Az esernyőm története

Múlt héten egyik nap pont akkor volt a legnagyobb szakadó eső, mikor mentem a gyerekemért az iskolába. Mivel ugye nem lehet bemenni az iskola területére, kint kell állni a kapu előtt. Amikor jó idő van, az udvaron szoktak játszani a gyerekek, de esőben nyilván nem, úgyhogy tudtam,  hosszabb ideig fog tartani, mire sikerül összeszedni a csemetét. Tehát kivettem az autóból az esernyőmet, és odaballagtam a kapuhoz, és mivel ez a rendszer, szóltam Messengeren a tanároknak, hogy megérkeztem, leküldhetik őt.

Aztán vártam.

Mellettem egy fiatal (ránézésre 16 év körüli) lány állt, láthatóan szintén várt valakire, és ázott az esőben, mivel se sapkája, se kapucnija, se esernyője. Először megkérdeztem, hogy szólt-e már, jön-e, akit vár. Mondta, hogy igen, a tesóját várja, és hogy sose jött még érte, ez az első. Mondtam, hogy könnyebb, mikor nincs eső, és rámosolyogtam. Vártam fél percet, aztán szóltam neki, hogy álljon az esernyőm alá addig is. Megköszönte, odaállt.

Aztán vártunk még öt percet.

Aztán kijött az én gyerekem, az ő tesója meg még mindig nem. Úgyhogy odaadtam neki az esernyőmet, megmondtam, hogy én autóval vagyok, és hogy amikor legközelebb a sulinál jár, adja le a portára az esernyőt. Jó nagy szemeket meresztett meglepődésében, de szerencsére elfogadta, én meg gyorsan elmentem, hogy ne gondolja meg magát.

Ma végre eljutottam oda, hogy bementem a suliportára, és ott várt az esernyőm.

True happiness comes from helping others.

Legnehezebb hét

A múlt hét volt életem egyik legnehezebb hete, azóta meg volt a hétvége, ami sűrű volt, és a hétfő, amikor leesett a hó, és otthon ragadtam, úgyhogy csak most tudom utolérni magam beszámolóban is.
Szóval lassan két hete megvolt a Mensás kerekasztal-beszélgetés, amelyre rengeteget készültem, cserébe nem szólaltam meg szinte semennyit, csak néha tettem fel egy-egy kérdést (ami persze nem baj, a téma érdekes volt, és legalább protekciósan kérdezhettem). és ezen is túllettünk.

Aztán meg volt a Speak Academy kurzus, amelyre az utolsó előtti feladat egy tíz perces beszéd felvétele volt videóra, azt is nagy nehezen kiizzadtam magamból - a poén kedvéért nyilván ugyanazon a napon volt a felvétel, mint a kerekasztal... Aztán az utána levő másfél hetem volt rá, hogy a workshopra készüljek, ahová is három darab 3-5 perces beszédet kellett megírni és begyakorolni annyira, hogy ne legyen ciki a másik 13 ember előtt. Ezek voltak a témák:

• If you could have dinner with anyone (either alive or not), who would that person be, what would you ask that person and why? 
• If you could become famous for something, what would you like it to be for? 
• In what three ways would you motivate the rich to give/help the poor more?

Végül ezt is elég jól abszolváltam. Szombaton volt maga a workshop, elég sok hasznos dolgot tanultam belőle, amit nemcsak nyilvános beszéd során tudok hasznosítani, hanem sima kommunikációban vagy a mindennapi munkámban is. Utólag megérte a sok belefektetett energia, de azért közben sokszor morogtam, hogy nem erre vállalkoztam. Az oklevélről azért nem tudok képet mutatni, mert volt rajta egy typo, és emiatt nem kaptuk még meg. :)
Levezetésként még szombaton a workshop után kipróbáltuk a budakalászi, közösségi összefogással épült jégpályát, és nagyon meg voltam elégedve, hogy ilyen van, és hogy teljesen jó volt minden a jégtől az öltözőig, kapaszkodós tolnivalóktól a személyzet kedvességéig. És elértünk abba a korszakba, hogy a család minden tagjának egyélű a korcsolyája.

A szombat ezzel ment el, a vasárnap meg Pindúrtündér zsúrjával, készültem játékokkal, csináltunk tortát (én egyet jól el is rontottam, de szerencsére volt megmentőm), aztán ott lettünk hagyva három felnőtt hét gyerekkel, vicces volt.

Múlt héten kellett még az ovis adventi vásárra is készülni, arra dobtunk össze csinos kis pumpkin-cupcake-eket, rendes frostinggal, karácsonyi cukordíszítéssel, kb. fél óra alatt elfogyott az egész, úgyhogy legközelebb többet kell.

Ja, és múlt héten volt még egy jelentős esemény: elvittem a csapatomat (16 embert) az iskolánkba CSR team outingozni, kavicsot talicskáztunk, korlátot és falat festettünk, raklapból padokat építettünk. Mind a szülők-tanárok, mind a csapat részéről pozitív volt a visszhang, én csak összehoztam az igényeket (igen, elég sokat kellett szervezni, meg stresszeltem is, hogy minden klappoljon, és mindenki jól érezze magát), de végül jól sikerült. Képek előtte-utána:

Betonperem, elhagyatottság

Még le kell festeni három padot, de amúgy

Nincs kész, de tavasz elején már birtokba lehet majd venni, ami tök jó.

Késés

Nem tudom, mondtam-e már, hogy utálok késni.
Éppen ezért ma reggel nagyon korán elindultam direkt, mivel Kistücsöknek tornaórája kezdődött 8:00-kor (jelenlegi tartózkodási helyünk és az óvoda távolsága 14 km, normál esetben 20 perc). 7:05-kor már cipőben voltunk (és egész meglepő módon a csemeték is közreműködtek). Még be kellett ugranom az épülő házunkba beszélni a festővel, és felmarkolni egy csempét mintának, aztán letotyogtunk a hegyről (mivel előrelátó módon tegnap a hegy alján álltam meg az autóval, és jól is tettem, mert elég durván csúszott az út). Ekkor már messziről láttam, hogy egy nyomi autós az én autóm előtt áll a csúszós úton, úgyhogy kicsit mérges lettem. Odaérve azt is láttam, hogy nem önszántából, hanem jó eséllyel odacsúszott a hegyről (még inkább örültem, hogy én lent álltam meg). Kiszállt a fickó, mondta, hogy már kért hamut otthonról, de nem mer továbbmenni, mert megcsúszott, pörög a kereke, és nekicsúszik a korlátnak (a BMW-jével).
Én bepakoltam a csemetéket az autóba, elindítottam a motort, hogy melegedjen, lekapartam az ablakokat, aztán közöltem vele, hogy nincs időm megvárni, amíg neki megjön a hamu, hanem ki fogom kerülni. Erre arrébb állt 10 centivel még, és simán kikerültem, úgyhogy elhárult ez az akadály is a tornaóra elől.
Persze nyilván rengetegen voltak az úton, és mindenki lassan totyogott, úgyhogy még baleset se volt, de már akkor is azt írta ki a maps, hogy csak 7:59-re érünk majd oda. Sebaj, énekelgettünk, beszélgettünk, elütöttük az időt, olyannyira, hogy ezek után elfelejtettem Pomázra kanyarodni, és mentem tovább Budapest felé! Ilyen se volt még.
Értékes perceket vesztettem, mire sikerült visszakanyarodni a helyes útra, de végre sikerült odaérni az óvodába - négy perc késéssel. Demoralizáló, hogy tényleg nagyon igyekszem sosem késni, és a feltételek adottak voltak, és valahogy mégsem sikerült.
Nade ezzel a reggelnek nem volt vége: mentünk a másik oviba a másik gyerkőccel, aztán ott még gyorsan be is fizettem a havi költséget, aztán pedig beugrottam az ovival szemben lévő csempeboltba (erről majd később bővebben), ahol is sikerült elintéznem, amit akartam. Onnan kikanyarodva már mentem is dolgozni - ahonnan szintén késtem.
De bent legalább már nem kellett mást csinálni, csak dolgozni. Így is elég kemény lesz a hazajutás (ismét késve), mert a 11-es út állítólag így néz ki most:

Fénykép a 11-es út FB csoportból