Cipőmatuzsálem

Drága jó kirándulócipőmet ezennel nyugállományba helyezem. Nyolc évet szolgált, ami szerintem igazán matuzsálemi kor egy olyan cipőnek, amely tényleg igénybe van véve. Ezt a telet még kibírta velem, de most már oldalt teljesen elszakadt és beázik. Szegény... nagyon szerettem.

Az ő története ott kezdődött, hogy 2008-ban elutaztunk Hallstattba, és én felkészületlen módon csak egy cipőt vittem (szerintem akkortájt kb. annyi kirándulócipőm is volt). Aztán kitaláltuk egyik nap, hogy sétálunk egy nagyot: Hallstatt falucskájából felmászunk az 1300 méterrel magasabban fekvő Wiesberghaushoz, majd még ugyanaznap vissza. Amit amúgy meg is tettünk (szerintem életem legnagyobb kirándulóteljesítménye), bár néha nagyon kellett akarni továbbmenni.
A gond ott kezdődött, hogy visszafelé az út felénél eleredt az eső, és sietni kellett, ami nemcsak a térdemnek nem tett jót, de a cipőmnek sem. A túra végére így nézett ki:

És ekkor nem volt mit tenni, vásárolnom kellett Ausztriában egy cipőt. Erre a többletkiadásra persze egyáltalán nem voltam felkészülve, főleg úgy, hogy én fejben mindig 10 ezer forintban húztam meg a cipővásárlási határt, de egy kis osztrák turistafaluban annak is örültem, hogy egyáltalán lehetett kapni cipőt, nemhogy olcsón... Úgyhogy hüledezve néztem végig a női cipőket, bakancsokat, a fejem megtelt az euró-forint átszámítással, és már ott tartottam, hogy ha tényleg ilyen sokba kerülnek a cipők, inkább zokniban töltöm a maradék napokat (ami nyilvánvalóan hülyeség, de akkor egy 30-40 ezer forintos kiadás egy sima cipőre brutálisnak számított nekem), amikor is megláttam, hogy a gyerekrészlegen még van 37-es méret.
Úgyhogy áttrappoltam a gyerekcipőkhöz, és ott is megtekintettem a választékot. Végül komoly hezitálás után felpróbáltam az egyik legolcsóbbat (csak 100 euró volt!), és tényleg jó volt a lábamra. Úgyhogy megvettem. Milyen mázli, hogy az osztrák gyerekeknek nagy a lába!
Egyszer sem bántam meg a vételt, sőt, elképesztően jó szolgálatot tett az évek során, mert azért kirándultam bőven (ha nem is az utóbbi időben). Szerintem sose volt hasonlóan drága cipőm. Hogy idén ősszel-télen mit veszek majd fel kirándulni, az már egy másik kérdés.

Pocok és pók, két jóbarát

Én nem tudom, mi lesz ebből a lányból, de bármiféle képernyő vagy monitor jobban érdekli a plüssállatoknál vagy a kajánál (pl. ha megy a tévé evés közben, akkor nem valami sokat eszik), és kedvenc plüssállata egy pók. Legalább arachnofóbiája nem lesz, az tuti. Mondjuk azzal is beszélgetnék, aki kitalálta a plüss pókot. Viszont nyolc lába van, két csápja és egy címkéje, úgyhogy tizenegyféleképpen lehet szájba gyömöszölni.
Tündérpocok öt hónaposan már kész személyiség. Képes kifejezni, hogy mit szeretne, és elég makacsul ragaszkodik hozzá, de szerencsére általában véve elégedett a világgal, úgyhogy viszonylag ritkán nehezményez dolgokat. Még mindig napi hatszor eszik, még mindig 9-6-ig alszik (egy álometetéssel közben), még mindig hármat alszik nap közben, és még mindig csak minden másnap fürdik. Viszont most már nemcsak az anyatej ízét ismeri, mert ebben a hónapban volt ő is beteg, és megismerte az epres Nurofent, illetve néha odaadom neki az almám megharapott részét nyalogatni - ez nagyon tetszik neki, szabályosan reklamál, ha elveszem. Úgyhogy elkezdtem gondolkodni rajta, hogy az almát előbb meg lehetne ismertetni vele.
Cumi kérdésben végül két szék között egy harmadikra ültünk, azaz nem fogadja el a cumit, nem szopizza az ujját, viszont a sima tetra pelenka csücske az bejön neki (meg a pók lába), és el tud aludni most már aranyosan.
Még mindig nem fordul át, de szerintem a mozdulat megvan, csak a motiváció hiányzik: sokkal jobban szeret hason feküdni, mert akkor jól látja, mit csinál a bátyja. És továbbra is a beszédre gyúr, mindenféle artikulált hangot kiad, de a macskanyávogás az e havi sláger.

Lassan elkezdett sötétedni a szeme, úgyhogy valószínűleg ő is barna lesz, hát ez van. Így is ő a legszebb kislány a világon (természetesen).

Sanyi bácsi és az optimizmus

Újabb hónap telt el, bár ez most valójában inkább két hét volt, mert a másik kettő Picúr számára lázasan szenvedéssel és köhögéssel telt el (két különböző vírus volt, azannyukmindenit). Emiatt kevesebb is a beszámolnivaló - de azért akad.

Például az optimizmusa, még betegség idején is. Van neki négy különböző színű pókerzsetonja, azokat szokta gurigatni a földön, amikor unatkozik. Persze ilyenkor a végén mindegyik a szekrény, polc vagy a járóka alatt végzi, és akkor jön, hogy keressük meg őket. Egyik nap valahogy megtalálta a pirosat egyedül, mire felkiált:

- Már csak a kék, a fehér és a fekete hiányzik!

Kihoztam a duplókat a szobájából a nappaliba, hogy többet játsszon vele, és minden duplo-emberkének van már neve. Csináltunk egy családot: Sanyi bácsi, Piri néni, Timi és Geri. Múltkor gondoltam, elkezdem felvezetni az óvodai szerepjátszást, és mondtam, hogy Sanyi bácsiékhoz vendégek érkeznek (a többi duplo-emberke), és építettünk étkezőt meg konyhát. Tök menő is lett. A konyhában konyhapult, sütő, mosogató. Fogom a nénit, hogy majd ő megy főzni, mire Kistücsök:

- Inkább Sanyi bácsi főzzön ebédet!

Okos gyerek, tudja, hogy az apja finomabbat főz, mint én...

Gyakoroljuk az L hang kiejtését. Szerintem eddig is hallotta a különbséget, csak nem nagyon foglalkozott vele, mivel így is megértettük, ebben a hónapban azonban hangot is adott a dolognak: amikor a lámpa, létra, stb. szavak kerülnek elő, sokszor megjegyzi:

- Te mindig azt mondod, hogy J. (=én mindig azt mondom...)

Mindig mondom neki, hogy nem baj, majd megtanulod szépen kiejteni. 

Szerintem azt is csak ő tudja kapásból, mi a közös a D, Q, P és B betűkben... Mivel továbbra is nagyon szeret a billentyűzetemmel játszani, már ismeri a CapsLockot is, és ismerkedik a kisbetűkkel. Én ezt szívesen hagytam volna későbbre, mert bekavarónak gondoltam, de ő jól vette az akadályt. Egyetlen esetben gondoltam, hogy idejekorán magyarázatot kell adni: a fenti betűknél. Mivel mindegyik P betű, hiszen az ennyi idős gyereknek mindegy, hogy fejjel lefelé vagy fordítva van, attól az még ugyanaz... 

Kaptunk egy hatalmas, angol nyelvterületről származó könyvet még régebben, amelyiken kb. 30 évvel ezelőtti világ- és földrésztérképek vannak, belerajzolva az állatokat meg az ipart, jóval nagyobb gyerekeknek készült, és csak azért nézegetjük, mert az állatokat megtalálni rajta érdekes. Nemrég viszont nem úgy csuktuk be, hogy az elejével vissza, hanem megfordítottuk az egész könyvet a hátuljára, és kiderült, hogy zászlók vannak a hátulján, gondolom, a nagyobb országoké, mert nem az összes. A zászló fogalmát március óta tudja, viszont most szembesült vele, hogy nagyon sok ország van, mert a mi országunknak is van zászlaja, de még van másik ötven ezen a könyvön. Persze rögtön jött a kérdés, hogy ez melyik ország zászlaja meg ez melyik, úgyhogy ennek elejét véve gyorsan mondtam, hogy nem kell megtanulnia az összeset, elég, ha kettőt tud, aztán megkérdeztem, melyik zászló tetszik neki a legjobban. Mentségére legyen mondva, a fentebb említett pókerzsetonok színvilágában él, de azonnal rábökött Szudán zászlajára, hogy az a tuti.

A hónap legizgalmasabb feladata az óvodaválasztás, és még nem vagyunk túl rajta, mert jövő héten van a beiratkozás... úgyhogy erről jövő hónapban bővebben.

UPDATE: Azt meg elfelejtettem megírni, hogy a hónap új tudománya az, hogy el tudja kapni a labdát! Sőt, kettőt, a másodikat már csak a fél kezével.

Itt nincs dolgom

Azt gondolom, elég jól megértem és átérzem mások problémáit. Sőt, szeretném is megoldani őket - amit a szűk környezetem már egész jól tolerál, csak néha megyek az agyukra (szerintem). Szeretem, ha a kis mikrovilágomban rendben mennek a dolgok, és a mikrovilágba nemcsak a családom tartozik bele, de szeretteim és közeli barátok is. Ha tehetném, én lennék Mr. Wolf, aki csak megérkezik, rendet csinál, és elmegy (csak nem olyan problémával).

Sokszor azon veszem észre magam, hogy párbeszédeket játszom le a fejemben, hogy hogyan lehet tálalni kedvesen, ha úgy érzem, tényleg van megoldásom egy problémára. Aztán most, hogy öregszem (hehe), már néha nem találok megfelelő tálalást, vagy csak simán inkább nem tolakodom. 

A fentiek fényében az pedig kifejezetten boldoggá tesz, ha elmegyek valahova, körbenézek, és azt mondom magamban: "Itt nincs dolgom." Ha úgy látom, rendben van minden, harmónia és elégedettség árad, és nincs az a fajta ki nem mondott feszültség, amelyre mindig ráhangolódnak az "antennáim".

Ma ilyen helyen voltam.

Hajrá magyarok

Egyébként is szeretem a túró rudit, de ez a promóció, amelyet most kitaláltak, tökéletes. Kicsit amerikai mintára lehet gyűjteni a sportolókat, de van róluk egy kis infó a kártyák hátulján, lehet csereberélni, megtanulni a nevüket, várni az olimpián a számukat, drukkolni nekik, és mutogatni, hogy lám, ő az. Gyerekeknek, fiataloknak remek eszköz egy kis hazafiságra.
Egyetlen baj van vele: rengeteg túró rudit kell vennem...

Sportkocsi

Karak tulajdonképpen elégedett volt a sorsával. Olyan tulajdonoshoz került, aki gondoskodott öreg csontjairól, rendszeresen vitte szervizbe, befoltozta a festékhibáit, hogy ne rozsdásodjon, puhán nyomta a gázt, és garázsban tartotta. Karak már sok-sok éve figyelte az embereket, és úgy érezte, már mindent látott.
Aznap minden ugyanúgy kezdődött, mint más napokon. Elmélkedett a garázsban az elmúlt tizenöt év viszontagságain, felidézte bohó ifjúságát, amikor még vidáman zakatolt a három hengere, és kicsöppent egy kis szélvédőmosó folyadék az arcára közben. Azt hitte, aznap nem lesz feladata, de a gazdája egyszer csak megjelent, sietve beült, és már indultak is. Karak tudta, hogy nem mehetnek nagyon messzire, mert a gazda nem hozta az apróságokat - és nem is tévedett, csak a boltba mentek.
Hűségesen állt a parkolóban, amíg gazdája bevásárolt, és először nem tulajdonított jelentőséget annak a kisfiúnak sem, aki fagyival a kezében közeledett felé.
A kisfiú lelassított, majd megállt Karak előtt. Egy pillanatig csak nézte, aztán megkerülte, belesett a vezető oldali ablakon, a fagyiról teljesen megfeledkezett. Karak azt is békésen tűrte, ahogy a kisfiú egészen rádőlt, bár nem értette, mit akar tőle az idegen.
Aztán a kisfiú odafordult az anyukájához, és sugárzó arccal azt mondta:
- Hiszen ez egy sportkocsi!
Karak pedig, akit még sosem tévesztettek össze egy Ferrarival csak azért, mert piros, úgy érezte, hirtelen éveket fiatalodott.
Hazafelé végig vidáman brümmögött magában.

Túl sokáig él

A héten két szenvedős-nyafogós postot is cenzúráztam, azért a csönd. Semmi másról nem tudtam volna írni, mint hogy mennyire xar és nehéz, mikor a kis családom maradék három tagja lázas-köhögős beteg, én meg max. két órát alszom egybefüggően. De ha úgy vesszük, hálás levalaki hetek, hogy ezúttal én nem voltam beteg, mert az volt az igazán ultraxar legutóbb, amikor 38,5 fokosan kellett ellátnom a feladataimat.

És minthogy ezeket cenzúráztam, most nem is erről fogok írni, hanem arról, hogy ezen agyaltam egész héten, hogy mostanában mennyi olyan könyv és film van, ahol ez a betegség dolog megoldott, azaz az emberek kvázi halhatatlanok (mert mondjuk nanogépek dolgoznak bennük, vagy éppenséggel vámpírok), és mit össze nem szenvednek emiatt. Ezen a héten kicsit átértékeltem magamban ezt a dolgot, nem mintha eddig nem tudtam volna, mennyire rossz betegnek lenni, de talán még annál is rosszabb tehetetlennek lenni a szeretteink betegségével szemben, és próbálni jókedvűnek látszani, hátha az egy kicsit még tartja a lelket a betegben. És milyen béna ehhez képest azon szenvedni, hogy valaki "túl sokáig él", és nem tud mit kezdeni magával.

Van is egy új novellaötletem, amit majd egyszer (haha) megírok.