Megcsináljuk

Az élet egy sima hétköznap délután is rengeteg meglepetést tud tartogatni. Reggel 5:50-kor, mikor először csilingelt az ébresztő, félálmomban se gondoltam volna, hogy miután végigdolgozom a napot, majdnem egy órán keresztül segítek feltornyozni a pont ma érkezett tűzifát, elszállítom az egyik csemetémet kosáredzésre, felveszem a másikat az akrobatikus rock and roll edzéséről, otthon ez utóbbi fáradtságában kiborul, hogy nem tudja megmutatni a ma tanult lépéseket, és bömbölni kezd, ezért én felajánlom neki, hogy tanítsa meg nekem a lépéseket, és gyakoroljuk együtt, hogy csütörtökre már menjen. És ott ugrálunk a nappaliban zene nélkül, kábé ritmusra, egymással szemben, és ő nem érti, hogy én min vigyorgok, de végül megtanulom a koreográfiát, elemekre bontjuk a nehéz lépést, és megcsináljuk együtt az egészet.

Nem mintha más napokon nagyon szenvednék az elalvással, de ma valószínűleg még könnyebben fog menni.

Relax helyett

Tegnap új élménnyel gazdagodtam: AC/DC-t hallgattam masszázs közben. :)

Új helyet próbáltam ki (home office-ban már messze van az előző jól bevált), és a masszőz hölgy az első kerülgetős szóvirágok és nagy hallgatások után mondta, hogy ha nem baj, akkor kicsit felhangosítaná a zenét. Valami kellemes retrózene ment nagyon halkan, mondtam, hogy persze, semmi gond. Szabadkozva hozzátette, hogy húsz évig bírta a relax zenéket, de most már kicsit elege van belőle, úgyhogy csinált magának egy válogatást, és azt véletlenszerűen játssza le, így egy kicsit nagyobb a változatosság.

Aztán beszélgetni kezdtünk, én néha csak tőszavakban válaszoltam, amikor recsegtem-ropogtam, ő viszont gyakorlatilag egy komplett regényt elmesélt közben. És úgy az idő felénél egyszer csak megszólalt a Highway to Hell. Szerintem legalább fél percen át várta, mit fogok reagálni, én ugye semmit nem reagáltam, max elmosolyodtam, aztán mondta, hogy hoppá, ez a biciklis válogatása. Biztosítottam róla, hogy semmi gond, magam is jobbára rockzenét hallgatok, bár nem pont AC/DC-t.

Aztán a Balaton körüli biciklizésről beszélt, meg a barátnőjéről, meg arról, milyen nehéz volt a járvány ideje alatt dolgozni, és hogy rászokott a podcastok hallgatására autóvezetés közben, még hallgattunk egy kis további AC/DC-t, én tovább recsegtem-ropogtam, aztán kész is voltunk.

Nem mondom, hogy nagyot relaxáltam közben, de felejthetetlen élmény volt - és még a hátamból is eltűnt a fájás.

Monk

(barátnőm rajza a karakteremről)

Közben egy nagyon kedves és mókás élmény ért a munkahelyemen: a Toastmasters officer-csapatból kilép valaki, és a helyét betöltendő írt egy motiváló e-mailt a klubtagoknak, amelyben felsorolja a többi officert, és mindenkihez rendelt egy AD&D character class-t is.
Én a monkot kaptam.
"Protector of club membership and growth activist"
Ami azért különösen kedves a lelkemnek azon kívül, hogy poén, hogy AD&D-s karakterek vagyunk, mert életem egyik legfontosabb életút-karaktere még ezer évvel ezelőtt éppen egy félelf nisen-nid-to stílusú harcművész volt (nyilván M.A.G.U.S-ban). És még ma is úgy érzem, hogy illettünk egymáshoz, ő meg én. Állhatatos volt, kötelességtudó, szigorú, de következetes, jó megfigyelő, élet- és természetszerető, és csak nagyon ritkán vágyott valami egészen másra.

A másik egy Morgena-papnő, de azt most hagyjuk. :)

Mi az, amit én dolgozom

Tegnap utaztunk hazafelé autóval kettesben Kistücsökkel, és (sokadszor) beszélgettünk a munkáról és a pénzről, nyilván az ő szintjén, de hogy például az iskolatáskát is úgy tudjuk megvenni, hogy én bejárok dolgozni, és kapok pénzt a munkahelyemtől. És hogy sokféle munka van, és mindenki csinál valamit.
Mire megkérdezte, hogy mi az, amit én dolgozom.
Volt már a munkahelyemen persze, és azt is tudja, hogy géppel dolgozom, de hirtelen kihívásnak tűnt megmagyarázni egy hat évesnek a technical writing lényegét.
Végül valami olyasmit mondtam, hogy a gépben vannak programok (ezt tudja), amelyeket a fejlesztők készítenek, és én leírom, hogyan működik, hogy aki elkezdi használni a programot, az tudja, mit lehet és hogyan. És persze hoztam példaként, hogy ha veszünk egy társasjátékot, annak is van leírása, hogyan kell játszani vele.
Magyarul elég hülyén hívják a szakmámat ("dokumentációíró"), de azért remélem, megértette annyira, hogy az iskolában ebből ne legyen gond. Majd legfeljebb azt mondja, hogy társasjátékokat írok... Több is veszett Mohácsnál. :)

Dzsini

Annyira kipihentem magam a hétvégén, hogy rájöttem, mit kívánnék, ha lenne három kívánságom. Nekem elég lenne egy is, úgyhogy fel tudnám szabadítani a dzsinnt is, és még mindig maradna a világbékére.
"Azt kívánom, hogy amikor hosszú és teljesen egészséges életem századik évében a születésnapomat ünnepelem a saját házamban az összes szerettemmel, akiket szintén nem ért semmilyen betegség, akkor csorbítatlan szellemi képességeim és intelligenciám segítségével képes legyek megérteni és követni, hogy miről beszélnek a dédunokáim, akik mind kíváncsiak a véleményemre."

Eredetileg a gazdagságot is belefűztem, de aztán sokat gondolkodtam rajta, és rájöttem, hogy az nem fontos.

Intermezzo

Napi kis színes: multifunkciós családi bútorszerelés

Állhatatosság

Amúgy meg mostanában többször tapasztaltam (kicsi dolgokban persze), hogy az állhatatosság meghozza gyümölcsét. Legutóbb például akkor, amikor Pindúrtündérnek mindenképp katicás matricát kellett vásárolnom, hogy legyen jutalom azért, ha ügyesen elaludt. Bementem a papírboltba, néztem a matricás állványt, körbeforgattam, nem találtam. Elkezdtem alaposabban megvizsgálni, alánéztem a legfelső matricáknak, végigpörgettem az összeset, és amikor már kb. kétszer azt gondoltam, hogy jó, akkor most már itt tuti nincs katicás matrica, valahogy belém villant, hogy de megnézem még egy kicsit alaposabban. És kb. 10 perc lapozgatás után találtam egy tökéleteset:

És éreztem közben, hogy korábban már kétszer feladtam volna.
Lehet, hogy ezt az új tudást lehetne hasznosítani más, nagyszabásúbb területeken is?

Jövőbeli háztervező füzet

Amúgy ahogy kezdünk összecsomagolni, de még van idő, szelektálunk is. Három csoport van (mármint azon kívül, amit magunkkal viszünk költözéskor):
1. Értékes dolog, csak nekünk nem kell már --> eladni
2. Nem annyira értékes vagy eléggé használt dolog --> adományozás az Anyák az Anyákért Alapítványnak
3. Értéktelen vagy nagyon használt dolog --> lomtalanítás

Ennek a szelektálásnak kapcsán találtam meg például régi, kézzel írott papírlevelezéseket, egyetemi tankönyveket, sőt, megtaláltam azt a kis füzetet is, amelyet apukám adott öt évesen, és kapcsos zárójeles feladatokat oldottam meg benne (poén volt összehasonlítani a kisfiam füzetével), és az első naplómat is, 1991-ből:

Ja, és kiderült, hogy már tizenegy évesen is házakkal foglalkoztam, mert volt egy "jövőbeli háztervező füzetem", amelyben fura alakú alaprajzokat osztottam be szobákra, és azt adtam el a családtagjaimnak (amúgy emlékszem is rá, ugyanilyen divattervező füzetem is volt, de valahogy a házak jobban mentek. :)

Személyes kedvencem a vállfa-ház, de a füzet tele van. Kb. 64 oldal. És nincs két egyforma közte.

The Protagonist

Amúgy van ez az ingyenes, de mégis elég jó személyiségteszt, amelyen kiderült, hogy én "Főszereplő" típus vagyok. Ami hízelgő, de a leírás elég pontos, úgyhogy picit ijesztő is. Plusz most azt mondom, "jó lenne, ha így lenne", de ugye ezt is megírták, hogy ezt fogom gondolni, úgyhogy zizi.

Simán megéri azt a negyed órát, amit eltöltöttem a kitöltéssel és az eredmény olvasásával. Azt nem tudom, mennyire hatékony egy előfizetéses virtuális pszichológiai tanfolyam, de maga a teszt funny.

Itt lehet kitölteni:
https://www.16personalities.com/hu
Ez az én profilom:
https://www.16personalities.com/profiles/a22235bfbfcc4

Az ezeregy éjszaka meséi

Igazából nem is tudom, mikor kezdtem a blogolást (ja de, 2004-ben). Kb akkor, amikor ez még menő volt. Először nyilván a freeblogon, aztán, mert én ugye egyéniség vagyok, a saját honlapomon kértem a honlapkészítőmet, hogy oldja meg, hogy oda blogoljak, aztán mikor szakítottam szegény Indira Myles-szal, akkor jöttem ide, 2011. április 9-én.
Az első bejegyzésem arról szólt, milyen sokféle néven szólítanak, milyen sokféle "arca" kell legyen az embernek. Mostanában legtöbbször Anya vagyok, gyakran Zsófi, nagyon ritkán Mandzsi, és azóta van egy titkos nevem is, amit nem árulok el. A kisfiamtól kaptam.
Ez az ezeregyedik postom itt (az ezredikre akartam erről írni, csak közbeszólt a huszadika). Valószínűleg volt még egyszer ennyi 2004-2011 között. Ami már elég durva szövegállomány, és nem tervezem abbahagyni. Remélem, hogy az unokáim majd nem szenvednek a végigolvasásával (a többsége, ahogy ez már csak lenni szokott a blogoknál, nyafogás). De ha majd nyolcvanéves mamóka leszek, és sírva nevetni lesz kedvem, előveszem, és én magam elolvasom, esetleg kivonatot készítek belőle az utókornak.
Időm szerintem lesz rá.

Szórekordok

Ma megtaláltam életem eddigi legérdekesebb Wiki oldalát, a Magyar nyelvi szórekordok listáját. Személyes kedvencem a fosszilisdinoszauruszhányásvilágranglista-megdöntés. De érdemes körülnézni, a többi is tiszta élvezet.
'Nuff said.

*Van sima Szórekordok listája is, de az közel se ennyire élvezetes.

Nyugat + zombik + kozmetika

Amúgy meg kivételesen eljutottam kozmetikushoz - de csak újhoz, mert ahova járni szoktam, az munka után úgy be van táblázva, hogy két hétre előre kell időpontot kérni. Szóval újfent ismerkedés valakivel, sintérségi faktor megállapítása, miegyéb.
Túléltem a helyzetet, mentem ki a váróba, vettem a cipőmet, és akkor már volt időm kicsit körülnézni. Az ilyen várókban általában két hónappal azelőtti Nők Lapja vagy Cosmopolitan vagy ilyesmi újság szokott lenni - itt az asztalon meghökkenve láttam a Nyugat + zombikat. Nekem sajnos nincs meg, pedig többször meg akartam venni, és már a kalapozás fázisban is tetszett az ötlet, úgyhogy kézbe vettem, lapozgatni kezdtem. Aztán gondoltam, csak megkérdezem, mi a fenét keres egy kozmetika várójában ez a könyv.
- Az Olivér miatt - jött a válasz. - A kisebbik öcsém.
Menő?

Arckép a csapattól

Meg volt egy ilyen vicces játék is a teamben nemrég, hogy mindenki bolyongjon egy papírral a kezében, aztán egyszer csak meg kell állni, találni egy partnert, akivel papírt cseréltek, és ő lerajzolja a szemedet. Aztán visszacserélni a papírt, és tovább bolyongani, megállni, egy másik emberrel papírt cserélni, aki az orrodat rajzolja le. Majd egy harmadik ember a szádat rajzolja le, s végül egy negyedik a hajadat és arcodat.
A végeredmény egy papír, amely elvileg téged ábrázol, és négy különböző ember rajzolta a teamből.
Én ez vagyok:

Sólyom, fénykard

Amúgy megkezdtük a törpék módszeres nördivé nevelését. Némileg véletlenül.
Az úgy történt, hogy bizonyos úton-módon a háztartásunkba került egy LEGO Millennium Falcon, ez. Na, nem én állítottam össze. Viszont azóta ott van a szekrény tetején, hogy ne érjék el a csemeték. Igen ám, csakhogy ők túl szemfülesek, és felfelé is néznek, úgyhogy egyszer csak odaállt Pindúrtündér a szekrény elé, és rámutatott:
- Mi az, Anya?
Mondom, kérdezd meg Apát.
Na, ebből az lett, hogy azóta minden esti szeánsz úgy végződik, hogy meg kell mutatni az űrhajót mindkét törpének, szépen óvatosan kinyitogatni a kihajtókat, megmutatni, hol van Han bácsi, Rey, Finn és BB-8 ("bibié"), és utána megnézni a Force Awakens-ből azt a négy percet, amíg felszáll a Jakkuról a Falcon...
Ja, és mivel épp akció van a Nesquick kakaós gabonapehelynél, és sikerült szereznünk Rey fénykardja csipeszt, a következő lépés a fénykardos sziklavágós jelenet lenne a The Last Jedi-ből, de azt egyelőre nem találom dzsatubin...
De azért majd mutatunk nekik Star Treket is, hogy nehogy egyoldalúak legyenek. :)

Aranyos kis robot

Néha szeretnék feltaláló lenni. Amolyan Gru-féle. Kicsit robinhúdos, kicsit gonoszankacagós, és meg lennék győződve róla, hogy találmányaim az emberiség érdekeit szolgálják.
Az egyik első dolog, amit készítenék, egy (pontosabban sok) levegőben repkedő kis robot lenne, amelyik éles lézerfénnyel megsüti azok kezét, akik az autóablakból kidobják a cigicsikket. Vagy egyéb szemetet. Vagy tulajdonképpen mindenkinek megsütnék a kezét, aki eldobja a szemetet az utcán. És aki az erdőben dobja el a szemetet, annak nem megsütné a kezét, hanem levágná. De amúgy ilyen aranyos kis robot lenne, nem bántaná az utcaképet.

Túrórudi-teszt

Megcsináltam a marshmallow experimentet Kistücsökkel. Ennek lényege, hogy előtte van egy finomság, de ha kibírja bizonyos ideig, hogy nem eszi meg és nem megy el, akkor kap még egyet.
Mi túró rudival csináltuk, mert sose kapott még kettőt, viszont bármikor szívesen enne (és mert a marshmallow-t nem is ismeri).

Nagyon büszke vagyok rá.
A végén azt mondta: "Jó volt ez a túró rudis játék."

Hogy kell feldobni másnak a napját?

Próbálok hívni egy ügyfélszolgálatot, minden ügyintéző foglalt. Közben próbálok játszani a kislányommal tükröset, autósat, ami éppen sikerül. Megy a zene a fülemben, multitaskolok ezerrel, és abban a pillanatban, amikor felveszik a telefont végre, mondom:
- Brümm-brümm-brümm!
Csaj felnevet, majd:
- Ez volt az eddigi legjobb bejelentkezés!

Van remény

Megnyugodtam: van remény.
Ma azt a feladatot kaptam, hogy találjak meg otthon két olyan dolgot, amelyeket három évvel ezelőtt kellett eltennem, hogy majd egyszer szükség lesz rá. És megtaláltam.

Végül is minden rendben

(a háttérben a Benny Hill-zene)

Hősünk 5-kor kel, etetni kezd. Közben kisfia átszalad a szülői szobába, elfoglalja anyuka helyét, minden végtag más irányba áll, nehogy mellé lehessen feküdni. Hősünk leteszi a babát, menne vissza fél órát pihenni, mielőtt reggel lesz, lekonyulva konstatálja, hogy a helye foglalt, majd egy székben csukott szemmel meditál kicsit. Kezdődik a reggel: zilált hajjal, félig pizsamában reggeliztetés, félig megevett reggelinél babanyöszörgés, pelenkacsere, reggeli másik felét már nem nagy kedvvel evés.
A baba vonakodva eszi a tízórait, rengeteget kell noszogatni, hogy öt milliméternél nagyobbra nyissa a száját, és a kaja ne az előkéjén landoljon. A szájnyitás egy tized másodperc egyébként is, ez afféle reflex-teszt.
Délelőtt hatalmas sétálás, mert el kell menni gyógyszertárba, majd mivel kisfiú még nem fáradt, elzarándoklás a papírboltba törzslapért, majd haza. Baba menne aludni, de nem alszik, ezért ebéd nem halad, kisfiúval játék lehetetlen. Anyuka felmegy babához, felveszi, mire baba beteríti a tízóraival az ágyat és környékét. Egyik kézzel babavigasztalás, másikkal padlófeltörlés, majd harmadikkal kisfiú pátyolgatása, aki éppen ekkor jól beszakítja a lábkörmét egy küszöbön, vérzik a seb.
Hányásos ruhák mosdókagylóba dobálása, némi áztatással. Következő versenyszám: egy kézzel ebédfőzés. Hősünk simán veszi az akadályt, és közben még ragtapaszt is ragaszt a vérző lábujjra, és még kétszer a kád fölé tartja az öklendező babát.
Kapkodó ebéd, majd jön a délutáni alvás, kisfiú úgy gondolja, hogy már nagyfiú, ezért nem alszik el, háromszor kijön. Anyuka felajánlja a szülői ágyat kínjában, húsz perc haladékot kér, majd megetetné babát, de baba nem kér enni semmit, csak nyöszörög. Anyuka gyorsan lefeji a felesleget, hogy ne zavarodjon össze a rendszer, és egy fél kekszet leimádkozik babán.

Húsz perc múlva még mindig nem alszik a fiú, úgyhogy további játék vele, miközben a baba ruháinak és ágyneműjének kimosása, illetve babatea-főzés, itatás.
Háromkor anyuka úgy érzi, itt az idő egy kis autókázásra. Kicsit kapkodva bepakol, bezsuppolja a két palántát, majd elviszi a törzslapot a védőnőhöz, és megy tovább a hipermarketbe vásárolni. Út közben baba elalszik, hősünk apokalipszist vizionál, mert fel kell ébresztenie a babát, hiszen a fiú nem alszik, mit fog majd csinálni, de végül az utolsó kanyarban fiú is elalszik. Anyuka ül negyed órát a két alvó gyerekkel az autóban. Baba felébred, hősünk elkezdené odaadni neki az uzsonnát, mikor is konstatálja, hogy nem hozott kanalat. Körbenéz, de nem talál semmit, elkezdi ujjal etetni. Miután tíz perc alatt a kaja negyedéig sem jutott, feladja, bezárja az alvó fiút az autóba, amiről tudja, hogy nem szabad, és beszalad a teaházba kanalat kunyerálni.
Fiú még ott van és alszik, baba megeszi uzsonnát. Hősünk új problémája, hogy nincs százasa, amivel kocsit vehetne. Odamegy nénihez, kér százast, néni ad, majd hősünk odamegy a kocsihoz, és konstatálja, hogy nem kell bele pénz. Hősünk kínjában röhög.
Beülteti babát, felébreszti fiút, fiú nagyon pelyhes, ezért kézbe veszi, egy kézben tartja a tizenöt kilót, másik kézzel tolja a kocsit. Visszaadja a kanalat a teaházban. Az üvegvisszaváltóban egy kézzel bepakolja az üvegeket, addigra felébred fiú, lehet vásárolni. Szerencsére van minden, sőt, egy pogi és egy dobozos narancslé is a kosárba kerül, úgyhogy kezd minden jóra fordulni.
A hazafelé út már nyugis, végül is minden rendben, mindkét gyerek kipihente magát, megvan a bevásárlás, kipihenten lehet várni apát.
Happy end.

Kutya kéne

Leszoktam arról, hogy beszélgessek nálam idősebbekkel a gyereknevelésről. Azért, mert kétféle reakciót vált ki, amikor azt mondom, hogy most ez vagy az a "hivatalos álláspont", vagy hogy utánaolvastam, és én így szeretném csinálni. Kétféle reakciót tudok ugyanis kiváltani:
1. Tagadás: Hiába olvastam utána, az interneten és a könyvekben csak hülyeség van, az a jó, ahogy régen volt.
2. Szomorúság: Ha így a jó, akkor én rosszul csináltam.

Biztos van egy csomó dolog, amit én csinálok rosszul, és persze a jó és rossz is relatív, mert az a kérdés, mi a cél. Plusz valószínűleg nagyon kevés olyan szülő van, aki direkt akar(t) rosszat a gyerekének, ezért egyrészt kár azon bánkódni, hogy másképp kellett volna csinálni, mert az akkori tudásával mindenki a lehető legjobbra törekedett, másrészt ha egy szülő meg van győződve valamiről, hogy az tutibiztosan jó a gyerkőcnek, akkor lehetetlen meggyőzni ennek ellenkezőjéről.
Gondolom, engem is.

Ja, és volt egy aranyos jelenet mostanában: vittem az utcán a kisasszonyt kenguruban, találkoztam a majdnemszomszéd asszonnyal, akinek három gyereke van, a legkisebb is négy már. Mosolyog, gügyög, jajdearanyos, majd megjegyzi:
- Olyan cukik ilyenkor, de nekem már nem kell több gyerek. Most egy kutya kéne...