzetből a legjobbat kihozni.
Elismerem, nekem könnyebb dumálni, mert nagy a házunk, és van kertünk, és a kert végében szinte ott az erdő. De biztos, hogy csak emiatt jobb nekem, vagy számít a hozzáállás is? Ha megváltozott a világ, akkor nehéz elfogadni, hogy megváltozott, viszont nagyon hasznos (mármint elfogadni). Ugyanis ha ez megvan, akkor lehet koncentrálni a fontos dolgokra.
Amikor esetleg magam alatt vagyok, azt szoktam elképzelni, milyen szar lehetett a mi nagyszüleinknek a második világháború közepe-vége felé. Kb. hasonló érzéseik lehettek: bizonytalanság, a tudás, hogy valakik valahol messze harcolnak, de ők nem tudnak ezen mit segíteni, a tudás, hogy bárkit elérhet a rossz sors, fogalmuk sem volt, mikor lesz vége. Ja, eddig stimmel. De nekik azért sokkal rosszabb volt: a férfiak nem lehettek ám otthon a nőkkel, mint most, hanem mentek harcolni; nem is lehetett senkivel telefonon beszélgetni, hogy van, hanem abban is csak bizonytalanság volt; lényegesen rosszabb volt az ellátottság ételből, fel se fogjuk; és még internet se volt (o woe). Mégis tették a dolgukat, nevelték a gyerekeket, hogy aztán majd egyszer mi is lehessünk.
És amikor erre gondolok, onnantól kussolok, és örülök, hogy nekem milyen jó, hogy ilyen furcsa harmadik világháborút kaptam, ami nem pvp, hanem co-op, együtt harcolunk a tábla ellen, más kérdés, hogy ezt pár játékos nem fogja fel, és partizánkodik ahelyett, hogy az egy közös célért dolgozna.
Úgyhogy két hét önkéntes otthonlevés? Biztos túl sok scifit olvastam, de nekem ez eddig nagyon nem a legrosszabb, ami történhetett volna (és ezt mondom úgy, hogy azt gondolom közben, hogy én elég szociális ember vagyok, kevés ideig működöm társaság nélkül).
Teszem a dolgom. Mi a dolgom? Otthon maradni. Gyerekeket nevelni, nézni, ahogy nőnek a tulipánok, kitalálni, hogyan pótoljam az autózás kiesésével eltűnt olvasóidőt, és várni.
#maradjotthon

Számok és ígéretek

Pindúrtündér hatalmasat fejlődött az utóbbi hónapban. A szófogadásban még mindig vannak hiányosságok, sokszor mond ellent csak azért, hogy ellent mondjon, de az, ahogyan a világot felfogja, és összeállnak a körülötte lévő dolgok, hihetetlen néha. Amikor épp nem durcog, akkor udvarias, előzékeny, megköszöni a dolgokat, ajándékokat készít, puszit ad, ha szomorú vagyok vagy fáj valami, és ami a legjobb, érti az ígéret fontosságát. Volt mindkét gyereknek egy kis horgolt zsákja, még almákhoz kaptuk egyszer, tök idétlen. De rájött, hogy az egyik plüsállatnak pont jó a lábára cipőnek, ezért elkérte a tesójától az övét is. A tesója meg nem nagyon akarta adni, ezért azt mondta neki:
- Megígérem, hogy varrok egyet helyette.
Figyelmeztettem, hogy ez ígéret volt, és hogy másnap meg kell varrnia, ne felejtse el. És másnap jött, és közölte, hogy neki varrnia kell egy zsákot, mert megígérte. Meg is csináltuk.

Apropó varrás. Én ugyan még évekig nem adtam volna tűt a kezébe, de a Nagyi igen, és be is igazolódott a megérzése: igazi őstehetség a lányzó. Mostanra odáig jutott, hogy csinált nekem egy karkötőt (a szélét én varrtam el géppel), és a karkötőre ő maga találta ki a mintát, egy vízszintes, egy függőleges, és meg is valósította. Csak úgy lestem, mikor odaadta. Gombot is tud varrni.

A számok terén is hatalmas a fejlődés, elkezdett érdeklődni. Húszig már el-elszámolgatott, de most megtáltosodott, és a százas számkörbe ugrott, hibátlanul elszámol százig, néha azzal szórakoztatja magát, hogy az abakuszon végigszámolja az összes gyöngyöt. De nekem még meglepőbb a tíz alatti összeadás, egyre jobb benne. Ma reggel például azzal jött oda hozzám, mikor már épp elkezdtem volna a munkát, hogy négy meg három meg kettő az kilenc. Így, hetykén.

Az oviból hazahozott még régebben egy rossz szokást, hogy azzal próbálta érvényesíteni az akaratát, hogy kiabálva mondja, de nem kicsit, hanem teljesen kieresztett hanggal. Na, erről sikerült leszokni itt az otthoni oviban, de némi részben a családi manójának köszönhetően, aki azt kérte tőle, hogy ne kiabáljon, és megígérte, hogy minden reggel idéz egy lufit, amikor nem kiabált előző nap.
De nem ez a sztori, hanem az, amikor már nyolcszor egymás után nem kiabált, megkapta a manótól az ajándékát, akkor hozzám fordult, és azt mondta:
- Jó lenne, ha minden ovis társamnak lenne családi manója, mert akkor senki se kiabálna.

A szóviccekre való hajlandóságot/érzékenységet szerintem a tesójától tanulja, rengetegszer nevetünk ilyeneken, most kettőt írtam fel:
1. A csokapikből csokapók lett.
2. Az Uno kártyának azért ez a neve, mert unjuk.

Végül, de nem utolsó sorban a memóriáján is meglepődöm néha. Azt eddig is tudtam, hogy képes megjegyezni egészen komplex dolgokat, és a meséket is elég jól képes felidézni, de mostanában Kacsameséket nézünk (igen, a régit), és rendre elmeséli, mi történt nyolc epizóddal ezelőtt. És egészen összeszedetten, hogy Dagobert bácsi meg Glongold versenyeztek, és Glongoldnak meg kellett ennie a sapkáját, mert nem szerzett pénzt, Dagobert bácsinak meg lett egy pénze.

Az otthoni ovi nehezen megy, mivel a nagytesóval muszáj foglalkozni az iskola miatt, sokszor ő pottyan ki a foglalkozásból, csak nyomtatok neki egy színezőt, és megkérem, hogy bírja ki, de ez fizikai fájdalmat okoz nekem, és igyekszem délután kompenzálni érte, nem tudom, mire lesz elég. Neki a legrosszabb most a családban. Nagyon hiányzik neki a közösség és a mindennapos tevékenységek, és ő viseli a legrosszabbul, ha rajtam van a füles, és hiába vagyunk mindannyian otthon, nem jöhet oda.
Még finomítani kell kicsit.

Tanul, játszik, barkácsol

Kistücsök közben hat és háromnegyed éves lett. Az elmúlt hónapból nyilván a legérdekesebb az utolsó egy hét volt. Mivel elsős, ezért neki nem okoz olyan rettenetes problémát, ha otthon kevesebbet tanul, de azért igyekeztem már akkor is foglalkozni vele és feladatokat adni, amikor az iskolából még nem kaptunk semmit. Tartottuk az órarendet, és annak megfelelően ketten eldöntöttük, mi legyen a feladat. Aztán persze megjöttek az iskolából a rendes feladatok, de ő még nem tud egyedül órákig ülni és dolgozni, nyilván a matekpéldákat megcsinálja egyedül, de az olvasásnál kellek, az írásnál meg azért, mert különben nem csinálja meg, lusta írni. Bevezettük a zöld és narancssárga pontokat, a zöld a jó, a narancs a rossz, mert hogy a pirosat és a feketét a suliból kapja, olyat én nem adhatok neki, viszont akartam, hogy tetsszen neki, ha jól csinálja a feladatot. Úgyhogy nem adok mindenre, amit megcsinál, hanem azokra, amikben nagyon jó volt, és már van neki így is vagy hat zöld pontja. Mindjárt lesz egy zöld ötöse.
De azért kell vele küzdeni. Mondom, hogy még ezt színezze ki. Mire ő:
- Nem.
- A suliban is ezt mondod Judit néninek? - kérdezem.
- Nem, de ő szigorúbb.

Amúgy egyáltalán nem féltem. Ha semmit nem tanulna mostantól év végéig, akkor is mehetne másodikba, nincs olyan tudás, ami hiányzik neki. Az írásképe elég csúf, de ezenkívül mindenben elöl jár. Matekból ez nem is meglepő, viszont olvasni is gyönyörűen olvas (amikor van kedve), hangsúlyoz, gyakorlatilag folyékony. Úgyhogy elkezdtem neki vásárolni a korosztályának megfelelő, egyedül olvasható könyveket, eddig A feltaláló a nagy kedvence. A könyvesbolti eladó mindenáron rá akart venni, hogy vegyem meg az első részt is, mert milyen aranyos, de az csupa nagybetűvel van írva, és én úgy gondolom, hogy innen már visszalépés. Úgyhogy a harmadik részt vettem meg, ami picit nehezebb lesz, de szerintem megoldja.

Az is jó, hogy remek idő volt az utóbbi héten, elővettünk biciklit, labdát, bubifújót, így valamelyest le tudjuk foglalni az energiáit, de persze sokkal kevesebbet mozog, mint egy átlagos hétköznap. Ez látszik is, sokszor bent a házban is ugrál, nem bír magával, ilyenkor kell bukfenc-partit rendezni a szoba közepén. Viszont sikerült rávenni, hogy rajzolgassunk tulipánokat krétával a térkőre, és ez annyira jól bevált, hogy elkezdett tulipánösvényt rajzolni, amelyből aztán az egész házat körbefutó akadálypálya-ugróiskola lett.

Említettem, hogy nagy mászóka-projektben vagyunk, na, ebben ő nagyon igyekezett segíteni, mindig figyelt, adogatta a csavarokat, még akkor is kint maradt Apával az udvaron, amikor mi lányok már bementünk, úgyhogy úgy tűnik, érdekli a barkácsolás is, csak még riasztják egy kicsit a hangos gépek.

Ami a Mariózást illeti, úgy érzem, beálltunk egy egészséges harmóniára. Most az a szabály, hogy minden héten csak kétszer lehet játszani, de azt ők választják ki, melyik este - így van beleszólásuk, és mégis megállunk kettőnél. Kistücsök már nagyon ügyes, az első két pályát csuklóból megcsinálja, és elkezdett felbátorodni a harmadik pályára is, de ott még nem elég ügyes. Akkor is megszakérti, mit kell csinálni, ha épp nem ő van soron, sőt, amikor épp nem játszunk, akkor is odajön néha ilyen keresztkérdésekkel, hogy:
- Anya, tudod, mi történik, ha a Yoshi túl sokáig tartja a szájában a zöld teknőspáncélt?
De amíg olyan játékot játszunk, amit nem egymás ellen kell, az egész családnak egy családi program, és fejleszti a kéz-szem koordinációt, addig nekem nincs ezzel semmi bajom.

Összezárva

Az otthoni iskola

Négy napja vagyunk otthon mind a négyen. Maga a home office nem új, amúgy is szoktam néha, meg életem egy szakaszában freelancerként dolgoztam, otthonról. Szóval önmagában véve az, hogy távolról dolgozom emberekkel, miközben meg kell teremtenem az otthoni munkakörülményeket, nem új. Most ugye azzal van fűszerezve a dolog, hogy mindeközben anya is vagyok, akinek meg kell csodálnia, mit színezett a kislánya, és tanárnéni is vagyok, akinek el kell magyaráznia a tananyagot a nagyfiának.
Azt állapítottam meg, hogy három elengedhetetlenül szükséges feltétele van annak, hogy ez működjön:

1. Napirend
2. Humor
3. Dolgok elengedése

A napirend eddig nagyon jól segített nekünk. Minden reggel ugyanúgy ébredünk, felöltözünk, reggelizünk, fogat mosunk, mintha amúgy indulnánk a suliba, csak nem indulunk el, hanem mi ketten elkezdünk dolgozni, a gyerekek meg teszik a saját dolgukat. Délelőtt tanulás, aztán játék, aztán ebéd, aztán kert, aztán erkélyen pihengetés, aztán tanulás, aztán játék, és vége. Mi azt próbáljuk nyomni, hogy minél jobban összehangoljuk a dolgozást, hogy egyszerre kezdünk és egyszerre végzünk, így legalább a délután dedikáltan a családé, közben pedig akinek épp nincs meetingje, az ránéz a csemetékre, hogy mit csinálnak épp.

Humor nélkül megbolondulnánk. Amúgy szerintem a mi kis családunk elég jól bírja egymást, nyilván hiányoznak a társak, de egyelőre még senki nem unja senkinek a fejét, van lehetőség elvonulni, amikor kell... Mégis nyilván kijönnek összezördülések, amiket most amúgy kevésbé is tudunk mitigálni, mivel nem vagyunk mindig a gyerekekkel, és ezt a legegyszerűbben humorral lehet áthidalni. Minden este elmondom a gyerekeknek, hogy milyen ügyesek, hogy tudunk mellettük dolgozni, és milyen jó, hogy ilyen kedvesek vagyunk egymással - akkor is, ha minden nap van egy kis sírás-rívás, mindig más miatt. Pindúrtündérnek sokszor már csak azért, mert itthon ugye nem hajlandó aludni, mint az oviban, és estére nagyon elfárad. Amikor már nagyon nagy szüksége van rám, és nekem pont olyan meetingem van, amelyiken csak behallgatok, nem vagyok aktív résztvevő, akkor az ölembe ültetem, mert az íróasztalomon van a céges laptop és az otthoni pc-m monitorja is, és amíg én Teams-elek a kollégákkal, a kicsilány tud betűket írni Word-ben vagy egérkezelést gyakorolni.

Este tízkor festegetek, mert mikor máskor?

Eddig még megálltuk, hogy passzív bámulással (=mesenézés) kössük le őket. Hosszútávon a hangoskönyvekben gondolkodom, csak még nem volt időm belőni a technológiát.
Kistücsöknek szerintem sokat segített, hogy a vendégszobában alakítottunk ki neki tanulószobát, hogy elkülönítsük a gyerekszobától, ami pedig ugye a játék helyszíne. Úgyhogy ott tud tanulni, gépet is kapott, mert Teams-ben kell kommunikálni majd a csoporttal.
Nyilván áldás a nyomtató, mert így akármikor tudok feladatokat, színezőt, mesét, bármit nyomtatni, nem is tudom elképzelni, milyen lenne nyomtató nélkül.
Áldás a kert és a jó idő is, biciklizés, karikadobálás, krétával a térkőre rajzolás, bubifújás (elfogyott a folyadék), stb. Meg amúgy épp nagy projektben vagyunk, hogy építünk ketten mászókát a gyerekeknek, nemsokára kész, és akkor írok külön, én inkább a festésben jeleskedem, nem az összerakásban, de úgy érzem, értékes volt a közreműködésem.

A dolgok elengedése alatt pedig azt értem, hogy tudom magamról, hogy engem mindig frusztrál, ha körbenézek, és tennivalót látok, de ez most nem az az időszak, amikor szenvedni kell dolgokon. Nyilván nem arról beszélek, hogy hagyjuk a mosást, azért az alapok legyenek meg, legyen mindenkinek kaja és tiszta ruha, de elengedem, hogy fogkrémmaszatos a fürdőszobai pult, poros a lépcső, még mindig nem tettem fel egy díszt a falra, már rég el kellett volna vetni a paradicsommagokat, a gyerekek soha egyetlenegyszer se teszik fel az akasztóra a kabátjukat, felpöndörödött a tányéralátét széle, és szöszös a kanapé. Hogy csak egy párat említsek.

Ja, és IT-ben dolgozó sorstársaknak stresszkezelésre melegen tudom ajánlani az alábbi elfoglaltságokat, garantált a zen állapot elérése és a stressz teljes megszűnése:

• 20+ deszka lefestése vékonylazúrral
• Fametszésből megmaradt 86749176498267349 ágacska összeszedése és egy irányba való egymásra halmozása, hogy a zöldhulladékos ember el tudja vinni

[nyafogás on]

Viszont a kezem tönkrement. Egy merő piros rücskösség az egész - a sok kézmosástól elsősorban, másodsorban meg attól, hogy most nemcsak hétvégenként kell mosogatni. Ez az egyetlen nyűgöm amúgy, hogy normál esetben hétközben csak reggeli és vacsora van otthon, az nem termel sok edényt meg káoszt, most meg ebéd is itthon, ami edény és káosz, és mindig el kell rendezni a konyhát, mivel másnap is fog kelleni, és eddig is értékeltem a céges kantint, de ezután minimum viszek nekik egy virágot.

Ja, és mindezt úgy nyafogom, hogy a férjem civilben a világ legjobb szakácsa, úgyhogy legalább a kaját nem nekem kell csinálni.

[nyafogás off]

Beköltözés-nap

Tegnap volt egy éve, hogy beköltöztünk a házunkba. Péntek óta pedig home office-ban vagyok, úgyhogy ha az egy év alatt nem éreztem volna magaménak, most kínálkozik az alkalom, hogy még jobban megszeressem az otthonunkat.
Nem telt el gyorsan ez az egy év, sok minden épült-szépült azóta is, hogy beköltöztünk. És akkor nem is arra gondoltam, hogy még hónapokig pakoltunk kifelé a dobozokból, hanem mondjuk a kocsibeálló (aminek csak teteje van, oldala nincs, viszont cserepes), és ennek járuléka, hogy végre eltűnt minden cserép a kertből, tehát lehet jobban szaladgálni. Aztán termesztettünk zöldséget (paradicsom, paprika, cukkini, uborka, meg egy kis karalábé és zeller). A gyümölcsökkel tavaly hadilábon álltunk, de ősszel vettünk még pár gyümölcsfát (barack, meggy), amikhez nagy reményeket fűzök.
Virágot is ültettünk a gyerekekkel, már jövöget a nárcisz, tulipán. Azon a helyen korábban egy nagy sitthalom volt, most már szép füves, kertszerű az is. Emlékszem, tök nagy meló volt.
A házban is volt sok változás, jöttek bútorok, felkerültek képek a falra, otthonosabb lett, na. Van még hova fejlődni, még legalább két beépített szekrény hiányzik, és egy utolsó doboz még tartja magát, de az egyáltalán nem vagy csak évente egyszer kellő dolgokat végre feltettük a padlásra, és így a lakótérben már elviselhető mennyiségű a cucc.
Szóval igazán otthon lett a házunkból ez alatt az egy év alatt, és most már álmomban is itt lakom. Eldöntöttem, hogy minden évben megünnepeljük a beköltözést, úgyhogy idén is rászántuk az energiát.

Úriemberek

A The Gentlemen meg végre egy tökéletes film. 10/10. Minden ott van és minden úgy van, ahogy kell. SPOILER.

Shadowrun: Hong Kong

Éééés még képes vagyok egy offline, single player játékot végigjátszani, yay! Tavaly októberben kezdtem el, és kb. hetente egyszer-kétszer sikerült leülnöm hozzá, többnyire 20-30 percet, a vége  felé mondjuk belehúztam, de a harcok maguk is több mint egyórásak voltak.
A Shadowrun első és második részét is nagyon élveztem, de azt hiszem, ez a karakterem sikerült a legjobban. Most azt találtam ki, hogy ha én magam vagyok a dekás, akkor nem kell cipelnem magammal egy majdnem felesleges karaktert csak azért, mert vannak a Mátrixban megoldandó feladatok. Ráadásul azonkívül, hogy pár kis IC-t meg kell ölni valahogy, a Mátrixban a legnagyobb feladat mindig a hack, az pedig kb. független attól, hány pontom van deckingen, az csak számok megjegyzése és formák felismerése IRL. Úgyhogy tettem 5-5 pontot Intelligence és Deckingre, aztán minden más ment close combatra Ares Razorokkal. Közelütős, igen, de mivel Gobbet mindig tett rám nyuszit, körönként négyszer kettőt ütni és AP-veszteséget okozni mindig jó. :)
Egy helyen nehezített egy kicsit, hogy én vagyok egyszerre a dekás és az ütőember is, Prosperity Tower-ben, ahol ki kellett kapcsolni minden szinten a riasztást, ÉS közben lekapcsolni az érkező ellenségek hadát. De azért ott is megoldottam - csak nem akartam elhinni, hogy ezt a részt kizárólag harccal lehet megoldani, nem lehet kidumálni magamat.
A végső fight aztán már nem nagyon izzasztott meg, miután rájöttem, hogy a jobb alsó sarokban még sunnyog egy gyertya...

A sztoriról annyit, hogy maga a történet eszméletlen jól lett kitalálva, de itt éreztem a legkevesebb energiát az egyes párbeszédekben (sokszor nem volt igazi választás, amiket mondtam, ugyanoda vittek). Ennek ellenére nagyon jók voltak a karakterek, főleg Kindly Cheng, és a helyszín is hangulatos volt (nyomasztó, és a legjobban szerintem a végén lévő riporter szövege a legkiábrándítóbb kritikája napjaink valóságának).
"Everything you see, everything you've been taught, every official you "elect", all bought and paid for by the people pulling the strings."

Proaktív kreatív

Szokás szerint sok a dolog, múlt hétvégén megmetszettük az almafákat, kitaláltuk, hogy csinálunk saját kezűleg kerti mászókát (szerény személyem leginkább support szerepben), meg volt írókör is, nézzük az Altered Carbon season 2-t, a Picardot (erről írtam), a SW The Clone Wars új részeket, volt pár film is, Jojo Rabbit, talán mesélek, de most soron kívül a legnagyobb cukiság, ami az utóbbi időben történt velem.

Hétvégén feldíszítettük a házat, levettük a papír hópelyheket az ablakról meg a téli díszeket innen-onnan, és nagyüzemi papírlepke- és papírvirággyártásba kezdtünk, én adtam a papírt a féltve őrzött készletből, én rajzoltam meg a sablont, amit aztán átrajzoltak és kivágtak, illetve a papírfüvet is én csináltam, kb. ez lett az eredménye 5-6 ablakon:

Erre tegnap hazaérés után a kertben molyoltam, ültetés, kapirgálás, a gyerekek nem akartak kijönni, mondták, hogy eleget voltak már kint délelőtt, játszani akartak. Kb. egy órát voltam kint, és mikor bejöttem, ez fogadott egy korábban fel nem díszített ablakon:

Ezt teljesen maguktól csinálták: teljesen maguktól vettek hozzá alapanyagokat, vágták ki, és teljesen maguktól ragasztották fel a celluxommal.

<3