Egyensúlyban

Szóval a Balance c. előadás a Fővárosi Nagycirkuszban kiváló volt. Már eleve a plakát megragadja az embert, elég menő a három fickó - és élőben még többet tudtak.
Eredetileg azt hittem, hogy ez olyan performance jellegűbb valami lesz, egy vagy két csapattal, de igazából hagyományos cirkuszi műsor volt állatokkal és bohóccal és akrobatákkal, sok különböző országból. Ami nem baj. Mondjuk jobban szeretem az olyan cirkuszi előadásokat, ahol csak akrobaták vannak, de itt egyedül a macskás néni zavart, az annyira kilógott a többi előadásból mind minőségre, mind jellegre, hogy ki kellett volna hagyni szerintem - főleg úgy, hogy a szám vége az, hogy leleplez egy oroszlánt, ami nem akkora látványosság, ha a szünet után jön hat...

A bohócokat általában nem kedvelem annyira, mert erőltetettek, és csak a gyerekek nem tudják, hogy az a szerepük, hogy ne lásd a díszletrendezést... Ezzel a premisszával azt mondhatom, ez a Pascal nevű bohóc a legjobb, akit eddig valaha láttam. Szellemes volt mind a három száma, nevettem rajta tényleg.
A fő látványosság persze továbbra is az akrobaták nekem. A kolumbiaiak zárták keretbe a műsort, első és utolsó számmal, mindkettő lélegzetelállító volt a biztosítókötél nélkül.
A magyarok is tetszettek nagyon, őket már láttam korábban. A plakátfiúk zseniálisak voltak, és a többiek is, akiket most itt nem részletezek.
Nem tudom, mi lehetett szombat délután, de majdnem minden csapat hibázott egyet. Ami előfordul, és a közönség jó fej volt nagyon, nem csalódott, várta a következő produkciót. Viszont ami mindenképp említésre méltó és részemről le a kalappal, hogy a plakátfiúknál volt egy nagyon nehéz jelenet, amikor az erős srác egy székről kézen kitartotta a picit, és hátra lement térdből a támla mögé teljesen, majd amikor visszaemelkedett volna, valami nem sikerült, abbahagyták. Ezek után intett a zenekarnak, hogy kezdjék elölről a számot, és megcsinálta még egyszer, ezúttal sikerült! Iszonyú nagy tapsot kapott, nem véletlenül. Ő volt az egyetlen, aki ismételt.
Kiválóan szórakoztam, csak a perec maradt ki az élményből.

Ja, és van egy jegyem szombatra, szóljon, ha valakinek kell...

Akivé vált

Végiglapoztam a World of Warcraft Tribute albumot, és van benne pár kifejezetten szép és/vagy művészi kép (meg pár idétlen is), de egy magasan kiemelkedik a többi közül:

Persze pont ez az egyetlen fickó, akinek nincs weblap a képe alatt. Deviantarton fenn van, a többi képe is hasonló tematikájú, többnyire SC.
Ebben a képben az tetszik, hogy annak, aki nem ismeri a warcraft univerzumot, és nem játszott végig kilenc év WoW-ot, illetve még előtte három év Warcraft 3-at, annak "csak" egy jó kép, vagy talán még az se.
Nekünk viszont egy történet, egy iszonyú tragédia, hiszen ott voltunk az elejétől, a szőke, fafejű de jót akaró sráctól és a fiatal, pirulós varázslónőtől odáig, amikor meg akartuk menteni a lelkét, de nem sikerült, és menekülnünk kellett egy szűk szorosban egy léghajó felé, aztán pedig végeznünk kellett azzal, akivé vált.

Piros autó, kék bálna

Már megint kb. 10 témában tudtam volna írni szerda óta, de a hétvége legnagyobb vívmánya és újdonsága, hogy elkészült a mesefal:

Nem fér bele rendesen a képbe, annyira nagy, plusz übermenő.

Mesefal

A hétvégén megkezdődött Kistücsök szobájában a mesefal kifestése. Nagyon menő lesz, az már most is látszik!

Érdeklődők ide vessenek egy pillantást.

IK30

No, kissé megkésve, emellett félve, de én is megnéztem a jubileumi István, a királyt. Félve azért, mert nekem nagy kedvenc, emlékszem, a kollégiumban véget nem érőn énekeltük, és azóta is ezerszer hallgattam-énekeltem. Talán az egyetlen olyan mű, amelynek a szövegét kívülről tudom.
Azt kell mondjam, az Alföldi-féle rendezés jó. Lehetett volna zseniális is.
A színészválasztás kiváló (ezzel kapcsolatban előzetesen voltak fenntartásaim, de maximálisan elmúltak), a díszlet, különösen a korona, lenyűgöző, a modern megjelenítés időtlenné tette, ugyanakkor rengeteg magyar szimbólum és utalás (kicsit talán túl szájbarágósak is, de hát manapság erre van szükség), minden apró részlet átgondolt... Hatásvadász, igen, de mi a művészet, ha nem hatni akarás?
A korábbihoz képesti ritmusváltások itt-ott nagyon nem tetszettek, de értem, hogy valaki így, más meg úgy, ez még elfogadható.

Viszont két dolog miatt haragszom: az itt-ott megváltoztatott szövegért - és a végéért. Mert egyoldalú az ábrázolás. Azt nem mondja el, hogy tényleg így kellett lennie. Vártam volna, hogy a véres-maszatos nép egyszer csak felvesz rendes ruhákat, és valamilyen módon megjelenik, hogy azért lehetünk most itt, azért adtunk rengeteg nagy embert a világnak, mert István úgy tett, ahogy. Van olyan kényszer, ami tulajdonképpen jó. A nép általában olyan, mint egy gyerek: fogalma sincs, mi a jó neki hosszútávon.
És az a rács... na, az otromba volt.

Gömbvariációk

Amúgy szombaton nyílt meg édesanyám kiállítása Solymáron:

Amellett, hogy szerintem ez most igazán jól sikerült bemutató, még van egy különlegessége: történetesen én nyitottam meg. Sose csináltam ilyet korábban, úgyhogy némi pánik után inkább leírtam a gondolataimat, és felolvastam. Michael Crichtontól idéztem, és igyekeztem nem hagyományos megnyitóbeszédet mondani. Ez a visszajelzések alapján sikerült.

Lángolj fel a lelkünkben

Mester és karmester

Tegnap a Nemzeti Filharmonikusok előadásában, Martonvásáron, a Magyar Tudományos Akadémia Mezőgazdasági Kutatóintézetének parkjában a IX. szimfóniát (Kocsis Zoltán vezényletével). Azt veszem észre magamon, hogy egyre több klasszikus zenét hallgatok - ettől néha magam is megrettenek, hogy most akkor sznob leszek-e, vagy mi a szösz... de ez az előadás még egy magamfajta laikus számára is lenyűgöző volt. Érdekes ez a szabadtéri koncertezés: a hang nem ül meg, mint egy teremben, nem csapódik vissza a falakról és nem érkezik meg a fülembe a maga teljességében, hanem futkározik a fák között, és oda kell figyelni, el kell kapni, mintha lepkehálóval kergetném.
És az eső kopogása a IX. szimfónia közben, na az egészen egyedi élmény. Ilyet nem tapasztal meg az se, aki "csak" otthon hallgat klasszikus zenét az aranydrótos hangrendszerében.

*A kép a telefonommal készült, sötétben, és még nem ismerem a beállításokat, azért ilyen rossz...

Sárkánydömping kiskarácsony

Sugallatomra a kicsiny scrum csapatom felelevenítette azt a kedves szokást, hogy kihúzzuk egymás nevét, és mindenki hoz egy kis értékű, de személyes ajándékot. Ma tartottuk a kiskarácsonyunkat, és szerintem nagyon jól sikerült. Én egy taekwon-dos kollégát húztam, aki a Buday Klubban sportol, és arra gondoltam, talán örülne egy személyes bögrének.

Készülés közben

A kész mű

Én pedig egy nagyon menő sárkány papercraftot kaptam, félkész állapotban (a feje van meg, a testét nekem kell összeragasztgatnom). Ha kész lesz, akkor így fog kinézni:

Cukker

Felnőtt-tükör

A Jógyerekek képeskönyve című előadás jó.

Ajánlásra néztük meg, állítólag Tim Burton-rajongóknak kötelező. Ez mondjuk szerintem csak részben igaz, de az előadás nagyon sok szempontból tetszett. Kiválóak a jelmezek/maszkok, nem véletlenül nyert díjat. Szellemes, hogy a lánygyerekeket férfiak, a fiúkat pedig nők játsszák, a doktor és a szülők alakja telitalálat, de jók az arcfestések is, főleg a beesett szemek és a pengevékony, széles szájak. A doktor, Gálffi László színészi játéka tetszett a legjobban, de senki nem lógott ki a sorból, maximum énekhangban volt vékonyabb.

A magyar szöveg szerintem jó fordítás, sokszor persze fárasztó rímekkel, de összességében elegendő nyelvi humorral. A műfaji meghatározás szerint ez egy rémvarieté, és ez tulajdonképpen illik is: többször lehet rajta mosolyogni/nevetni, és nem egyszer sokkolnak morbid jelenetek, de a lényeg valahol az egész mögött, a háttérben lapul. Az ember először nem is veszi észre, csak amikor másnap elgondolkodik rajta, hogy ez nem véletlenül szól felnőtteknek: hiszen a felnőttek azok, akikben elnyomva ugyan, de ott lappang a gyermeki lélek, annak minden kíváncsiságával és gonoszságával együtt. Csak a társadalmi máz akadályozza meg, hogy ezek kitörjenek. Hogy is mondja a doktor: csapkodást hallunk, de ki tudja, hogy az angyal szárnya, vagy kutyakorbács-e.

Három olyan jelenet is volt benne, amely miatt már megérte megnézni, spoiler nélkül felsorolva: a kutyás, a tükrös és a karácsonyi ajándékos. Ez utóbbi miatt még ráadásul aktuális is - valamennyire.

Dinnyetáska

És ha már szó volt róla, hogy épp kézműveskedem, jelentem, befejeztem, sőt, tegnap el is jutott a gazdájához. Engedélyt kértem - és kaptam -, úgyhogy megosztom, miként készül egy...

Dinnyetáska / Water Melon Bag

Összetevők:
piros vastag filc anyag
zöld vastag filc anyag
ízlés szerint piros vagy zöld hímzőfonal
ízlés szerint piros vagy zöld pamutszalag
filcgomb
fekete zselés toll

A piros filcre rajzoltam egy félkör-szerűséget, annyit csalva, hogy a hasa kicsit laposabb legyen. Nem csak azért, mert a lapos has már önmagában szép, hanem mert akkor jobban lehet majd a táskába pakolni. A félkört kivágtam, majd mintának használtam még egy félkörhöz. A zöld filc anyagból pedig hosszában levágtam egy csíkot, és bekarcsúsítottam a széleit, hogy dinnyehéjhoz jobban hasonlítson.

Na, és akkor itt jön a hosszadalmas feladat: összevarrni ezeket. Természetesen először az egyik piros oldalt kell felvarrni a zöld csík szélére. Én egészen mezei öltést használtam, és úgy éreztem, a zöld jobb lesz, de a piros fonalnak is lenne létjogosultsága amúgy.

Így néz ki, ha elkészült az egyik oldal:

Ugyanezt a másik oldallal is elvégezzük, és akkor a táskának a rakodórésze készen is van. Már csak vállpántot kell rá varrni, itt arra kell figyelni, hogy nagy felületen legyen odavarrva a filchez, hogy a súly ne kezdje ki az anyagot.

Plusz én mindenképp akartam, hogy legalább valamennyire be lehessen zárni, ezért készítettem egyszerű zárszerkezett is. Először kivágtam a szalag közepén egy megfelelő méretű lyukat, ezt pelenkaöltéssel végigvarrtam, hogy ne jöjjön szét, majd bevarrtam a szalag végét is.

A filcgombot is fellvartam a megfelelő helyre (fontos, hogy laza legyen, és tekerjük végig a nyakát, mint a libának egy gombnak.

Most már csak oda kell erősíteni a lyukas szalagot a megfelelő helyre, és rajzolni kell a dinnyének néhány magot, hogy autentikus legyen, és kész is a mű:

Gorinnye

A minap meg, amikor mentünk haza, a társasházunkhoz tartozó kerítés egyik oszlopára valaki egy ilyet biggyesztett:

A kreativitást nagyra értékelem, de itt azért szeretném megérteni a folyamatot.
1. Valaki megvett egy dinnyét, minden bizonnyal étkezési célzattal
2. Valami arra késztette, hogy vagy egyszerre megegye a felét, vagy ne egye meg a felét egyáltalán
3. Valami arra késztette, hogy a héjba egy gorilla(?)fejet faragjon, aprólékos és kreatív munkával
4. Miután ezzel készen lett, úgy érezte, hogy ezt meg kell osztania másokkal is, és erre egy forgalmas, ámde a központtól viszonylag messze lévő utcát választott

Mindenesetre nem semmi.

Plüss bánón

Vettem felszerelést egy kis kreatívkodáshoz, s ennek kapcsán rájöttem, hogy ilyen post még nincs is. Mármint a régi blogomon persze volt, viszont most már új blog van. Rókabőrnek tűnhet, amit ma be fogok mutatni, mert anno eldicsekedtem vele, viszont akkor csak a készterméket mutattam be, most pedig a folyamatot is.

Plüss banán / Banana plushie

Összetevők:
fehér anyag
sárga anyag
zöld anyag
párnatöltelék
tű, cérna
fekete hímzőfonal vagy gombszem

Az ötlet az Orbit-reklámból jött, aztán egy fél napot keresgéltem az interneten sablonért, végül nekiestem saját magam, kétszer annyi anyagot vettem, mint amennyi kellett, mondván, hogy ennyiből már csak ki tudok hozni valami használhatót.

Kivágtam a banán testét az anyagból, két krumpli alakban.
- Tanulság #1: ne arra a felére rajzold a vágóvonalat, amelyik a külseje lesz, mert akkor csinálhatod újra. Ezt aztán szépen bevarrtam, a csúcsán hagyva egy kis lyukat a töltéshez, majd kifordítottam, hogy a varrás legyen belül.

A következő lépés egyszerűen kitalálható: meg kell tölteni. Miután ezzel elkészültem, félretettem.
Fogtam a sárga anyag sarkát, rápróbáltam a testre, körbecsavartam, majd a lekonyuló részeknek való ráhagyással kivágtam. Összevarrtam az éleket, majd ollóval megformáztam a héjszirmokat.

A héjszirmok szélét körben pelenkaöltéssel körbevarrtam, hogy ne jöjjön szét időnek előtte. Miután ez készen lett, félretettem megint a testet, és elővettem a zöld anyagot a kezeknek és lábaknak. Négy végtag az egyenlő nyolc forma, amit ki kell vágni és össze kell varrni, hogy csak egy pici lyuk maradjon a kifordításhoz.

- Tanulság #2: ha túl vékony a láb vagy a kéz, nem tudom kifordítani, és csinálhatok újat. 

Ezután a kezeket és a lábakat is megtömtem töltelékkel, jó keményre, hogy ne lottyadjanak le. A láb alján lévő lyukat nem simán bevarrtam, hanem a sárga anyagból vágtam ki egy kis kört, és azt varrtam oda, hogy aranyos legyen.

Innen már csak össze kell varrni a részeket. 

- Tanulság #3: ha kicsi a tűd, nem tudod kihúzni a másik oldalon. 

   - Kiegészítés: ha kicsi a tűd, és nem tudod kihúzni a másik oldalon, akkor egészen biztosan benyomtad már annyira a töltelékbe, hogy ne lehessen kihúzni visszafelé se.

Már csak egy valami hiányzik: az intelligens szempár! Gondoltam rá, hogy veszek plüssállat-gombszemet a boltban, de azok túl nagyok voltak, így végül a fekete hímzőfonal mellett döntöttem, és simán ráhímeztem a szemet. Ez nem a legegyszerűbb feladat egy már kész plüsin, úgyhogy lehet, tanácsosabb lenne már az elején a töltés előtt odahímezni, viszont nekem azért volt jó így, mert így tudtam, hogy pontosan hová kerül a szeme.

És akkor a késztermék:

Pöttyös flamenco üveghűtő ruha

Picit ferdítettem a minap, mert ismerem én jól a gyűjtögető női ösztön XXI. szd-i megnyilvánulását, a shoppingolási kényszert, csak épp nem ruhákkal. Két kedvenc boltom van, az egyik régtől fogva: a papírbolt. Már amikor az ember belép, megcsapja a finom friss új papír semmi máshoz nem hasonlítható illata. Aztán a szemet elárasztja a rengeteg szuper és kényelmes és jól fogó toll, a mindenféle szép és színes levélpapírok, aztán egyéb kiegészítők, amelyek csak akkor kellenek otthon, mikor nincs (úgymint: tűzőgép, A4-es lyukasztó, gemkapcsok és társaik), plusz ott vannak a csinos csomagolópapírok, hívogatnak a poszterek és naptárak, lehet válogatni a képeslapok között, ámulni a menőnél menőbb határidőnaplókon, végezetül végigböngészni a füzeteket. Legjobb. Mindig szerettem a füzeteket. Az első spirálfüzet, amelyet írásra használtam, az "Origins" címkét kapta, a második a "Sources"-t. Most ennél tartok - az utóbbi időben sajnos elhanyagolom szegényt, mert már gépre írok, viszont nagyon vicces visszalapozni versek, novellák első változatához, tíz éve remeknek gondolt ötletekhez, satöbbi.

Namármost a másik bolt, ami kedvenc, arra tegnap jöttem rá. Eddig lappangott a tudatom mélyén, és csak annyit tudtam magamról, hogy szeretek oda bemenni, mert jó érzés. Na, ez a lakberendezési bolt. Azon belül is a kedvenc boltom: a Butlers. Ezek a boltok telis-tele vannak olyan bigyókkal és kütyükkel, amelyekre épeszű embernek szüksége nincs, viszont vicces/designos/hangulatos, és hát az ilyen apróságoktól válik egy lakás otthonná. Kedvenc boltom egyelőre nem az én pénztárcám szerinti árfekvést képvisel, de ez jobb is, mert ha olcsóbb lenne, több dolgot vennék ott, ergo több pénzt is költenék. Így viszont bátran megígérhetem, hogy ha egyszer kőgazdag és sikeres író leszek, akkor az egész lakásomat Butlersből fogom feldíszíteni.

Egy kiállítás képei

Lőrinczy Judit:
Nagy reményeink

Amúgy kedden jártam az ART.RPG kiállításon, és nagyon tetszett, több szempontból is. Egyrészt kifejezetten igényes volt az elhelyezés, a képek keretezése, az alkotókról csepegtetett információ és maga a válogatás is, másrészt maguk a művek is megérdemelték a digitális világból való kilépést. Adeptus kiváló beszámolót írt, úgyhogy nem akarom sokáig ragozni a dolgot. Számomra nagy élmény volt már ismert alkotók képeit, vagy akár konkrét ismert képeket viszontlátni a falon, de kifejezetten örültem az általam ismeretleneknek is, akik közül nem egy megtorpanásra késztetett.

Papp Norbert: Kilátás
a kilátástalanságban

A legjobban az oldalt kitett Nagy reményeink c. festmény tetszett, de Szentirmai Renáta már régtől nagy kedvencem, két képe is kint van otthon a falon. Az általam eddig ismeretlen alkotók közül pedig Papp Norbert fogott meg Kilátás a kilátástalanságban c. képével. De kár is kiemelni, gyakorlatilag az összes kiállított mű jó, kár, hogy csak utólag vettem észre a nyereményjátékot, szívesen vittem volna haza az egyik képet...

A legnagyobb meglepetés viszont nem képhez kapcsolódott, illetve csak közvetve. Az egyik alkotó táblácsájának közepén a "Lavarhion" szóra lettem figyelmes. Elolvastam jobban, és tényleg. Megmelengette a szívemet a dolog... Anno ezerkétszáz évvel ezelőtt ugyanis én indítottam útjára az Erioni Harsona című fanzint, amely, mivel ingyenes volt, kevés profi grafikust vonzott, viszont teret adott új tehetségeknek a bemutatkozásra. Mai napig meg vagyok győződve róla, hogy például Czopkó Robi és Pákh Dorotka kiváló tehetségek, és nagyon remélem, hogy egyszer számukra is eljön a bemutatkozás ideje.
És hogy jön ez ide? Hát úgy, hogy mikor én kiszálltam az EH projektből időhiány miatt, akkor két akkori segédem vette át a feladatokat, hamarosan kiderült azonban, hogy elképzeléseik nagyban különböznek. Így az EH-nak lett két "gyermeke": a Pyarroni Harsona és a Lavarhion. Bár e két újsághoz már tevékeny szinten semmi közöm, mégis úgy érzem, a szellemiségem kicsit ott él bennük - hiszen az én "unokáim".