2022. augusztus 12., péntek

Csütörtök

Még egy dolgot akartam mindenképp megnézni, és ezt én erőltettem picit: az Endeavourt. Úgyhogy elmentünk még egyszer a városba, megint több mint másfél óra volt balesetek, dugó miatt, úgyhogy a parton mentünk végig, legalább szép volt.

A kiállitás nagyon érdekes volt, de nyilván a legnagyobb élmény az volt, amikor megpillantottuk magát az űrsiklót. Óriási, gyönyörű épitmény, szivet melengető videóban mutatták meg, ahogy végső helyére került, és az utcákon keresztül két napig szállitották erre a méltó helyre. A boltot itt is felvásároltam volna szivesen, de megelégedtünk egy pénzlenyomattal. Nagyon örülök, hogy még ez is belefért.


Az épületben még több kicsi interaktiv kiállitás is volt, azokat is megnéztük: egy a tűzbiztonságról gyerekeknek, egy az élet kialakulásáról (itt volt egy kicsit disturbing szoborsorozat, amely teljes nagyságban mutatja az emberi embriót), és egy elég komoly rész Ecosystems néven, ahol tematikusan bemutattak élő állatokat, műszereket, játékokat, satöbbi. Ez utóbbiban akadt pár érdekes dolog, bár sajnos az interaktiv részek fele nem működött, szétbarmolták. Legjobb egy infrakamera volt, amelyben lehetett látni magunkat (a sivatagi ökoszisztéma témában), de a folyó is érdekes volt.

Este elmentünk még egy nyuszisétára, és közben szedtünk igazi érett citromot egy citromfáról. Ja, és ettünk banános avokádót, ami nagyon fini volt.

Szerda

Ezt a napot is pihenősre vettük, kellett egy kis chill a sok élmény után. Délelőtt kb. nem csináltunk semmit, délután pedig elbúcsúztunk az óceántól. Már korábban el akartunk menni arra a partra, ahol van egy épitett fa hajó amolyan játszótérként, és most kinálkozott az alkalom. A part szép tiszta volt, bár elég sokan voltak, találtunk helyet a homokban. A hullámok elég nagyok voltak, de az pont jó volt ugrálni. Megint épitettünk homokból egy jó kis alagútrendszert, annak pedig egy szuper védelmi vonalat, és aztán végignéztük, a hogy a dagály elmosta (ezúttal elég sokáig tartott, mert kicsit feljebb épitkeztünk, mivel a vizes résznél minden homokmeritésben kb három kis rák bukkant elő).

Itt jegyzem meg, amit már rég kellett volna, hogy nekem fogalmam sem volt, hogy ezen a partszakaszon annyi olaj van, hogy rengeteg amúgy az olajkitermelő a tengeren is, de a tenger mélyén is csak simán bugyog fel, és aztán a parton kicsi, kb. körömnyi (de néha durván nagy) foltokban hever a homokban. Aztán persze a talpunkon meg a gatyánkon. Ami persze csak kis kényelmetlenség, de mégis egy jelenség, amivel többször találkoztunk. Viszont ezen a parton nem.

A hajó-játszótér tök jó volt, bár egy picit le volt harcolva, azért Ruminiztünk rajta egy kicsit, és legalább tiz percig csak mi voltunk ott, utána jöttek oda mások is. A sirályok kisajátitották az árbocokat, úgyhogy picit féltem, mikor tojnak le minket, de nem tették.

Este vettünk burritót és quesadillast a föld legjobb burritós food truck-jában. Nyamm.

2022. augusztus 10., szerda

Hétfő-kedd


Ezt egybe irom, mert csak úgy van értelme. Elautóztunk a Kings Canyon National Parkba, kb. öt óra volt. Közben ettünk egy sajtburgert az In and Out-ban, egész értékelhető volt, és Kistücsök is megette élete első sajtburgerét. Az út végső szakasza kanyargósan vezetett felfelé a Sierrákba, gyönyörű fenyőerdők fogadtak minket. Kora délután értünk oda, úgyhogy rögtön megnéztük a Föld bolygó legvastagabb törzsű fáját, General Grant-et. Utána a látogatóközpontban megnéztünk egy filmet, bemutatót a helyi állatokról, illetve volt egy információs tábla arról, hogy 2021-ben mennyire óriási terület leégett itt a két nemzeti parkban. Döbbenetes és szomorú, de erre még később visszatérek.

Négykor foglalhattuk el a szállásunkat, "tent cabin" volt, sátortetejű de fából készült oldalú, rendes ajtóval zárható, négyszemélyes kis házikók voltak ezek. Azt mondta a gondnok, hogy a medvék az autóba be tudnak menni, de olyan még nem fordult elő, hogy a házba is be tudtak volna, úgyhogy minden kaját vegyünk ki az autóból, és vigyük be a házba. Ez némileg nyugtalanitott, de aztán napirendre tértem felette.

Az uzsonnánkat legalább háromféle kismókus társaságában költöttük el, az egyik szürke alapon fehér galléros volt, a másik nagyon kicsi és csikos, a harmadiknak pedig vörös volt az egész feje. Utána kisebb sétára indultunk a tábor körül, és a közeli meadow-ban egy szarvas legelészett, kicsit messzebb egy anyuka a két kisborjával. Annyira közel voltak hozzánk az állatok, amennyire csak lehetett. A kis séta során még vizet vettünk, aztán már csak esti dolgok. A csillagokat nagyon jól lehetett látni a fényszennyezés nélkül.

Medve nem jött éjjel, de amikor felriadtam egyszer, akkor hallottam, ahogy a mókusok csipogtak körülöttünk, tök cukik voltak. A reggeli nagyon menő volt, forraltunk vizet, és zabkását ettünk forró teával. Utána elindultunk autóval a Sequoia National Parkba, kb. egy órát utaztunk. Három állomáson álltunk meg. Az első General Sherman volt, aki a legnagyobb tömegű és legsúlyosabb fa a világon, sőt, ő vigan éldegél, minden évben elég komolyan növekedve. Ezek a sequoiák 80 méter magasak, 2000 évesek, és ez konkrétan több mint negyven méter vastag volt. Komolyan, kedvem lett volna letérdelni a történelem egy ilyen mementója előtt. Gyönyörű. 

Az odafelé úton persze láttuk a kiégett erdőket is, a sima fenyőfák csak élettelen, fekete csonkként meredtek az égbe, a sequoiákból is sok elpusztult (a fiatalabbak, tipikusan), de az öregebbek, megégett törzzsel ott álltak a pusztitás közepén, tovább éldegélve. Azt olvastuk, hogy a sequoiáknak konkrétan szükségesek az ilyen erdőtüzek, mert a tobozjaik ekkor nyilnak ki, és a magok ekkor találnak megfelelő talajra (és persze kell a hely nekik), és egy idősebb sequoia akár 8-10-szer is megégett élete során, ugyanakkor nem mindegy, hogy hány évente vannak erdőtüzek, és itt van a gond. Ha mi nem vagyunk, akkor mondjuk 20 évente jön egy, addigra pont befoltozza a kérgével az égett lyukat. Csakhogy a globális felmelegedés miatt egyre gyakrabban jön erdőtűz, és akkor még nincs eléggé megvédve a fa. Lépten-nyomon belebotlok abba itt, hogy mennyire nagy a gond, az Aquarium of the Pacificben is folyamatosan arra hivták fel a figyelmet, hogy a korallzátonyok pusztulnak a meleg miatt, és ott él az állatok nagyon nagy százaléka. Nagyon foglalkoztat ez a téma, majd irok külön is.

Második állomásunk a Big Trees Trail volt, ahol egy viszonylag sik területen kb. másfél kilométert sétáltunk körbe, és láttunk további gyönyörű sequoiákat... és egy medvét. Nem volt túl messze tőlünk, de szerencsére mások álltak köztünk és a medve között, igy nem volt annyira félelmetes, mintha csak a mi csapatunk találkozik vele. Persze már messziről figyelmeztetett a többi járókelő, hogy "beware of the bear". Nyugis volt, a szemetest próbálta meg szétszedni, aztán odébbállt. Annyira meg voltam illetődve, hogy fényképet is elfelejtettem csinálni róla. Az út további része eseménytelenebbül telt, de nem bántam. Csodálatosan szép volt az erdő, és találtunk thimbleberry-t is, ami pedig elképzelhetetlenül finom édes.


Harmadik állomásunk Moro Rock volt. Ez egy szikla 2050 méter magasan, ami kiáll a hegyből, és kb. 200 fokban körbe lehet nézni az alattad elterülő 1000 méteres minihegyekre és a 3000 méteres havas csúcsokra. Lélegzetelállitó  volt, átvitt és konkrét értelemben is. Felmászni kb 300 lépcsőfokon kellett elég meredeken, a korlát pedig az ember térdénél volt sokszor, úgyhogy kellett akarni nem lenézni közben. De a látvány abszolút megérte.

Innen indultunk haza vissza az 5 órás úton, csak egy másikon mentünk lefelé, kábé egy órát kanyarogtunk szalagkorlát nélküli, hajtűkanyarokkal szabdalt kis egysávos úton, ahol a fékkel is spórolni kellett, mert figyelmeztettek, hogy ha egy óráig folyamatosan fékezünk, abból baj lehet. Én mondjuk nagyon nem szerettem volna ott levezetni. De azért leértünk, és még egy tavat is láttunk út közben, ami tök szép volt, csak már nem álltunk meg azt is befogadni.

2022. augusztus 8., hétfő

Lazulás

A mai napot lazára vettük, mert holnap hosszú utazás áll előttünk. Délelőtt bevásároltunk az útra, aztán délben elmentünk egy nagyon menő kajáldába, ahol az 50-es 60-as éveket idézték meg elég autentikusan: piros csikos fotelek, csillogó párnájú fémszékek, neonlámpák, régi poszterek, jukebox, minden. Mintha egy filmbe ültünk volna be. Ennek tetejébe a kaja zseniálisan finom volt (én guacamole jack burgert ettem, és egyedi kulináris élmény volt), a személyzet pedig szupercuki, nem tudták kicserélni Kistücsök sült krumpliját már almaszószra, mert hozzáértünk, viszont hoztak mégis. És még gyerekfoglalkoztató papirka is volt, amig vártunk az ételre.

Ezután úgy döntöttünk, hogy medence-napot tartunk, és egész délután labdáztunk meg ugráltunk a medencében, és melegedtünk a spa-ban. Ugyan ilyet otthon is tehetünk, viszont jól esett a pihenés, és azért a környezet igy is különleges volt. 

A napot megkoronázandó kitaláltuk, hogy mivel ilyen szép kitisztult idő van, menjünk el naplementét nézni egy közeli tengerpartra, ahol nem a hegyekbe zuhan a nap, hanem tényleg a tengerbe. Csomagoltunk piknikkaját, és pont időben odaértünk, nem is volt nagy szél, tiszta is volt az idő, közben közepes hullámok csapdostak, és szupermenő volt a naplemente - azt mondanám, hogy az utazásunk egyik fénypontja. Minden klappolt, nagyon tetszett.

Tri-tip sandwich


A szombati nap fő attrakciója az volt, hogy ettünk tri-tip szendvicset, amelyről korábban azt se tudtam, mi az, viszont zseniális volt. A közeli hegyekben erdei patak mellett, kellemes fák hűvösében volt a hely, amely teljesen elbűvölt minket. Több mint száz éve van ezen a helyen megálló, lóitató és étel, és a faházak elég réginek tűntek, fa cserepekkel. Eszméletlen hangulatos volt az egész, és mikor már kikértük a szendvicseinket (brutál adag marhahús egy kiflifélében, részemről almás tormával), akkor odajött egy aranyosnak tűnő bácsi, és közölte, hogy ő a tulajdonos, és köszöni szépen, hogy nála eszünk. 

A délutánt megint az óceánparton töltöttük, egy másikat választottunk most. A szél erősebb volt, ennek ellenére a hullámok kisebbek. A szelet sajnos azóta se birtam megszokni, pedig igyekszem, úgyhogy kicsit fáztam a 25 fokban, maradtam a lábáztatásnál. A gyerekek nagyon kiterjedt alagúthálózatot épitettek, és utána kiválóan megfigyelhettük a dagály jelenséget, ahogy a hullámok egyre feljebb értek, és egyre inkább fenyegették a szép épitményt, úgy egyre nagyobb védvonalakkal, hullámtörőkkel láttuk el a művüket, és vidáman együtt dolgozott az egész család - fun volt.

Jártunk a búcsúban


A pénteki napot választottuk arra, hogy a helyi megyei (county) fair-t megnézzük magunknak - mint kiderült, elég jó választás volt, mert szerdán és csütörtökön állitólag rengetegen voltak, pénteken pedig épp gyereknap volt, és a gyerekeknek ingyenesen lehetett bemenni.

Ez kábé olyan, mint a mi búcsúink, csak nagyban. Egy óriási lebetonozott terület dugig tele kajáldákkal, szuvenirshopokkal és persze ride-okkal. Egészen nosztalgikus érzésem támadt, mert a ride-ok fele mintha a régi budapesti Vidámparkból jött volna ilyen messzire, de tényleg kábé pont ugyanaz volt a dodzsem, a centrifuga, a kidobós autók,  kis óriáskerék, satöbbi.

Azért mondjuk egy kicsit mérgelődtem, hogy stratégiailag tökéletes helyen, közvetlenül a bejáratnál elhelyeztek egy csúszdát, amelyen egy csúszás négy dollár volt (!), és mivel minden gyerek azt látja meg először, ezért azon mindenképp le kell csúszni... De mindegy, végül is összességében szerintem jót szórakoztunk, volt dodzsemezés, hullámvasút, és szerencsésen elkerültük az összes célbadobó, kacsavadászó és egyéb pénzlenyúlást. 

Ettünk funnel cake-et, amely nem a kürtős kalács, amit gondoltam, hanem egyfajta csurgatott fánk, de nem éreztük annyira magunkénak, úgyhogy kértünk rá jégkását illetve fagyit, na, az meg annyi volt egy scoop, mint nálunk négy gombóc. Alig birtuk megenni.

A hangulat mindenesetre jó volt, egyszer ilyet is kell próbálni.

2022. augusztus 5., péntek

Csütörtök

Két látványosságot terveztünk erre a napra: elsőként a USS Iowa nevű hadihajót, amelyet végig lehet járni, és eredeti eleganciájában helyreállitva áll a kikötőben. Óriási, lenyűgöző szerkezet, elképzelhetetlen mennyiségű acél, és elképzelhetetlen tűzerő. Benézhettünk mindenhova: az irányitóközpontba, a hidra, a különböző ágyúkhoz és jelzőreflektorokhoz, a legénységi szállásra, a kajáldába, mosodába, borbélyszobába, varrodába, fogdába, minden. A gyerekeknek még volt egy kis scavenger hunt is, mindig kellett figyeljék a helyszineket, hogy hol bukkan fel a Vicky nevű kutyus képe, aki az első kapitány kutyája volt. 

Aztán odamentünk a nem túl messze lévő Aquarium of the Pacific-be, ahol is kiderült, hogy előzetes regisztráció kell ahhoz, hogy jegyet vehessünk, és csak két órával későbbre kaptunk időpontot (nem akarnak egyszerre túl sok embert beengedni, ami alapvetően dicséretes, de igy ennek a napnak a tanulsága az lett, hogy mindig el kell olvasni az adott múzeum honlapját, nem elég csak simán odamenni). Sebaj, eltöltöttük az időt Long Beachen a kikötőben: megnéztünk egy világitótornyot, a gyerekek legurultak a zöld lejtőn, megtaláltuk a kikötőben az HMS Queen Mary hajót, ami talán egy másik alkalommal érdekes lehet megnézésre, mert mint kiderült, abban is van múzeum (nem tudtuk), aztán ettünk egy fagyit, és már mehettünk is.


Az aquarium non-profit szervezet, akik a kutatásnak és az óceán élővilágának szentelték az életüket, az akváriumok területek szerint voltak csoportositva, és rengeteg féle halat lehetett látni a korallvidékektől a mesterségesen csapkodó haragos hullámok lakóiig. Láttunk fókát többfélét, pingvint, cápát, vidrát (ezek voltak a legcukibbak), és rengetegféle ráját is. A legnagyobb legalább másfél méter átmérőjű volt. 

Nekem nagyon tetszett az oktató jelleg, mindenhol felhivták a gyerekek figyelmét arra, hogy az óceán élővilága a globális felmelegedés miatt veszélyben forog, és rengeteg interaktiv asztallal, táblával, kipróbálható eszközzel láttatták, mi a gond, és mit tehet az egyes ember. Volt egy 9 perces film is egy 180 fokos kivetitőn, gyönyörű felvételekkel, értelmesen megfogalmazott problémafelvetéssel és célokkal.

A gyerekeknek a legjobban egy szinezőprogram tetszett, amellyel ki lehetett szinezni halacskákat, amelyek aztán beúsztak egy óriási képernyőre. 

Hazafelé még megálltunk az egyik beachen, amelyikről úgy hirlik, nagy hullámokat lehet látni, és ugyan kifújta a szél a lelkünket, közben megismerkedhettünk az óceán viztömegének igazi erejével, lenyűgöző "könyörtelenségével".