Dear Reader

I'm alive!
Az utóbbi időben mindent csak toltam magam előtt, mert a tegnapi szakmai rendezvényre készültem, amelynek szervezője voltam, ezenkívül az egyik előadó a kettőből. Az esemény a cégen belül a munkánk, szakmánk (aka. technical writer / user assistance developer) láthatóbbá tételére, megismerésére irányult Budapest UA Open Day 2019 fedőnéven. Úgy gondoltuk, hogy ha csak előadások vannak, akkor mindenki halálra unja magát, úgyhogy a két prezentációt egy játékkal és több interaktív lehetőséggel tarkítottuk - és ez be is jött. A visszajelzések alapján az embereknek tetszett a rendezvény, és már azt is tudjuk, mit csinálunk másképp jövőre.
Ami az én előadásomat illeti, Dear Reader, Who Are You? volt a címe, és arról szólt, hogy nagyon nem mindegy, kinek írunk, és hogy már a technical writing sem arról szól, hogy csak simán írj le mindent, aztán majd a felhasználó kiválogatja a neki kellő infót.
Soha ez előtt nem mondtam 7 percnél hosszabb beszédet, ez pedig a klasszikus 18 percre volt belőve, tehát több mint kétszer hosszabb volt, mint amihez - valamennyire - hozzászoktam. Az embereknek tetszett, én viszont - nyilván - nem voltam tökéletesen elégedett. Kétszer annyira megzavarodtam, hogy rá kellett nézni a monitorra segítségért. Mondjuk legalább nem "őőő"-ztem sokat (ez a Toastmasters klub áldásos hatása), illetve aznap reggel jutott eszembe még pár adalék mondat, amelyekkel még érthetőbb a beszéd, azt beletettem, és jó is lett.
Szóval összességében persze jócskán pozitív a mérleg, elég sok munkám volt benne, hogy minden flottul menjen, és ami a legjobb, hogy nem one (wo)man show volt, hanem tényleg mindenki beletette a magáét a rendezők közül.
Azért most egy ideig nem szervezek semmit.

Munkáim

Unalmas óráimban (haha) megcsináltam rendesen a jegyzéket azokról a dolgokról, amikhez közöm volt az évek során.
https://maanji.blogspot.com/p/ezeket-irtam-eddig.html
Eddig csak egy béna borítós felsorolás volt, most legalább listába van szedve, illetve a fordítások, korrektúrák is a szívemhez nőttek.
Amúgy így ránézve elég vérszegény a lista, azt hittem, büszkébb lehetek magamra. Na mindegy, még előttem a lehetőség...

Szórekordok

Ma megtaláltam életem eddigi legérdekesebb Wiki oldalát, a Magyar nyelvi szórekordok listáját. Személyes kedvencem a fosszilisdinoszauruszhányásvilágranglista-megdöntés. De érdemes körülnézni, a többi is tiszta élvezet.
'Nuff said.

*Van sima Szórekordok listája is, de az közel se ennyire élvezetes.

Ünnepélyesen

Amúgy megvan a munkába visszatérésem időpontja, ami egyrészt izgalmas, másrészt egy komoly mérföldkő. Most, hogy kezd véget érni ez a nyár, és éppen hármasban vagyunk a törpékkel, kezdem realizálni, hogy sosem lesz többé ilyen - hogy tudniillik én egész nyáron csak a gyerekekkel foglalkozom, nem dolgozom közben munkahelyen, és nem kell őket mindenféle csellel ide-oda adni, hogy megoldódjon, hol is vannak nap közben. Ami egyelőre elképzelhetetlenül furcsa, de gondolom, majd aztán az lesz a normális.
Közben meg azt is tudom, hogy mit és mennyit felejtettem, úgyhogy ma ünnepélyesen elővettem néhány régi tankönyvet, amelyekből felidézem a Tudást.

Azt gondolom, úgyse lehet teljesen felkészülni erre a változásra, de azért megteszem, amiről azt képzelem, hogy megkönnyíti a dolgot.

Drukkol-tippel

Nyelvi tévesztések 1. rész
Majdnem négy éves fiam gyakorlatilag tökéletesen beszél, néhány hang még nincs teljesen a helyén, de egész mondatokban, minden hang megvan, összetett gondolatokkal. Szinte észrevehetetlen, mikor hibát vét. Éppen ezért számomra mint afféle nyelvésznek ezek a legérdekesebbek.
A minap felfigyeltem rá, hogy összetéveszti a drukkolást a tippeléssel:
- Drukkoljál, hogy zöld lesz-e (a lámpa)!
Ez a hiba valószínűleg onnan jön, hogy vezetés közben, pirosnál állva többször mondtam neki, hogy drukkoljon, hogy zöld legyen, de valóban, ez a használat nagyon hasonlít ahhoz, hogy tippeljük meg, milyen színű lesz a következő. Sőt, tippeljük meg, hogy zöld lesz, mert drukkolunk, hogy zöld legyen...
Úgyhogy teljesen más környezetbe kellett helyeznem a két szót, hogy szétválasszam:
Drukkolj, hogy sikerüljön négyet ugrálnom egy lábon.
Tippeld meg, hogy hányast mutat a dobókocka, ha leesik.
vagy
Tippeld meg, merre fog elindulni az ide-oda menő autó legközelebb.

Pöttyös bableves

Most, hogy szülőként már kezdem látni, milyen fontos a gyerekek (és talán a felnőttek?) étel-elfogadásában a "marketing", egy csomó apróság beugrott a saját gyerekkoromból... Amikor például olimpiának hívtuk a tömlős sajtot (akkoriban azt hiszem, a Camping volt a menő), mert az volt a mondás, hogy aki azt eszi, az olyan menő lesz, hogy akár az olimpiára is kijuthat. Vagy a reszelt alma reszelt répa mézzel papi neve szárnynövesztő volt, és minden ilyen vitaminbomba után nézegettük egymás hátát a húgommal, hogy már látszik-e a szárnyunk egy kicsit.

Kistücsök mindig is gyanakvással fogadta az új ételeket. Korábban simán egyáltalán nem ette meg őket, csak véletlenül lehetett neki valami újat mutatni, ez szerencsére sokat finomodott a bölcsiben. De még mindig vannak fenntartásai, és ezeknek jobb elejét venni, mert ha elhangzik a bűvös "kóstold meg" szó, akkor vége van, egészen biztos, hogy nem lehet egy falatot sem a szájába tenni. Ehelyett az a követendő taktika, hogy teljesen természetesen a tányérjára teszem, és olyan fejet vágok, mintha egyértelmű lenne, hogy ezt ő meg fogja enni, és amikor megkérdezi, hogy mi az, mondok valami vonzót. Legutóbb például azt mondtam a rántott padlizsánra, hogy fasírt, és simán megette. Nem mindig jön be, de kreatívnak kell lenni, és akkor van esély. Vicces, hogy ez bizonyos szinten nyelvi probléma, hiszen a helyes elnevezés éri el a célt.
Holnap a lencselevest kell megkóstoltatnom vele, és délután azon gondolkodtam, hogyan adjam el neki. De mivel imádja a bablevest, valószínűleg pöttyös bableves lesz.

Hosszú név, rövid név

Egy évvel ezelőtt néha gondot okozott, hogy egy dolognak több neve van. Egyrészt ugye én így mondom, a nagyi meg úgy, vagy csak simán tényleg két neve van valaminek (boci a dalban, tehén a versben, csacsi vs szamár, paci vs ló vs lovacska vs paripa stb.). Akkor bevezettem egy terminológiát, amely azóta is működik: rövid név, hosszú név, vicces név. Ez az embereknél is működik, és megoldódott az a probléma is, hogy miért hívnak ugyanúgy két embert.
A hosszú név a dolgok rendes neve, pl. zsebkendő, televízió, paradicsom, mazsola, illetve az emberek vezeték- és keresztneve rendesen.
A rövid név az ilyenek, hogy zsepi, tévé, pari, mazsi, stb., illetve az emberek beceneve.
A vicces név az, amit Kistücsök ad a dolgoknak. Pl. így lett a szalámiból "szalamáli".
Ez speciel a csacsi és szamár problémáját nem oldja fel, de szerintem segít jobban megérteni a világot, és azt is előrevetíti, hogy a dolgoknak lehet még pl. angol vagy német vagy egyéb neve is...

Nyitva tartásváltozás

Ezeket mindig imádom, amikor megpróbálnak nagyon helyesen írni valamit, de nem kérdeznek meg senkit, és nem sikerül:

Ez a bankom levelesládája.

Persze értem és tudom én, hogy a mozgószabály a magyar helyesírás éjsötét mélye és mumusa egyben, de nem olyan bonyi kinyitni amúgy a MHSZ-t a 139-es pontnál, és szerintem nem is annyira borzasztó bonyi felfogni azért...

Krumplipüré és mosakodás

Amúgy meg arról már rég akartam írni, hogy mennyire fontos a szókincs egyezése és egyeztetése beszélgető feleknél... Szerintem a legtöbb félreértés ebből adódik. Csak a környezetemből csak mostanából négy példát is tudok:

• fusi -> az egyiknek silány, trehány, a másiknak csak sebtében elvégzett munka
• ing -> ez erdélyi dolog, a női blúzokra is inget mondanak (és én is)
• krumplipüré -> az egyiknek teljesen botmixelt puding, a másiknak tört krumpli vajjal és tejjel
• mosakodás -> az egyiknek csak mosdó melletti hónalj- és arcmosás, a másiknak teljes zuhanyzás

Mindig oda kell figyelni, hogy ugyanazt értjük-e egy-egy szón, még magyarul beszélve is. Főleg generációk között.

A szó mágiája

Kistücsök most varázsol a szavaknak erejével. Persze el tudja mondani, mit lát, és szívesen is teszi (ez a korábbi mondatalkotás), mostanában viszont már elkezdte a kívánságát is megfogalmazni - felszólító mód nélkül természetesen kijelentő módban.

Autózunk, piros a lámpa, akkor: "Zőőő, ző."
Megnézzük a kazánt, de csak őrláng van: "Nagy tűz!"
Hintázunk, látom, hogy már fészkelődik: "Most már megáll.", vagy "Ki hintából."
Pelenkázunk, elkezd felülni: "Készen vagyunk."

Egészen csalódik, amikor néha nem teljesül a mágiája - de azért többnyire sikerül neki a varázslat.

Nyelvtörténet kicsiben

Amúgy meg az ilyen nyelvészfélének, mint én, lenyűgöző látni egy anyanyelvi nyelvtanulás folyamatát. Vicces, hogy tulajdonképpen kicsiben megfigyelhetjük a nyelvtörténet egyes állomásait is közben, illetve a különböző részterületek (szótan, mondattan) számára is külön élvezetet nyújt az élmény. Már mond alanyt és állítmányt, már mond jelzőket, már beteszi a helyhatározókat a mondatba, de még nem jelöli őket, már megértette a tárgyragot, már kezdi érteni a többesszámot, satöbbi.
Kistücsök most épp az alábbiakat ízlelgeti:

• Tárgyrag - már érti, használja is ügyesen "Odatete U betűt anya papu"
  Itt annyi az izgalmas, hogy megfigyelhetem a hiperkorrekciót is, mert annyira tetszik neki, hogy erre rájött, hogy néha nem tárgyhoz is odateszi "Most van-t zene"
• Kezdi érteni a helyhatározókat, toldalékkal még csak a -ban, -ben, -ba, -be kezd menni. "Műsor van tévé bent"
  Itt ugye az érdekesség a nyelvtörténeti jelenség, hogyan is alakultak ki ezek a toldalékok (valami benne van -> valamiben van)
• Kezdi érteni a -val, -vel ragot "Nagy potty val" (potty = egy fakocka, amit szeret a dobozba pottyantani - a szerk.)
  Itt az érdekesség szintén nyelvtörténeti, hiszen a hasonulás előtti állapotot mutatja.
• Számomra felfoghatatlanul ügyesen valahogy rájött az igekötők csínjára-bínjára, és azóta az esetek nagy részében helyesen mondja (ahol érzi az igekötőt, amit ismer) "H betű eltört, U betű nem tört el"
  Persze nem minden igekötőt "hall meg", de a beteszem, kiveszem, nem teszem be, nem veszem ki típusú elválasztás az megy.
• És igen, a tagadást is kezdi érteni, most már a mondatban oda teszi a nem szócskát, amit tagadni szeretne. "Anya nem csücsül puff" "Nem anya hinta" "Az ámpa nem ég"

És még egy érdekes megfigyelést tettem: néha használ mondat eleji lendületszócskát, pl. "Á dobóko befér pizsi be". Ez szerintem nem a névelő, azt még nem érti és nem is teszi sehova, hanem inkább a mutató "az" rövidítve. Többféle mondatban használja ezt az Á-t kezdésként, még figyelgetem.

A pszichológus meg az orvos is így figyeli a gyerekét szakmai szemmel? Érdekes lehet...

Paris husi ubival

Most már kezdem érteni, miért van létjogosultsága az I kicsinyítő képzőnek. Mert amúgy általában véve utálom, ha valaki azt mondja, hogy "hambi", "ubi", "aji" stb. Viszont a gyereknek nagyon fontos, hogy megértesse magát, és ha hosszú szavakat lerövidíthet, és még úgy is egyértelmű marad, amit mond, az a boldogság csúcsa.
Úgyhogy amikor először mondtam Pöttömkének a paradicsom helyett azt, hogy "pari", akkor éteri boldogság öntötte el az arcát. És amúgy a "husi"-t is könnyebb kiejteni, mint azt, hogy hús.

Mirmió

Beszélgettünk a gyerekfélelmekről meg a mumusról anyósommal, és hirtelen eszembe jutott, hogy nálunk sosem mumus volt, hanem mirmió.
Ő nem ismerte ezt a szót, én meg nem tudtam, honnan jött, úgyhogy elkezdtem utánaolvasni. Kiderült, hogy egy erdélyi mesemondó, Borbély Mihály meséi között szerepel, úgyhogy édesanyám is valószínűleg erdélyi nagyanyámtól hallotta. Aki meg vagy a szüleitől, vagy magából a mesekönyvből.
De milyen érdekes, hogy mennyire elfelejtjük, honnan jönnek a mesék és a történetek, és alig kell hozzá három generáció...
És milyen jó volt kinyomozni ezt a nyelvtörténeti érdekességet!

Gyereknyelv-észet

Amúgy hihetetlen jó látni egy gyermek beszédfejlődésén és beszédtanulásán, hogy a nyelvészet mennyire reáltudomány és mennyire nem hülyeség. A fonetika is már elég érdekes, de most, hogy beértünk a mondattan világába, már kifejezetten élvezetes figyelni nyelvészeti szempontból.
Az első szókapcsolatok természetesen alany-állítmány szerkezetek, hiszen a mondatban minden ennek van alárendelve, és hiába egyértelmű számunkra, hogy a főnevekhez melléknevet (jelzőt) kapcsoljunk, ez egyáltalán nem egyértelmű egy gyerek számára. Tehát ha a színeket vagy egyéb tulajdonságokat szeretnénk tanítani neki, mindig mondjuk ki a hozzá tartozó főnevet is.
Azaz ha azt mondjuk egy pohárra, hogy az "piros", akkor onnantól az neki a pohárnak a neve. Ha azt mondod, "piros pohár", már többet segítettél neki, de akkor az lesz a neve, hogy "pirospohár" még elég sokáig, míg fogalma lesz a pirosságról.
Picúr például a gumikacsákat egységesen "hápá"-nak hívta mindaddig, míg azt a különbséget nem tettem köztük, hogy pici kacsa és nagy kacsa. Attól kezdve a nagy kacsa csak "na".
De hogy visszatérjek az alany-állítmány szerkezetekre, az első négy produktum (ebből az elsőről már írtam):

• Bá brm (=bácsi fúr a konyhában)
• Anya bamba (=anya beleütközött valamibe vagy összekoccant Picúr buksijával)
• Brm em (=az autó elment)
• E etn (=az E betű leesett, és beesett az asztal alá, azaz eltűnt)

Tudjátok, az az ugrálós izé

Amúgy azt meg már egy csomó ideje meg akartam írni, hogy milyen érdekes nyelvtani jelenségre bukkantam.
Amikor egy anyuka a pici gyerekével van valahol, akkor előszeretettel utal magára vagy a babára T/1-ben ("sétáltunk", "megettük az ebédet", "már mászunk", stb.). Viszont az, hogy egy kívülálló úgymond embernek nézi-e a babát, már más kérdés, megfigyelésem szerint az életkortól függ. Ugye a normális, "felnőtt" viselkedés az, hogy elbeszélünk a baba feje fölött ("hol jártál?", "figyelj csak", stb.).
Ámde a környezetemben lévő összes gyerek (4-6-8 évesek) mind így mondják: Nézzétek, Figyeljetek csak, Tudjátok, hogy..., stb. Nagyon vicces volt úgy végighallgatni egy beszámolót az Elevenparkról, hogy Pöttömke is hallgatóságnak volt számítva (amúgy figyelt is egy kis ideig).

Anya és nyelv

Amúgy nekem mint nyelvésznek kifejezetten érdekes, ahogy Kistücsök tanulja a kommunikációt és a nyelvet. Hihetetlen jó látni, ahogy fejlődik, egyre többet megért. Mondom a szavakat, és tudja, miről beszélek: "buksi" szóra a fejéhez nyúl, "hinta-palinta" hallatán felderül az arca, a saját állatainak már mind tudja a nevét, "tedd bele", "fogd meg" stb. simán megy neki. És minden nap meglepődöm valamin, hogy jé, már ezt is érti.

A hangképzés terén persze más a helyzet, előbb meg kell tanulnia irányítania a saját ajkát és nyelvét, de egyre jobban megy. Először azok a hangok mennek minden babának, amelyek a szopizásra hasonlítanak (b, m, n, p), később a még mindig fix képzésűek, pl. explozívák, és utoljára a bizonytalan képzésűek. Annak ellenére, hogy ezt tudom, mégis meglepődtem, mennyi szóval találkozik a Picúr, amiben p hang van (apa, pohár, popi, puki, háp, párna, pocak, papi, stb.), sokkal ritkábbnak gondoltam. Jelenleg az f hangot gyúrja, arra próbálom rávenni, hogy tegyen utána magánhangzót (fa, fű, föld), de az még nem megy.
Az anyanyelvtanulás szakaszait ez az oldal elég jól összeszedi, és azzal is egyetértek, hogy az anyanyelvtanulás olyan, mint az idegennyelv-tanulás (mellesleg ezen az oldalon tök jól összeszedik, hogyan beszéljünk a babához). Persze ha egy idegen nyelvet is úgy tanulhatna meg az ember (akár felnőttként), hogy két évig nem kell beszélnie, csak figyelnie, 0-24 ott lenne mellette valaki, aki ezen a nyelven beszél, minden produkciójának örül, és közben kiszolgálja, akkor bárki képes lenne anyanyelvi szinten megtanulni egy nyelvet két év alatt.

Fű

Tegnap elvittem sétálni a szomszéd kislányt, aki nyolc éves. Az alábbi kérdéseket tette fel a húsz perc alatt:
- Mióta van írás?
- Beszéltek az ősemberek egymással?
- Vannak görög szavaink?

Jótól kérdezett, tőlem telhetően válaszoltam is, és odáig jutottunk, hogy az azonos alakú szavak és a szinonimák közti különbséget meséltem neki, mikor is szóba került a jelentésváltozás. Mondom bizonyos szavak más jelentést kaptak az évek során, és rettentően gondolkodtam egy jó példán, erre az jutott eszembe, hogy "fű", és majdnem kimondtam (miért ez jött először??). Egy nyolc éves kislánynak.
Kínomban semmi más nem jutott eszembe, ő pedig (most hallott életében először a dologról) egyszer csak azt mondta, hogy "zebra".
Felkészültnek kell lenni, ha az ember egy gyerekkel beszélget séta közben...

Mondattan

Ha már zene, az meg már egy hónapja bosszant, hogy nem tudom, hogy ismertek-e az erdei körök, vagy ismert-e a nézet.

"Ismert erdei körökben az az általános nézet"

Nyelvtani szempontból gyönyörű ez a mondat egyébként. Elemezhetem így is, úgy is. Ha magyartanár lennék, biztosan feladnám mondattanból a gyerekeknek.

Boldogot

Közben meg azon gondolkodtam - már korábban, csak most jutottam oda, hogy le is írjam -, hogy mennyire rosszat tesznek a nyelvnek és a kultúrának a rövidítések. Sokszor már fogalmunk sincs arról, mi volt a rövidítés előtti szó, de ha van is fogalmunk róla, nem gondolunk bele - éppen azért, mert ha rövidebb, akkor kevesebb energiába kerül, kevesebbet kell vele foglalkozni.
Na de mi van akkor, ha éppen az lenne a cél, hogy rászánjuk azt az energiát, azt a gondolatsort, amíg kiejtjük a hosszabb verziót?

Természetesen a "BÚÉK" kapcsán jutott eszembe. Ha csak tehetem, nem használom ezt a rövidítést. Azért, mert szeretnék az alatt a pár másodperc alatt, amíg sikerül kimondanom, hogy "boldog új évet kívánok", arra a személyre gondolni, akinek kívánom. Szeretnék tényleg boldog új évet kívánni neki, szeretném, hogy egészséges, sikeres, élményekkel gazdagabb és lelki békéjében harmonikus legyen.Vajon hány ember gondol bele tényleg abba, hogy mit jelent a másik számára a "boldog új év", és hány ember kívánja ezután szívből, hogy valóra váljon? Fogalmam sincs, de az biztos, hogy a rövidítés nem segít ezen. Mármint azon, hogy figyeljünk a másikra, és hogy tényleg jókívánságot mondjunk, ne üres formaságot.
Ennél már csak az a jobb, ha még a hosszú verziótól is eltekintünk, és azt mondjuk, amit ténylegesen kívánunk (nyugalmat/izgalmat, sikert/pénzt/elismerést, harmóniát/békét, vagy éppen szerencsét, szerelmet, forró kemencét...).

Személyes névmás

Az ünnepek alatt "Picúr amerikai nagybácsija" rokonommal többször beszélgettem (amúgy katasztrófa, hogy ha az ember nem használja a nyelvet minden nap, akkor mennyire nyögvenyelősen indul be), és ekkor realizáltam, mennyire más, ha egy nyelvben a személyes névmás megkülönbözteti a nemeket.
Nyilván tudom, hogy a babám kisfiú, de ebben a korban a pelenkázáson kívül gyakorlatilag mindegy - viszont amikor angolul beszélek róla, akkor muszáj azt mondanom, hogy "he" vagy "him". Így az angol anyanyelvű babák nemcsak a ruhájuk színéből tudják a nemüket, hanem már a kezdetektől van egy megkülönböztetés. Érdekes lenne egy efféle nyelvészeti kutatás, hogy az 1-2 éves gyerekek mennyire vannak tisztában a nemekkel, és pontosan mit kötnek hozzájuk.
Először nagyon furcsa volt angolul referálni Gombócra, főleg azért, mert nem olyan nagyon rég mondtam először neki, hogy "kisfiam", és annyira meghatódtam tőle, hogy rögtön meg is könnyeztem.
Varázslatos ez a nyelv dolog.